Utolsó napi szentek történetei
Vigasz a vetélés után
Illusztrálta: Allen Garns
Tizennyolc hetes terhes voltam a negyedik várandósságom idején, amikor enyhe vérzésre ébredtem. Ideges voltam, mert a vérzés nem akart elállni, így inkább bementem a sürgősségire.
A kórházba vezető hosszú autóút során azt reméltem és azért imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Gondoltam, a legrosszabb esetben az orvos pár napos ágynyugalmat ír majd elő.
Amikor felvettek a kórházba, a személyzet több vizsgálatot is elvégzett. Megállapították, hogy a babának nincs szívhangja. A diagnózis: „magzati elhalás”. Az orvosnak itt már nem volt több teendője, így hát hazaengedett a kórházból.
Szomorúan és félelemmel telve tértem haza. Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Amikor másnap reggel kikeltem az ágyból, késztetést éreztem, hogy menjek el a templomba egy kora reggeli felruházási szertartásgyűlésre.
A szertartásgyűlés vége felé a szemem a gyűrűsujjamon lévő eljegyzési gyűrűre és karikagyűrűre tévedt. Mindkettő azé a dédnagymamámé volt, aki után a nevemet kaptam. Ötéves voltam, amikor elhunyt, és nemrégiben az élettörténetét olvasgattam. Eszembe jutott, hogy a húszas éveiben számos vetélésen esett át.
Egész reggel a szomorúság és a félelem könnyeivel küszködtem, de abban a pillanatban elöntött a békesség hulláma. Vigaszt éreztem. A dédi hasonló megpróbáltatásokon ment keresztül az élete során, és a Szabadító segített neki. Éreztem a bizonyosságot, hogy nekem is segíteni fog.
„[É]s magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:12).
Mélységesen hálás vagyok a templom látogatásából fakadó békességért, a hithű ősök örökségéért, és legfőképpen a Szabadító Jézus Krisztus engesztelő áldozatáért.