A legnagyobb kincs

A szentírások említést tesznek egy gazdag ifjúról, aki odaszaladt Jézushoz, a lábához térdelt, majd nyilvánvaló őszinteséggel ezt kérdezte a Mestertől: „Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” Miután áttekintették a parancsolatok hosszú sorát, amelyeket ez az ifjú hithűen betartott, Jézus azt mondta neki, hogy adja el mind a javait, a befolyt pénzt adja a szegényeknek, vegye fel a keresztjét, és kövesse Őt. E merész utasítás miatt a fiatalember a drága saruja helyére inkább nyúlcipőt húzott, és búslakodva távozott, mert – a szentírás szavait idézve – „sok jószága vala”¹.

Nyilvánvaló, hogy fontos intő történet ez a vagyon felhasználásáról és a szegények szükségleteiről. A történet azonban végső soron az isteni felelősség iránti teljes mértékű és feltétel nélküli odaadásról szól. Vagyonnal vagy anélkül, mindegyikünknek Krisztushoz kell jönnie, az Ő evangéliuma iránt tanúsított ugyanolyan megalkuvás nélküli elkötelezettséggel, amilyet ettől az ifjútól is elvártak. A mai fiatalok szóhasználatával élve ki kell jelentenünk, hogy „benne vagyok”².

Jellegzetesen emlékezetes írásában C. S. Lewis elképzeli, amint az Úr valahogy így szól hozzánk: „Nem akarom az időtöket vagy a pénzeteket vagy a munkátokat: én csak benneteket akarlak. [Itt ez a fa, amelyet metszegettek.] Nem itt vagy ott akarok egy-egy ágat lemetszeni, az egész fát ki akarom vágni. Aztán ott van az a fog. Nem akarom a fogat fúrni, tömni vagy koronát tenni rá, ki akarom húzni. Adjátok át nekem természetes éneteket, teljes egészében! Helyette én egy új ént adok nektek. Valójában önmagamat adom nektek, az én akaratom lesz a tiétek.”³

Mindazok, akik ezen az általános konferencián szólni fognak hozzánk, így vagy úgy, de mind azt mondják majd, amit Krisztus mondott ennek a gazdag ifjúnak: „Jöjj a Szabadítódhoz! Jöjj egészen, teljes szíveddel! Vedd fel a keresztedet, bármilyen nehéz legyen is, és kövesd Őt!”⁴ Mindezt pedig annak tudatában mondják, hogy Isten királyságában nem lehetnek félmegoldások, nem lehet csak belekezdeni, aztán félúton megállni vagy visszafordulni. Azoknak, akik engedélyt kértek egy elhunyt szülő eltemetésére vagy legalább a többi családtagjuktól való elbúcsúzásra, Jézus válasza sürgető és határozott volt. „Hagyjátok azt másra – felelte. – Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”⁵ Amikor nehéz dolgokra kérnek minket, akár olyanokra, amelyek ellenkeznek a szívünk vágyaival, tartsuk észben, hogy a Krisztus ügyének fogadott hűségünknek kell életünk legfőbb elkötelezettségének lennie. Bár Ésaiás arról biztosít minket, hogy ez „pénz nélkül és ingyen”⁶ hozzáférhető – és ez így is van –, úgy kell készülnünk, hogy – T. S. Eliot szavaival élve – „ára nem kisebb mindenünknél”⁷.

Természetesen mindannyiunknak vannak olyan szokásaink vagy hibáink vagy egyéni hátterünk, amely meggátolhatja az e munkában való teljes lelki elmerülést. De Isten a mi Atyánk, és Ő különösen jó azon bűnök megbocsátásában és elfeledésében, amelyeket már feladtunk – talán azért, mert sok lehetőséget adunk Neki ennek gyakorlására. Akárhogy is, mindegyikünk számíthat isteni segítségre bármikor, amikor változtatni szeretnénk a viselkedésünkön. Isten új szívet adott Saulnak.⁸ Ezékiel felszólította az ősi Izráelt, hogy vesse el a múltját, „és szerezz[en magának] új szívet és új lelket”⁹. Alma a lélek kiterjedését előidéző „hatalmas változásra”¹⁰ szólított, maga Jézus pedig azt tanította, hogy „ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát”¹¹. Nyilvánvaló, hogy a változás lehetősége és a magasabb szinten élt élet mindig is Isten egyik ajándéka volt azoknak, akik azt keresték.

Barátaim! E pillanatban is mindenféle tagozódást és továbbtagozódást, csoportokat és alcsoportokat látunk, digitális törzseket és politikai identitásokat, mindezt több mint elegendő ellenségeskedéssel átitatva. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy – Russell M. Nelson elnök kifejezésével élve – a „magasztosabb és szentebb módon”¹² élt élet olyasvalami-e, amelyre törekedhetnénk? Eközben jól tesszük, ha emlékezetben tartjuk azt a bámulatos időszakot a Mormon könyvében, amikor az emberek feltették, és oly igenlően meg is válaszolták az előbbi kérdést:

„És lőn, hogy az egész országban, az összes nép között nem volt viszálykodás; …Isten szeretete miatt, mely az emberek szívében lakozott.

És nem volt irigykedés, sem viszálykodások, …vagy bármilyen szemérmetlenség; és bizonyos, hogy nem lehetett volna náluk boldogabb nép mindazon emberek között, akiket Isten keze teremtett.

Nem voltak rablók, sem gyilkosok, és lámániták sem voltak, vagy bármilyen -iták, hanem egyek voltak; Krisztus gyermekei, Isten királyságának örökösei.

És milyen áldottak voltak!”¹³

Mi jelenti az elégedett, boldog élethez vezető áttörés kulcsát? Ott van a szöveg egyetlen mondatába ágyazva: „Isten szeretete… az emberek szívében lakozott”¹⁴. Amikor Isten szeretete adja meg az alaphangot a saját életünkben, az egymással való kapcsolatainkban, és végső soron az egész emberiség iránti érzületünkben, akkor az egykori megkülönböztetések, korlátozó címkék és mesterséges válaszvonalak eltünedeznek, a békesség pedig fokozódik. Pontosan ez történt a Mormon könyve-beli példánkban is. Többé nem voltak lámániták vagy jákóbiták vagy józsefiták vagy zorámiták. Nem voltak semmiféle -iták. Az emberek csupán egyetlen, mindent felülmúló önazonosságot vettek magukra. A szentírás szerint mind úgy voltak ismeretesek mint „Krisztus gyermekei”¹⁵.

Természetesen itt az emberiség családjának adott első nagy parancsolatról van szó: teljes szívből, fenntartások vagy megalkuvás nélkül szeretni Istent, vagyis teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel.¹⁶ Isten ilyesfajta szeretete az első nagy parancsolat a világegyetemben. Az első nagy igazság a világegyetemben azonban az, hogy Isten szeret bennünket, méghozzá pontosan így: teljes szívből, fenntartások vagy megalkuvás nélkül, az Ő teljes szívével, lelkével, elméjével és erejével. És amikor az Ő szívének és a miénknek ezek a fenséges erői korlátozás nélkül találkoznak, akkor a lelki – erkölcsi – erő valóságos robbanása következik be. Akkor pedig – Teilhard de Chardin szavaival élve – „másodszor a világ történelmében az ember fölfedezi a tüzet”¹⁷.

Ekkor – és valójában csakis ekkor – tudjuk hathatósan betartani a második nagy parancsolatot olyan módokon, amelyek nem felszínesek vagy jelentéktelenek. Ha eléggé szeretjük Istent, hogy megpróbáljunk teljes mértékben hűek lenni Őhozzá, akkor Ő megadja nekünk a képességet, az adottságot, az akaratot és a módot a felebarátaink és önmagunk iránti szeretethez. Akkor talán majd megint elmondhatjuk: „bizonyos, hogy nem lehetett volna náluk boldogabb nép mindazon emberek között, akiket Isten keze teremtett”¹⁸.

Fivérek és nővérek! Imádkozom azért, hogy mi sikerrel járhassunk ott, ahol a gazdag ifjú kudarcot vallott: hogy bármilyen megerőltető legyen is, felvegyük Krisztus keresztjét, függetlenül az ügytől és függetlenül az ártól. Tanúbizonyságomat teszem arról, hogy amikor fogadalmat teszünk az Ő követésére, akkor az ösvény így vagy úgy, de el fog haladni egy töviskoszorú és egy zord római kereszt mellett. Nem számít, milyen vagyonos is volt a gazdag ifjú, nem tudta kivásárolni magát az e jelképekkel való találkozás alól, ahogyan mi sem tudjuk. A legnagyobb kincs – vagyis az örök élet ajándéka – birtoklásának áldásáért nem túl nagy ár, ha arra kérnek, maradjunk meg a helyes úton, követvén vallásunk Főpapját, Hajnalcsillagunkat, Szószólónkat és Királyunkat. Tanúbizonyságomat teszem a kevéssé ismert egykori Amálekivel egyetemben, hogy mindegyikünknek fel kell ajánlanunk Őneki teljes lelkünket, felajánlásként.¹⁹ Erről az eltökélt és állhatatos odaadásról énekelünk e szavakkal:

Jézus Krisztus szent nevében, ámen.