2016
Sokk, bánat és Isten terve
April 2016


Sokk, bánat és Isten terve

A szerző Albániában él.

Életem legtragikusabb eseménye idején éreztem, hogy Mennyei Atyám velem volt végig az út során.

Kép
illustration like a stained-glass window

Illusztráció: David Curtis

2008 egyik kora reggelén édesanyám keltett, hogy menjek iskolába. Nagyon boldog voltam aznap reggel, de nem tudtam, hogy ez lesz életem legborzalmasabb napja, és azt sem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor vele lehetek. Aznap előbb jöttem el az iskolából: a családunk egyik barátjának el kellett jönnie értem, hogy felvegyen és megmondja, hogy az édesanyám öngyilkos lett. Még csak 12 éves voltam.

Azt gondoltam: „Hogyan élhetek az anyukám nélkül?” Ő volt a legjobb barátom.

Hónapokon át sírtam. Nem szerettem iskolába menni, mert a többi gyerek másként kezelt, és sajnáltak. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem; csak azt tudtam, hogy mindenki más előtt erősnek kell lennem.

Úgy fél évvel az anyukám halála után egy nap egyedül voltam a szobámban, az ablaknál álltam és sírtam. Próbáltam megérteni, miért vagyok itt. Hirtelen egy hangot hallottam a fejemben: „A lányom vagy; nem hagylak szenvedni.” Tudtam, hogy Isten az. De meglepett, mert addigra már nem hittem benne, különösen azért, mert úgy éreztem, hogy pont Isten volt az, aki elvette tőlem az anyukámat. Habár nem tudtam, hogy értette ezt, biztonságban éreztem magam.

Három évvel később Rómába utaztam, hogy meglátogassam a nagybátyámat. Folyton mesélt nekem arról az egyházról, amelyikbe ő járt. Egy vasárnap magával vitt. Sosem felejtem el, amikor először sétáltam a gyülekezeti ház ajtaja felé, és Mennyei Atyám szeretetét éreztem, amikor beléptem. Úgy éreztem, otthon vagyok.

Elkezdtem minden vasárnap istentiszteletre járni, és minden hétközbeni tevékenységre elmentem. Nagyon szerettem az egyház fiataljaival lenni. Boldogabbá tettek. Ugyanazt gondolták és ugyanazokban a dolgokban hittek, mint én. Aztán három hónappal később véget ért a nyári szünetem, és vissza kellett térnem Albániába.

Amikor hazaértem, meséltem apukámnak az érzéseimről, és hogy milyen vidámnak éreztem magam mindvégig, amíg ott voltam. Ő nem örült neki. Azt mondta, nem engedi, hogy eljárjak az egyházba, vagy hogy többet tanuljak róla. Így hát türelmesen kellett várnom a következő három évben, hogy betöltsem a 18. évemet. Tudtam, hogy akkor majd magam dönthetek, és megkeresztelkedem.

Ez alatt az idő alatt sok olyan emberrel áldattam meg, akik elmesélték, mi mindent tanultak vasárnaponként az egyházban. Az egyikük Stephanie volt. Ő Olaszországban élt, mikor a nagybátyám az egyház tagja lett, de aztán visszatért a hazájába, az Amerikai Egyesült Államokba. A nagybátyám úgy gondolta, jót tenne nekünk, ha leveleznénk, ezért felvettem ismerősnek a Facebookon.

Habár személyesen sosem találkoztunk, örökké hálás leszek neki, amiért segített nekem, hogy építsem a hitemet és többet tanuljak Jézus Krisztus evangéliumáról. Majdnem minden vasárnap írt nekem, és mindent elmesélt, amit aznap az egyházban tanult, és aztán válaszolt a kérdéseimre. Nagyon jó barátom volt.

Aztán több évnyi türelmes várakozás után, csupán két nappal a 18. születésnapomat követően megkeresztelkedtem. És hamarosan az anyukámmal is megoszthatom azt a boldogságot, melyet aznap éreztem, mert meg fogok érte keresztelkedni. Tudom, hogy büszke lesz arra az életre, amelyet választottam magamnak.

Áldottnak érzem magam, mert Mennyei Atyám mindvégig velem volt az út során, számos formában. Csak várnom kellett és türelmesnek lennem, mert volt egy terve a számomra. Ő adott erőt ahhoz, hogy minden nehézséggel, mellyel szembekerültem, meg tudjak birkózni. Ő mindig ott volt mellettem, és segített, hogy boldogabb legyek.