Hogyan tanultam meg szeretettel szolgálni

Kép

tetőt javító férfi

Amikor 35 évesen csatlakoztam Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához, sok egyéb mellett azt is hamar megtanultam, hogy készen kell állnom mások szolgálatára. Akár költözködésben való segítségről, akár gyep gondozásáról, akár javításról, akár valakinek a szállításáról volt szó, igyekeztem a lehető leggyakrabban reagálni a kvórumomtól vagy az egyénektől érkező szolgálati kérésekre.

Úgy éreztem, hogy jól szolgálok. Visszatekintve azonban rá kellett jönnöm, hogy kötelességtudatból szolgáltam, nem pedig az azok iránti szeretetből, akiknek segítségre volt szükségük. Nem igazán úgy tekintettem a szolgálatomra, mint egy abbéli próbálkozásra, hogy az Úr kezévé váljak.¹

Miután Missouri állam középső részére költöztem, lehetőségem volt egy idősebb házaspárt szolgálni. Apró, öreg vidéki házukra bőven ráfért a javítás, többek között a tető is beázott. A házaspár azonban komoly egészségügyi nehézségektől szenvedett, amelyek megakadályozták őket abban, hogy fizikai munkát végezzenek.

Egy forró júliusi napon egy jó barátommal, Dallas Martinnal a tetőn voltunk, és új zsindelyeket raktunk fel. Kényelmetlenül éreztük magunkat és folyt rólunk a víz. Dallas hirtelen abbahagyta a szegecselést, felállt és rám nézett.

„Belegondoltál, milyen áldottak vagyunk, amiért itt lehetünk és képesek vagyunk dolgozni, ellentétben azokkal, akik odabent vannak?” – szegezte nekem a kérdést.

A kérdése villámcsapásként ért. Szó szerint egy életet megváltoztató pillanat volt. A szolgálatra vonatkozó teljes látásmódom új értelmet nyert. Ráébredtem, milyen áldott vagyok, amiért képes vagyok megtenni mindazt, amit meg tudok tenni.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Dallas és én nem egyszerűen valamiféle kötelességtudatból segítünk, hanem a hála érzésével. Az Úr megáldott minket azzal a képességgel, hogy valóban az Ő kezei legyünk. E felismerés nyomán már könnyen éreztem a szeretetet azok iránt, akiknek segítettünk.

Attól a naptól fogva, amikor csak segítettem egy szolgálati projektben, vagy amikor valakinek olyan segítségre volt szüksége, amelyet én meg tudtam adni neki, megpróbáltam ezt a szemléletmódot észben tartani. Nem mindig jártam sikerrel, de ez a szemléletmód azóta is hatalmas áldást jelent az életemben. Valóban segített abban, hogy folyton pozitívan álljak hozzá a szolgálathoz.

Amikor gondjaim vagy kihívásaim vannak, igyekszem olyan emberekre gondolni, akik nálam súlyosabb megpróbáltatásokkal néznek szembe. Ezután hálámat fejezem ki az Úrnak mindazokért az áldásokért, amelyekben részesített.

Új értelmet nyer a szolgálatunk, ha a megfelelő szemléletmóddal állunk hozzá. A szolgálattal kapcsolatban Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) két kijelentése fogott meg engem:

• „Az önsajnálat betegségének a leghatásosabb orvossága az, ha elveszítjük magunkat mások szolgálatában.”²

• „Az aggódás általam ismert legjobb ellenszere a munka. A fáradtság legjobb gyógymódja az a kihívás, hogy segítsünk valakinek, aki még fáradtabb. Az élet egyik látszólag nagy ellentmondása a következő: aki szolgál, annak ez szinte mindig jobban a javára válik, mint annak, akit szolgál.”³

Mindez akkor igaz, ha megfelelő hozzáállással közelítünk mások szolgálatához. Ha valóban azért igyekszünk segíteni, mert szeretetet érzünk a testvéreink iránt és mert őszintén szeretnénk az Úr keze lenni, akkor a szolgálatunk nemcsak ebben az életben áld meg minket, hanem az eljövendő életben is.