A Jó Pásztor hangja

Életem 70 évének legnagyobb részét egy montanai farmon töltöttem, ezért kincsként őrzöm a jó pásztorról szóló példabeszédet (János 10:1–18), mivel én mindezt megéltem. A következő élményeim különösképpen hozzájárultak e példabeszéd életre keltésében.

A bibliai időkben minden pásztor maga hívta elő nyáját az éjszakai karámból, ahová több csordát is egybetereltek (lásd 3–4-es versek). Én is ehhez hasonlóan, amikor ki akarom terelni a nyájamat, egyszerűen hívom őket, ők pedig követnek.

Évekkel ezelőtt fürge, 96 éves szomszédom, Alice, aki szintén juhokat nevelt, megbetegedett a bárányzási időszakban, ezért felajánlottam neki, hogy éjszakánként elvégzem helyette az elletést. Amikor első „szolgálatban töltött” éjszakámon beléptem a pajtába, ahol a bárányok születtek, Alice közel 100 juha békésen pihent. Amikor észrevettek, rögtön megérezték, hogy egy idegen van közöttük. Rémületükben azonnal a legtávolabbi, biztonságosnak vélt sarokba zsúfolódtak össze (lásd 5. vers).

Ez így ment éjjeleken át. Akármilyen csöndben nyitottam is be, a juhok pánikba estek, és elmenekültek. Igyekeztem megnyugtató hangon beszélni az újszülött bárányokkal és a juhokkal, amikor gondoztam őket. Az ötödik éjszakától kezdve már nem riadtak meg tőlem, amikor közöttük dolgoztam. Addigra felismerték a hangomat, és kezdtek bízni bennem.

Egy idő múlva azt mondtam Alice-nak, hogy szívesen megetetem palackból a mintegy tucatnyi elárvult bárányt (melyeknek elpusztult az anyjuk vagy tejük nem volt elég a szoptatáshoz). Alice-t utánozva szólongattam a bárányait: „Gyertek, barikáim! Gyertek, barikáim, gyertek!” Arra számítottam, hogy a bárányok majd éhesen megrohannak, mint ahogy őt szokták. De még csak rám sem néztek. Alice ekkor kilépett a konyhaajtaján, és magához hívta őket. Az ő hangja hallatán lelkesen rohantak felé, bégetve követelve tejadagjukat.

Alice-szal kíváncsiak voltunk, ezért kipróbáltunk valamit. Ő beállt az én karámomba, és utánozni kezdte az én hívásomat: „Ide, bari, ide! Ide, bari, ide!”, de egyikük sem reagált rá semmit. Amikor azonban én hívtam őket ugyanezekkel a szavakkal, a bárányaim azonnal körém gyűltek. Bár a szavak, melyeket a hívásukra használtunk, megegyeztek, de hangunk ismeretlen volt számukra, ezért ügyet sem vetettek rá. A juhok hűségesek voltak. Csakis valódi pásztoruk hangját hallották meg (lásd 4. v.).

János 10. fejezete különbséget tesz a pásztor és a béres között. A pásztor, ki sajátjának érzi a juhokat, szerető gondoskodással vigyáz biztonságukra. Ezzel szemben a béres csupán „béres”, és „nincs gondja” rájuk (13. v.). A példabeszéd arról is tanít, hogy míg a béres elmenekül és otthagyja a juhokat (lásd 12. v.), a pásztor kész akár életét is adni a juhaiért (lásd 11. v.). Ez teljesen igaz a mi Jó Pásztorunkra – vagyis Szabadítónkra, Jézus Krisztusra –, aki szeretetteljesen az életét adta értünk (lásd 15, 17–18. v.).

Ezek az élmények megerősítették bennem a példabeszédek egyik sarkalatos üzenetét: ha igyekszünk, hogy személyesen megismerjük a mi Jó Pásztorunkat, és törekszünk arra, hogy azonnal felismerjük az Ő hangját, akkor ez megóv bennünket attól, hogy tévesen a bérest kövessük. Ha hithűen hallgatunk Jó Pásztorunk hangjára – és nem pedig valaki máséra –, akkor Ő örök biztonságba vezet majd bennünket.