2017
Az egyetlen dolog, ami megmentett
July 2017


Az egyetlen dolog, ami megmentett

A szerző Japánban, Tokióban él.

Egy váratlan barátság segített kihozni az életemet a sötétségből a világosságra.

Kép
men playing golf

Illusztrációk: Pat Kinsella

A golf népszerű sportnak számít Japánban, így 14 éves koromban én is elkezdtem játszani, hogy így több időt tölthessek édesapámmal. Már az elején is tetszett, idővel pedig elkezdtem önállóan gyakorolni, és a középiskolai golfcsapatban játszottam. Összebarátkoztam a csapattársaimmal és az edzőkkel, akik arra buzdítottak, hogy kövessem az álmomat, és legyek profi golfjátékos.

Nagyon igyekeztem – nemcsak a golfban, hanem a tanulmányaimban is, és az osztály legjobbjai között érettségiztem.

Az egyetemen eleinte nagyon jó volt a kapcsolatom a golfedzőmmel és a csapattársaimmal. Jobbak voltak nálam, így hát mindent megtettem, hogy tartsam velük a lépést. Néhány csapattag megjegyezte, hogy milyen egyedi az utónevem, a Suho. Elmondtam, hogy a koreai anyai nagymamámtól kaptam, és koreaiul annyit jelent, hogy „szép hegy”. Onnantól kezdve éreztem, hogy megváltozott az irántam való hozzáállásuk, amelyre kihatott a japánok és koreaiak egy része között nemzedékek óta fennálló feszültség.

Elkezdtek „koreai kölyöknek” csúfolni, és azt mondták, hogy ártani fogok az egyetem jó hírének. Ahelyett, hogy velük edzhettem volna, a vécét kellett takarítanom.

Egyre nehezebb lett számomra a csapattal töltött idő. Távol az otthonomtól nagyon egyedül éreztem magam. Megpróbáltam kitartani az álmom mellett, és ismét jó viszonyba kerülni az edzőmmel és a csapattal, de két év elteltével már nem bírtam elviselni a durva bánásmódot, így hát hazatértem.

Ez egy sötét időszak volt számomra. A feszültség pszichológiai és testi tüneteket eredményezett. Az önbecsülésemet két éven át oly sok csapás érte. A profi golfjátékosi álmom véget ért. Nem tudtam, mihez kezdjek az életemmel. És dühös is voltam. Dühös voltam mindenkire: az edzőre, a csapattársaimra, de még a szüleimre is. Annyira dühös voltam, hogy számomra is ijesztő gondolatok jutottak eszembe. Nem voltak barátaim, és úgy éreztem, nem tudok bízni másokban vagy kapcsolatot teremteni velük. Hat hónapon át csak akkor mozdultam ki otthonról, amikor az edzőterembe mentem.

Életemnek e sötét időszakában barátkoztam össze Justin Christyvel, akit az edzőteremben ismertem meg. Amikor először láttam, azt hittem, hogy külföldi cserediák. Először haboztam szóba elegyedni vele, amíg meg nem láttam, ahogy beszélget valakivel a teremben, és meglepve hallottam, hogy japánul teszi. Továbbra is képtelennek éreztem magam arra, hogy bízzak másokban, de ő felvetette, hogy eddzünk együtt. Volt benne valami másság, amit először nem tudtam hova tenni. A társaságában nyugodt voltam. Elkezdtem egyre jobban várni a közös edzéseinket. Találtam valakit, akiről úgy éreztem, hogy barátként bízhatok benne.

Miután több hónapon át edzettünk együtt, Justin meghívott egy vacsoratársaságba, ahova rendszeresen eljárt. Haboztam, de többszöri meghívást követően úgy döntöttem, hogy elmegyek arra a rendezvényre, amely – mint később kiderült – egy fiatal egyedülálló felnőtteknek rendezett vacsora volt Richard és Corina Clark otthonában. Szívélyesen üdvözöltek az otthonukban – Clark testvér japánul, a felesége angolul. Ez utóbbit nem értettem, de azért igyekeztem válaszolni. Habár többen is voltak ott, akik nem beszéltek japánul, egészében egy vidám, szívélyes és barátságos társaság volt. Sokat nevettünk.

Elkezdtem eljárni a fiatal egyedülálló felnőttek más tevékenységeire is, és olyan jól éreztem magam, ahogy másokkal addig még soha. Eltűnődtem, hogy mi van ezekben az emberekben, amitől annyira kedvesek és barátságosak.

Nagyjából ekkor történt, hogy Justin megkérdezte, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Meglepődve vettem észre, hogy a céljaim elkezdtek megváltozni. Elmondtam neki, hogy meg szeretnék tanulni angolul, és hozzá hasonlóan én is barátkozni szeretnék mindenkivel. Azt mondta, hogy az egyházában vannak ingyenes angolórák. Elmentem egy angolórára, és találkoztam a misszionáriusokkal. Habár korábban soha nem gondolkodtam Istenről, úgy éreztem, jó lenne meghallgatnom őket. Megtanították nekem az evangélium alapjait, és majdnem mindennap felhívtak. Jó barátaimmá lettek, aminek nagyon örültem, mert még nem volt túl sok barátom.

Elkezdtem megismerni az egyház több tagját is, akik részt vettek velem a misszionáriusi beszélgetéseken, és velük is jó barátságba kerültem. Tanítottak engem az evangéliumról, és követendő példát mutattak. Justin beszélt a Mormon könyvéről, és történeteket is mesélt belőle, így én is szerettem volna elolvasni. Az egyik barátom, Singo, aki nagyon odafigyel a részletekre, úgy beszélgetett velem a tanokról, hogy könnyen megértsem. A beszélgetéseink végén mindig megosztotta a bizonyságát.

Találtam valamit, amiben hittem, és egy helyet, ahová érzésem szerint tartoztam. Miután megkereszteltek és konfirmáltak, elkezdtem a missziós szolgálatról gondolkodni, de aggasztott, hogy két évet áldozzak rá az életemből. Sokakkal beszéltem a missziós szolgálatról, főleg a visszatért misszionárius barátaimmal. Sokat gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy az evangélium volt az egyetlen, ami képes volt megmenteni engem.

Tudom, hogy Isten adott nekem mindent: az álmaimat, a reményemet, a barátaimat, és különösen a szeretetet. Az evangélium segített kijönnöm a sötétségből a világosságra.

Hogyan osztottam meg Suhóval az evangéliumot

Írta: Justin Christy

Kép
men at the gym

Amikor megismertem Suhót az edzőteremben, azt mondta, hogy angolul szeretne tanulni és be szeretne iratkozni egy golfcsereprogramba. Beszéltem neki az egyházban tartott angolórákról, de eltartott pár hétig, amíg el tudtunk menni. Addig is, miközben edzettünk, sokat beszélgettünk evangéliumi témákról, a Mormon könyvéről és úgy általában az életről.

Felkeltette a figyelmét azoknak az egyháztagoknak a barátsága és példája, akikkel találkozott, és ez segített neki többet tanulni az evangéliumról. A Lélek vezeti az embert a megtéréshez; mi csak annyit teszünk, hogy elvisszük az üzenetet, és támogatjuk az embereket, amikor meghozzák az önálló döntésüket.

Korábban nyomasztó volt, ha arra gondoltam, hogy meg kell osztanom az evangéliumot. Viszont rájöttem, hogy elég a megfelelő időben kinyitni a szánkat, és lesznek missziós lehetőségeink. Elég annyit tennünk, hogy meghívunk valakit egy egyházi tevékenységre vagy gyűlésre. Ha nyitott az elménk, mindig adódik alkalom az evangélium megosztására.