Egy második esély

Hegedűvel a kezemben találkoztam először azzal a fiúval.

Felém csoszogott, míg én éppen az ebédlőbe tartottam, a hegedűtok pedig közben finoman a lábamnak csapódott.

– Hegedű! – mondta, ahogy odaért.

– Igen – nyugtáztam.

Soha nem beszélgettem azelőtt fogyatékkal élő személlyel, és nem tudtam, mi mást mondjak. Követett az asztalomig és leült mellém, a hegedűtokra mutatva közben.

– Hegedű – ismételte.

Felnyitottam a hegedű tokját, amitől felcsillant a tekintete. Elkezdte pengetni a hegedű húrjait – a kelleténél jóval erősebben. A szívem hevesen verni kezdett, ahogy elképzeltem, hogy elpattan egy húr a hegedűmön, és inkább óvatosan becsuktam a hangszertokot. Mielőtt távozott volna, magához ölelt.

Ezután gyakran láttam őt.

Mindig, mikor megpillantott, átkarolta a vállamat, és puszit nyomott a fejem búbjára.

A gimnázium végéig mindig igyekeztem elkerülni őt, mikor láttam közeledni. Amikor rám talált és szinte megfojtott az öleléseivel és nyálas puszijaival, néhány másodpercig erőltetett mosollyal tűrtem, aztán szó nélkül gyorsan odébbálltam.

„Jaj, ne!” – morogtam, mikor megláttam őt a legutolsó gimnáziumi koncertemen. Az előadás után felém somfordált az előadóterem bejáratához, ahol a barátaimmal ácsorogtam.

A barátaim hátraléptek, mikor odaért hozzám és vigyorogva ölelésre tárta a karját.

– William!

Megfordultam a hang hallatán, és egy nőt láttam felénk szaladni.

– Elnézést kérek! – szabadkozott, és belekarolt a fiúba. – William imádja a hegedűt. Könyörgött, hogy hozzam el erre a ma esti koncertre. Menjünk, szívem.

Addig a pillanatig fel sem tűnt, hogy még a nevét sem tudtam. Két éve találkoztam Williammel először, de olyan sok időt töltöttem azzal, hogy próbáljam elkerülni, hogy nem is próbáltam őt jobban megismerni. Miközben néztem, ahogy William távozik az édesanyjával, elöntött a szégyen.

Évekkel később, miután férjhez mentem, egy gyönyörű kisfiúnak adtam életet, akinek Down-kórja van. Spencernek neveztük el. Sokszor, mikor a fiamat néztem, a gondolataim William körül forogtak, és azon tűnődtem, vajon Spencer is ilyesmit tapasztal-e majd meg. Vajon az emberek majd kerülik őt, mert túl sokat puszilgat vagy túl szorosan ölelget? A kortársai vajon kellemetlenül érzik majd magukat a korlátai miatt?

Amikor Spencer négy hónapos volt, elvittem őt a helyi kórházunkba, ellenőrzésre. Ahogy kivettem az autóból, két személyt láttam a kórházból kilépni. Alig akartam elhinni, hogy William és az anyukája az.

– William! – kiáltottam neki, mikor közelebb értünk; a szívem hangosan vert.

– Szia! – Átbaktatott a parkolón, arcán széles vigyor sugárzott. Kinyújtotta a kezét, és megragadva az enyémet, lelkesen kezet rázott velem.

– Hogy vagy? – kérdeztem tőle.

– Hegedű! – mondta, miközben ragyogott a szeme az izgatottságtól.

Hegedű. Ő is emlékezett rám. – Igen – tört fel belőlem egy könnyes nevetés –, én játszottam a hegedűn.

Miközben beszéltünk, a szívemben hálatelt imát mondtam szerető Mennyei Atyámnak, aki tudta, mennyire kívántam, hogy újra találkozhassak Williammel. Hálás vagyok, hogy Isten látott engem – egy küszködő fiatal édesanyát, akin erőt vettek a fia egészségügyi gondjai, és az ő jövője miatt aggódott –, és olyan élményben részesített, amely emlékeztetett rá, hogy Ő mindig figyel ránk.