Idősebb misszionáriusok: Szükség van rájuk, áldottak és szeretik őket

Malmrose-ék élménye jól szemléltet néhány olyan alapelvet a missziót szolgáló idősebb házaspárokról, mely talán nem annyira köztudott:

• Kétfajta misszió létezik. (1) Az egyház elnöke hív el idősebb házaspárokat, hogy vagy a saját otthonukból, vagy az otthonuktól távol szolgáljanak. (2) Egy cövekelnök hív el egyházszolgálati misszionáriusi házaspárokat, hogy töltsenek be helyi vagy területi szükségleteket részidőben, heti 8–32 órában. Ők általában helyben laknak és szolgálnak, de időnként szolgálhatnak az otthonuktól távol is.

• A misszióelnököket arra biztatják, hogy találjanak olyan házaspárokat, akik az adott misszió területén felmerülő szükségleteknek eleget tehetnek, a házaspárok pedig jelezhetik a preferenciáikat. „Nem azt állítjuk hogy a párok kiválaszthatják a saját misszionáriusi elhívásukat – mondta Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából. – Az elhívás attól még elhívás. […] De… az idősebb házaspárjainkkal beszélünk a szolgálati preferenciáikról, és mindent figyelembe veszünk, hogy engedjük őket ott és úgy szolgálni, ahol és ahogy ők szeretnének.”¹

• A misszióelnökök tanácskoznak a házaspárokkal arról, hogy hogyan tudnák a leginkább kihasználni a készségeiket és képességeiket. „Ahhoz, hogy idősebb házaspárként a lehető legjelentőségteljesebb élményben legyen részed – mondja Robison elnök –, meg kell kapnod a lehetőséget arra, hogy olyan területen dolgozhass, melyet szenvedélyesen szeretsz, és amelyben olyan jártasságod van, hogy úgy érzed, nyújtani is tudsz valamit.”

Például Robison elnök tudta, hogy Malmrose elder beszél franciául, ami nagyon hasznos volt, mert sok afrikai beszél franciául. „Az volt az elképzelésem, hogy az utaztatás területén fog besegíteni, és a vízumok intézésben – mondta Robison elnök. – De mikor ideért, feltűnt, hogy nem ez az, ami igazán érdekli őt. Ezért felajánlottam neki, hogy használja a számítógépes ismereteit. Sok-sok órányi időt takarított meg nekünk azzal, hogy korszerűsítette a rendszerünket és olyan jelentési formátumot fejlesztett ki, melyre szükségünk volt.” Malmrose elder a misszionáriusoknak is segít – különösen a franciául beszélő misszionáriusoknak –, hogy neveket készítsenek elő és templomi munkát végezzenek a családjukért. Malmrose nővér, aki diplomás orvosi asszisztens, azt a megbízást kapta, hogy a missziós orvossal és nővérrel dolgozzon.

Malmrose-ékhoz hasonlóan más párok is úgy találják, hogy ha bíznak az Úrban, Ő előkészíti számukra az utat. Ez történt Alvin és Corazon Rietával is a Fülöp-szigeteken, a Cavite tartománybeli Kawitban.

Kép

the Rietas serve in the Philippines

„Két évvel azelőtt, hogy eldöntöttük, hogy szolgálni fogunk, elkezdtünk konkrét terveket kidolgozni a családi vállalkozásunkra vonatkozóan – mondja Rieta elder. – A fiunk és a lányunk ekkorra már elvégezte a főiskolát, és a helyünkbe léphettek volna, de azon tűnődtünk, ki oldaná meg a felmerülő üzleti gondokat, és vajon miképpen reagálnának az ügyfeleink a döntésünkre.”

Rieta nőtestvér ezen felül még idős édesanyja miatt is aggódott, akit magára kell majd hagynia. „Féltem, hogy a távollétünkben elveszíthetjük őt – mondja. – Arra sem éreztem magam alkalmasnak, hogy az evangéliumot tanítsam.”

Tanácskoztak a püspökükkel és egy olyan házaspárral, akik nem sokkal korábban szolgáltak Davaóban. „Mindannyian erőteljes bizonyságot tettek arról, hogy az Úr minden házaspárral tudatja, hogy miképpen intézzék el az otthoni, a családi és a misszió költségeivel kapcsolatos ügyeiket” – mondja Rieta nővér.

„Miközben útmutatásra törekedtünk – mondja Rieta elder –, a félelmeink megoldódtak: a kihívások ellenére jól ment az üzlet; az ügyfeleink elmondták, hogy örülnek nekünk és támogatnak bennünket; a családunk tagjai pedig közelebb kerültek egymáshoz a beteg édesanyánk gondozása közben. Kezdtük megérteni, hogy az Úr valóban segíteni fog nekünk.”

A Rieta házaspár szolgálata most az egyháztagok és a vezetők támogatására irányul a Fülöp-szigeteki Cagayan de Oro Misszióban.

Vannak házaspárok, akiknek a fizikai korlátaik miatt támadnak kétségeik. Ám Keith és Jennilyn Mauerman az amerikai egyesült államokbeli Utah-ból nem ilyen. Évekkel ezelőtt, négy hónappal azután, hogy összeházasodtak a Kaliforniai Los Angeles templomban, Keitht besorozták és harcba küldték. Egy ejtőernyős raj parancsnokaként a többi katona előtt haladt, mikor egy taposóakna felrobbant. Mindkét lábát elvesztette. Mikor Keith hazaért, Jennilyn rögtön melléállt.

„Tudtam, hogy nem kell aggódnom – mondta Keith –, mert a házasságunk örökkévaló. A feleségem mindvégig támaszt nyújtott nekem. Mind a mai napig, mindennap támogat engem.”

Kép

the Mauermans serving in military relations

Mikor Mauerman nővér nyugdíjba ment, eldöntötték, hogy missziót szolgálnak. De vajon Mauerman elder kettős amputációja nem okoz majd gondot? „Mindig van olyan, amit nem tudok megtenni – mondja –, de nagyon sok minden van, amit viszont meg tudok tenni, ezért tudtuk, hogy lesz majd egy megfelelő hely a számunkra.”

Miközben az ajánlási nyomtatványt töltötték ki, bejelölte azt a rubrikát, hogy szolgált a katonaságnál. Hamarosan felhívták őket az egyház Katonasági Kapcsolatok részlegéről. „Volt egy igazolványom, amely feljogosított arra, hogy a katonai bázisokra belépjünk, ezért engedélyt kértek, hogy hadd ajánljanak bennünket egy katonasági kapcsolatok misszióra.”

Mauermanékat elhívták, hogy Észak-Karolinában szolgáljanak egy katonai bázison. Mauerman elder így mesél erről: „A kapun ez a felirat állt: »Fort Bragg, a Légideszant otthona«. Az őr a légideszantosok jelmondatával, a »Mindvégig!« felkiáltással köszöntött. Évek óta most először hallottam ezt. Otthon éreztem magam, pedig előtte sosem jártam Fort Braggben. Tudtam, hogy a missziós elhívásunk tökéletesen ránk lett szabva, és az Úr figyel rám.”

„Leckéket tanítottunk arról, hogyan váljunk önellátóvá és állhatatossá, valamint a házasság megerősítéséről is – mondja Mauerman nővér. – Eleinte nem akartuk megosztani a saját történetünket, de rájöttünk, hogy nagyon sokat számított, ha megtettük. A katonák és a házastársaik ránk néztek, és azt mondták: »Ha nektek megy, akkor nekünk is menni fog!«

A Mauerman házaspár olyan jó élményeket szerzett Észak-Karolinában, hogy azt kérték, hadd szolgáljanak újra. Ma hetente kétszer teszik meg a 64 km-es utat az oremi otthonuk és Salt Lake City között, hogy az egyház Katonasági Kapcsolatok irodájában szolgáljanak. Ezen kívül idősebb házaspárokat tanítanak a provói misszionáriusképző központban, ahol rájöttek, hogy szinte minden csoportban vannak olyanok, akiknek le kellett győzniük valamilyen akadályt ahhoz, hogy szolgálhassanak.

A Utah állambeli Randy és Lou Ellen Romrellt a Cuiabá Brazília Misszióba hívták el, ami kissé aggasztotta őket. Bár Romrell elder fiatal misszionáriusként Brazíliában szolgált, hagyta, hogy időközben megkopjon a portugál nyelvtudása, Romrell nővér pedig nem beszélt portugálul. A tanulás és az igyekezet végül meghozta gyümölcsét: Romrell elder portugáltudása visszatért, Romrell nővéré pedig fejlődött. Egy ukulele is segített.

„Nem igazán terveztem, hogy elhozom – mondja Romrell nővér –, de Romrell elder sugalmazást érzett rá, és csodás látni, hogy milyen hatása van! Miközben tanítjuk az érdeklődőket, és az újraaktivizáláson és támogatáson munkálkodunk, örömet szerezhetünk vele másoknak a himnuszok éneklésekor. Ezáltal mi tanuljuk a nyelvet, a himnuszok pedig erős lelkiséget hoznak magukkal.”

Kép

the Romrells playing a ukulele

Habár Romrell nővér portugáltudása még fejlődőben van, a zene nyelvét „folyékonyan beszéli”. „A zene összehozza az embereket – mondja. – Még ha nem is értünk mindent, amit mondanak a látogatásunk alatt, az éneklés mégis összeköt bennünket.” Mikor Romrelléket felkérték, hogy beszéljenek a helyi iskolákban az amerikai hálaadás ünnepéről, hála témájú himnuszokat énekeltek, ukulele kísérettel. Romrell nővér egy sokkal hagyományosabb hangszert is használ: a zongorát, hogy kísérje a himnuszokat az istentiszteleten.

És a portugál nyelv? „Még ha nem is beszél az ember folyékonyan, már néhány szó is sokat segít – mondja. Egy szia és egy egyszerű üdvözlés is sokat számít. Mondd el nekik, hogy még tanulod a nyelvet! Fogd egyszerűre, és támaszkodj a Lélekre!” És a Lélek természetesen egy másik olyan nyelv, melyet bárki megérthet.

A utahi Paul és Mar Jean Lewis már három missziót szolgált együtt (New York-i Palmyra templom; Kínai Hongkong templom; valamint Horvátország, Szerbia és Szlovénia ifjúsági és felsőfokú hitoktatása). Épp arra készültek, hogy még egy missziót szolgáljanak, mikor a cövekelnökük azt kérdezte tőlük: „Hajlandóak lennétek itt, a mi cövekünkben támogatni a missziót, amelyhez tartozunk?”

Kép

the Lewises serving at home

„Újak vagyunk itt, ezért ez csodás lehetőség volt a számunkra – mondja Lewis nővér. – A fiatal elderekkel és nővérekkel szolgálunk együtt, szoros kapcsolatban állunk a misszióelnökkel, eljárunk a kerületi és zónagyűlésekre, és együtt dolgozunk az egyházközségi misszióvezetőkkel.” Meglátogatják az érdeklődőket és a kevésbé tevékenyeket is.

„Csodálatos emberekkel találkoztunk, akiket máskülönben nem ismertünk volna meg – mondja Lewis nővér –, köztük olyanokkal is, akik letértek az ösvényről. Az, hogy látjuk őket visszatérni, részesülni a szertartásokban és elmenni a templomba, csodálatos áldás!”

„Sok házaspár, mikor a missziós szolgálaton gondolkodik, azon aggódik, hogy mi lesz az otthonukkal, az autójukkal, vagy miből maradnak ki a családjukban – mondja Lewis elder. – Mi a saját házunkban lakhatunk és a saját autónkat használhatjuk. Arra is biztatnak bennünket, hogy menjünk el a családi eseményekre, amennyiben nem ütköznek a misszionáriusi feladatainkkal. Még az egyik unokánk születésénél is itt voltunk.”

Jill és Kent Sorensen viszont, akik ugyanabból a cövekből jöttek, állítja, hogy az egyik legjobb módja a családjuk megerősítésének az volt, hogy távol szolgáltak az otthonuktól. Sorensen nővér szerint „a legfőbb kifogás, melyet a házaspárok felhoznak arra, hogy miért nem mennek el misszióba, az szokott lenni, hogy az unokáik, nehézségekkel küszködő házas gyermekük, várandós lányuk vagy idős szüleik miatt nem tehetik, és még sorolhatnám. A család valóban elsőbbséget élvez, és hiányzik is mindennap. De az, hogy misszióba megyünk, fontos üzenetet közvetít arról, hogy a misszionáriusi munka is fontos.”

Emellett, jegyzi meg Sorensen elder, „olyan sokféle módon lehet a kapcsolatot tartani, hogy manapság bármikor rájuk nézhetünk”.

Sorensenék misszionáriusi kalandja három évvel ezelőtt kezdődött, amikor a püspökük megkérte őket, hogy tartsanak havonta esti beszélgetéseket a misszionáriusi szolgálatot fontolgató házaspárok részére. „Miután állandóan erről beszéltünk – mondja Sorensen nővér –, hát muszáj volt nekünk is elmennünk!” A Cook-szigetekre kaptak elhívást, ahol Jill nagyszülei szolgáltak 50 évvel korábban.

Kép

the Sorensons teaching Bible classes

Ma, egyéb feladataik mellett, arra is megkérték őket, hogy tartsanak iskolai bibliaórákat.

„Arról beszélünk, hogy Krisztus a kőszikla – magyarázza Sorensen elder. – Ilyenkor adunk a tanulóknak egy kavicsot, és arra buzdítjuk őket, hogy maradjanak sziklaszilárdak Krisztusban. Mostanra bárhová megyünk, mikor megpillantanak bennünket, azt kiáltják: »Sziklaszilárdak!«”

Ha ti is gondolkodtok azon, hogy teljes idejű missziót vagy egyházszolgálati missziót szolgáljatok, ezek a házaspárok mind ugyanazt kérdeznék tőletek is, amit Robison elnök kérdezett Gerald és Lorna Malmrose-tól: „Tudnátok jönni segíteni?” És azt mondják majd nektek, hogy nem számít, milyen módon vesztek részt ebben a munkában, a következő ígéret biztosan áll: Szükség van rátok, van mit adnotok, áldottak lesztek és szeretni fognak benneteket!