Mit jelent számodra az engesztelés?

Gyűléseinken és írásainkban talán az egyik leggyakrabban idézett vers, ez a csodálatosan világos és mindent összefoglaló részlet Mózes könyvéből: „Mert íme, ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39).

A feltámadás miatt mindannyian halhatatlanok leszünk. Az engesztelés miatt azok, akiknek elegendő hitük van az Úr Jézus Krisztusban, hogy magukra vegyék az Ő nevét, akik bűnbánatot tartanak és összhangban élnek az Ő evangéliumával, akik megtartják a Vele és Atyjával kötött szövetségeiket, és akik részesülnek a szent módon és szent helyeken végzett szabadító szertartásokban, ők megtapasztalhatják és élvezhetik az örök életet.

Nem emlékszem arra, hogy valaha is találkoztam volna olyannal, aki erős hittel rendelkezett Jézus Krisztusban, és túlzottan aggódott volna a feltámadás miatt. Igen, mindannyiunknak lehetnek kérdései a részletekkel kapcsolatban, de tudjuk, hogy az alapvető ígéret mindent magába foglal és teljesen biztos.

Mivel az örök élet feltételhez kötött, és erőfeszítést és elfogadást igényel részünkről, a legtöbben közülünk időről időre, vagy talán rendszeresen – és olykor folyamatosan is – kérdésekkel küszködnek azzal az úttal kapcsolatban, amiről tudják, hogy követniük kellene. Ahogyan azt David A. Bednar elder a Tizenkét Apostol Kvórumából megkérdezte: „Tényleg azt hisszük – tévesen –, hogy fogunkat összeszorítva, pusztán az akaraterőnkre és fegyelmünkre bízva magunkat, egyedül kell megtennünk ezt az utat, hogy jóból jobbá, és szentekké váljunk?”³

Ha szabadulásunk csak saját erőfeszítésünkön múlna, akkor komoly bajban lennénk. Hiszen mindannyian tökéletlenek vagyunk, és képtelenek arra, hogy mindenben és mindig tökéletesen teljesítsünk. Akkor hát hogyan kaphatjuk meg a szükséges segítséget és támogatást? Nefi tisztázta a kegyelem és a cselekedetek közötti kapcsolat dilemmáját. Bizonyságát tette: „Mert tudjuk, hogy kegyelem által szabadítanak meg minket, mindaz után, amit meg tudunk tenni” (2 Nefi 25:23).

A Bible Dictionary [Bibliaszótár] emlékeztet bennünket, hogy a kegyelem egy olyan isteni működési elv vagy eszköz, amely erőt vagy segítséget ad Jézus Krisztus könyörülete és szeretete által, amit az Ő engesztelése tett lehetővé.⁴ Ezért Krisztus kegyelme által támadunk fel, és az Ő kegyelme, szeretete és engesztelése segítenek jó cselekedeteket véghezvinnünk, és a szükséges fejlődésen keresztülmennünk. Mindez lehetetlen lenne, ha csupán saját képességünkre és erőnkre támaszkodnánk.

A sok dolog közül, amit Nefiben nagyra becsülök, az egyik a hozzáállása volt. Nem volt könnyű élete, különösen ha összehasonlítjuk azzal a kényelemmel, amit napjainkban legtöbben természetesnek veszünk. Nefi és a családja évekig lakott a pusztában, mielőtt megérkeztek a megígért földre. Éhínség és szomjúság gyötörte őket, veszélyeknek voltak kitéve. Nefinek meg kellett küzdenie a Lámán és Lemuel által szított komoly családi ellentétekkel is. Követőivel végül különvált azoktól, akik fivérei pártján álltak.

A nehézségek és nélkülözések ellenére azonban Nefi képes volt azt mondani: „És lőn, hogy a boldogság módja szerint éltünk” (2 Nefi 5:27).

Megértette, hogy létezik egy olyan életmód, amely boldogsághoz vezet a mindannyiunkat utolérő nehézségek, kihívások és csalódások ellenére is. Képes volt arra, hogy a teljes képet lássa mindarról, amit Isten neki és népének tervezett, és így el tudta kerülni, hogy a csalódásai – vagy például a napjainkban aktuális vélemény, miszerint az élet igazságtalan – teljesen elkedvetlenítsék. Az élet valóban igazságtalan, de népével együtt ettől függetlenül boldogan élt. Megértették, hogy végbemegy majd az engesztelés, és bíztak benne, hogy rájuk is kiterjed majd.

Nefi fontos kérdéseket tett fel magának, melyeket mi is megkérdezhetünk magunktól, miközben azon gondolkozunk, milyen helyet foglal el életünkben Krisztus engesztelése:

„Ó akkor, ha oly nagy dolgokat láttam, ha az Úr az emberek gyermekeihez való leereszkedésével oly nagy irgalommal látogatta meg az embert, miért sírna szívem és időzne lelkem a bánat völgyében, és sorvadna el testem, és lankadna el erőm megpróbáltatásaim miatt?

És miért engednék a bűnnek testem miatt? Igen, miért adnék utat a kísértéseknek, hogy a gonosznak helye legyen szívemben, hogy elpusztítsa békémet, és sanyargassa lelkemet? Miért vagyok dühös ellenségeim miatt?” (2 Nefi 4:26–27).

Nefi tudta, hogyan álljon hozzá a gondjaihoz, így bánkódása után megválaszolta saját kérdéseit: „Ébredj fel, lelkem! Ne hervadozz tovább a bűnben. Örvendj, Ó szívem, és ne adj helyet többé lelkem ellenségének. […] Ó Uram, tebenned bíztam, és tebenned bízom mindörökre” (2 Nefi 4:28, 34).

Ez vajon azt jelenti, hogy megszűntek volna Nefi gondjai? Arra utal-e, hogy teljesen megérti mindazt, ami vele történik? Emlékezzünk csak vissza arra, hogy jó pár évvel korábban mit válaszolt az angyalnak, amikor az feltett neki egy fontos kérdést Krisztus jövőbeli engesztelésével kapcsolatban: „Tudom, hogy [Isten] szereti gyermekeit; de nem ismerem minden dolognak a jelentését” (1 Nefi 11:17).

Mi szintén nem tudjuk és nem is fogjuk ismerni minden dolog jelentését. Azt azonban képesek vagyunk tudni – és kell is tudnunk –, hogy az Úr szereti az Ő gyermekeit, és hogy életünkben és szenvedéseink során teljes mértékben haszonélvezői lehetünk Krisztus kegyelmének és engesztelésének. Ugyanígy tudnunk kell, és emlékeznünk kell arra, milyen ostobaság és milyen veszélyes, ha helyet adunk szívünkben a gonosznak.

Még akkor is, ha ezt tökéletesen értjük, és elköteleztük magunkat, hogy kizárjuk a gonoszságot és magát a gonoszt a szívünkből és az életünkből, néha hibázunk, mert túl gyakran „természetes” férfiak és nők vagyunk (lásd Móziás 3:19). Ezért hálásnak kell lennünk a bűnbánat tantételéért, és gyakorolnunk kell azt. Bár gyakran eseményként beszélünk a bűnbánatról, mert néha az is, legtöbbünk számára ez egy állandó, élethosszig tartó folyamat.

Természetesen vannak mulasztás miatti és szándékos bűnök, amelyek miatt azonnal elkezdhetjük a bűnbánat folyamatát. Vannak olyan típusú vétkek és hibák, amelyekkel akár most felhagyhatunk, és többé nem követjük el őket újra. Lehetünk például teljes tizedfizetők életünk hátralévő napjaiban akkor is, ha ez nem volt mindig így. Ám életünk más területén szükség lehet a folyamatos javulásra és az állandó figyelemre. Ilyen például a lelkiségünk, a jószívűségünk és mások iránti érzékenységünk, a családunkkal való törődésünk, a szomszédainkkal való kapcsolatunk, a szentírások megértése, a templomba járás és a személyes imáink minősége.

Hálásak lehetünk, hogy a Szabadító – mivel jobban ismert bennünket, mint mi magunkat – bevezette az úrvacsorát, hogy rendszeresen megújíthassuk szövetségeinket azáltal, hogy veszünk e szent jegyekből és elkötelezzük magunkat, miszerint magunkra vesszük az Ő szent nevét, hogy mindig emlékezünk Őrá, és betartjuk a parancsolatait. Amint követjük e mintát, mely lehetővé teszi számunkra, hogy „a boldogság módja szerint” éljünk, bűnbánatunk elmélyül, természetünk pedig egyre jobbá válik, miközben növekszik az engesztelés megértése és nagyrabecsülése iránti képességünk.

Az egyház 1830-ban történt megalapítása előtti hetekben Joseph Smith próféta kapott egy rendkívüli kinyilatkoztatást, amely bővíti az engesztelésről szerzett tudásunkat, mert maga a Szabadító beszélt és tanított róla. Azt mondta magáról, hogy Ő „a világ Megváltója” (T&Sz 19:1), és kijelentette, hogy az Atya akaratát követi. Valamint így szólt: Megparancsolom… neked, hogy tarts bűnbánatot, és tartsd be a parancsolatokat, amelyeket nevemben szolgám, ifj. Joseph Smith keze által kaptál” (T&Sz 19:13).

Valóban a bűnbánatnak és az engedelmességnek ezen egyszerű mintája jelenti az alapját a „boldogság módja” szerinti életnek. Tudjuk, hogy ezt kell tennünk, bár időnként elfeledjük, hogy miért. Az Úr azonban ugyanennek a kinyilatkoztatásnak a szavaival emlékeztet bennünket a miértre:

„Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek;

De ha nem hajlandóak bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem;

Amely szenvedés nyomán, még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek –

Mindazonáltal dicsőség legyen az Atyának; én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért” (T&Sz 19:16–19).

Micsoda figyelemre méltó lecke! Biztos vagyok abban, hogy egyikünk sem tudja elképzelni, milyen nagy és heves fájdalmat érzett az Úr, amikor elvégezte a nagyszerű engesztelést. Kétlem, hogy Joseph Smith annak idején teljesen felfogta volna a Szabadító szenvedését, bár a próféta a saját próbatételei és gyötrelmei miatt az évek során már jobban értékelte és megértette azt. Gondoljatok arra a dorgáló tanításra, melyet Jézus maga adott, amikor tanácskozott Josephfel és vigasztalta a Liberty börtönben töltött sötét óráiban. Az Úr ezután egyszerűen ennyit mondott: „Az Ember Fia mindezek alá ereszkedett. Te talán nagyobb vagy őnála?” (T&Sz 122:8).

Ez a Josephnek feltett kérdés mindannyiunkhoz szól saját különleges szenvedéseink és megpróbáltatásaink során. Soha nem szabad kételkednünk a helyes válaszban!

Hogy Jézus megtapasztalta azt, amit megtapasztalt, az nem azért történt, mert nem tudta volna elkerülni, hanem mert szeret bennünket. Ez elég kijózanító. Jézus olyannyira hűségesen szereti és tiszteli az Ő Atyját, amit mi csak elképzelni tudunk. Ha úgy érezzük, hogy viszontszeretjük a Szabadítót és tiszteljük Őt, nem szabad elfelejtenünk, hogy Ő azért tette azt, amit tett értünk, hogy nekünk ne kelljen annyira szenvednünk, amennyire az igazság megkövetelné tőlünk.

A korbácsütések, a nélkülözések, a szögek, a hihetetlen nyomás és szenvedés, mind ahhoz vezettek, hogy megtapasztalta a gyötrelmes haláltusát, amelyet senki nem tudott volna elviselni az Ő hatalma és azon elszántsága nélkül, hogy végig kitartson, és elviselje mindazt, amit reá mérnek.

Miközben elgondolkodunk az engesztelés átfogó természetén és a Megváltó hajlandóságán, hogy szenvedjen minden bűnünkért, hálásan el kellene ismernünk, hogy az engesztelő áldozat még ennél is sokkal többet jelent! Fontoljuk meg Almának Gideon hithű népéhez intézett szavait, melyeket majdnem egy évszázaddal az engesztelés elvégzése előtt mondott:

„És ő megy, mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el; és ez azért lesz, hogy beteljesedjen az ige, mely azt mondja, hogy magára fogja venni népének fájdalmait és betegségeit.

És magára veszi a halált, hogy megoldhassa a halál kötelékeit, amelyek népét lekötözik; és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint.

Most a Lélek minden dolgot tud; mindazonáltal Isten Fia szenved a test szerint, hogy magára vehesse népe bűneit, hogy szabadításának hatalma szerint eltörölhesse a vétkeiket; és most íme, ez a bennem lévő bizonyság” (Alma 7:11–13).

Gondoljatok csak bele – tökéletes és mindenre kiterjedő gyógymód a fájdalmainkra, szenvedéseinkre, kísértéseinkre, betegségeinkre, bűneinkre, csalódásainkra és vétkeinkre! El tudtok képzelni bármely más módot Jézus engesztelése helyett? Ehhez még számoljátok hozzá a páratlan feltámadást. Ekkor kezdünk eleget érteni ahhoz, hogy elénekeljük: „Csodálattal bámulom Jézus szeretetét”.⁵

Mit is jelent számunkra az engesztelés? A mindent! Ahogyan Jákób elmagyarázta, „béküljetek meg [Istennel], Krisztusnak, az ő Egyszülött Fiának engesztelése által” (Jákób 4:11). Ez azt jelenti, hogy bűneinket megbánva teljes összhangba és egyetértésbe kerülhetünk Vele, és távol tarthatjuk magunktól azokat a tévedéseket és félreértéseket, amelyek „tagadj[ák] Krisztus irgalmát, és semmibe veszi[k] az ő engesztelését, valamint megváltásának hatalmát” (Moróni 8:20).

Úgy kerülhetjük el a Szabadító engesztelésének meggyalázását és az az iránti tiszteletlenséget, ha megfogadjuk Hélamán tanácsát, mely napjainkban éppoly időszerű, mint amennyire az Úr eljövetele előtti napokban volt: „Ó, emlékezzetek, fiaim…, hogy nincs más út, sem mód, mely által meg lehet szabadítani az embert, csakis Jézus Krisztusnak engesztelő vére által, aki el fog jönni; igen, emlékezzetek rá, azért jön el, hogy megváltsa a világot” (Hélamán 5:9).

Az Ő engesztelése valóban az egész világra és minden emberre vonatkozik, a kezdettől fogva mindvégig. Azonban ne feledjük, hogy bár átfogó és teljes körű, mégis olyannyira egyéni és páratlanul személyre szabott, hogy tökéletesen megfelel saját személyes körülményeinknek. Az Atya és a Fiú jobban ismernek bennünket, mint mi saját magunkat. Elkészítették számunkra az engesztelést, mely teljesen megfelel szükségleteinknek, kihívásainknak és lehetőségeinknek.

Hála legyen Istennek, Fia ajándékáért, és köszönet a Szabadítónak az Ő engeszteléséért. Mindez igaz, és valóban működik. Segítségével eljuthatunk oda, ahová kell, és ahol lenni szeretnénk.