Beszélgetés becses történetekről

Soares elder: Volt egy nálam két évvel idősebb bátyám, akinek gondja volt a hallásával. Rengeteg nehézsége adódott a kommunikációval, és emlékszem, hogy tulajdonképpen a társa lettem, aki segített neki megtenni bizonyos dolgokat és kommunikálni az emberekkel. Meg kellett tanulnom jelnyelvet használni az egyházban. Például egyszer felkérték, hogy mondjon beszédet istentiszteleten. Csakhogy nem tudott beszélni. De leültem vele, és jelnyelven kommunikálva segítettem neki megírni a beszédét. Az úrvacsorai gyűlésen egymás mellett álltunk, amikor felolvastam a beszédet, amelyet ő készített el.

A szüleim igen hithűek voltak, és az evangéliumhoz való megtérésük örökre megváltoztatta az életüket. Ez új távlatokat nyitott előttem, mert nagyon keményen dolgoztak azon, hogy az én életem más lehessen a jövőben. Olyan nagy örömöt éreztek Jézus Krisztus evangéliuma miatt, hogy amint megkeresztelkedtek, elkezdték meghívni a szomszédokat, hogy hallgassák meg a misszionáriusi leckéket az otthonunkban.

Soares nővér: Az édesapám és a családunk többi tagja sem tartozott egy egyházhoz. De apám mindig imádkozott, minden este, letérdelve, én pedig egészen kicsi koromtól fogva figyeltem őt. Nem tanított a szavaival, de tanított a tetteivel. És amikor kicsi voltam, arra is emlékszem, hogy néha helytelenül vettem a számra Isten nevét. Nem tudtam, hogy rosszat teszek, de édesanyám megtanított rá, hogy nem szabad úgy beszélnem. Nem volt vallásos, de tudta, mi helyes és mi nem. Amikor kilencéves voltam, az egyik lány a szomszédságból, aki szintén kilencéves volt, meghívott, hogy vegyek részt az Elemin, első alkalommal.

Soares elder: Az egyházban nőttél fel úgy, hogy a szüleid nem voltak az egyházban, mégis kialakítottad a hitedet, aztán annak szentelted az életedet, hogy ugyanerre a hitre tanítsd a saját gyermekeinket.

Soares elder: Egy egyházi táncrendezvényen találkoztam a feleségemmel, a misszióból való hazatérésem után fél évvel. Ő maga is nem sokkal azelőtt tért haza a missziójából.

Soares nővér: Láttam, ahogy rám néztél, és bennem is megmozdult valami. És amint kicsit abbamaradt a zene, odajöttél hozzám, és felkértél táncolni.

Soares elder: Akkor még csak barátok lettünk, de az az este felnyitotta a szemünket. Mindketten egy hithű fiatal utolsó napi szentet láttunk és egy kapcsolat lehetőségét. Aztán két hétre rá randevúzni kezdtünk. Ennek immár 41 éve.

Emlékszem, milyen nagy kihívás volt a házasságunk első öt évében, amikor gyermekáldásra vágytunk.

Soares nővér: Nagyon nehéz évek voltak. Nem tudtam teherbe esni.

Soares elder: Sok egészségügyi kihívásunk volt sok erőfeszítést követően. Ez volt az, amikor aztán papsági áldást kaptunk. Később műtéted volt, és pár hónapra rá…

Soares nővér: Valóra vált az álmunk!

Soares elder: Teherbe estél.

Soares nővér: Igen erősen bíztunk az Úrban, és kézzelfogható áldásokat tapasztaltunk meg. Nem volt könnyű nekünk, akik olyan kevés tapasztalattal rendelkeztünk, ugyanakkor csodálatos is volt.

Soares elder: Míg az élet dolgaival foglalatoskodtunk, az Úr gondoskodott a lelki szükségleteinkről, megadva nekünk azt a békességet, amelyre szükségünk volt, a vigaszt és a képességet, hogy tudjunk dolgozni, tovább haladni, befejezni a tanulást. Jelentőségteljes időszak volt ez az életünkben, amely teljes mértékben más irányba terelte az elképzeléseinket mindarról, amiről korábban azt gondoltuk, hogy majd tenni fogunk.

Soares elder: Fontos emlékezni a kultúránkra, az örökségünkre és a hagyományainkra. Az életünk történetét alkotó tapasztalatokkal együtt ezek hozzájárulnak annak a megértéséhez, hogy kik is vagyunk. De nem lehetséges teljesen megérteni azt, hogy kik vagyunk, annak a megértése nélkül, hogy kié vagyunk! Értitek, hogy szó szerint Isten gyermekei vagytok? Felfedeztétek már, mit jelent számotokra ez az isteni örökség? Számomra ez a felfedezés – a bizonyságom e kezdete – fiatalon indult, ám tovább alakult és erősödött az életem folyamán.

Soares nővér: Mindegyikünknek segíthet újra kapcsolódni a lelki gyökereinkhez, ha elmegyünk a templomba, majd újra és újra visszatérünk oda. A templom az a hely, ahol megismerhetitek és újra átismételhetitek Isten számunkra alkotott tervét. Az az a hely, ahol elmenekülhettek azon harsogó hangok elől, amelyek oly elszántan próbálnak eltéríteni benneteket attól, akik valójában vagytok. Az az a hely, ahol lehetőségünk van segédkezni az egybegyűjtés legnagyszerűbb ügyében családunk azon tagjai számára, akiknek soha nem volt lehetősége szent szertartásokban részesülni az életük során.

Soares elder: Világszerte minden utolsó napi templomon e szavak állnak: „Szentség az Úrnak. Az Úr háza.” Amikor beléptek a templom ajtaján, az Ő házában vagytok, és ennyivel közelebb vagytok Őhozzá és az Atyához. Minden, ami e szent falak között történik, arra összpontosít, hogy miként lehet mindenkit biztonságban hazajuttatni Őhozzá, akit mi Atyának hívunk.

Soares nővér: Tudom, hogy sokan várnak az Úrra azért a lehetőségért, hogy párként eggyé lehessenek, illetve a szüleikhez vagy a gyermekeikhez lehessenek pecsételve az időre és az örökkévalóságra.

Én magam is hőn várom azt az édes lehetőséget, amikor az Úr házában mindörökre egyesítenek engem a szeretett szüleimmel. Nincs más hely a földön, ahol tisztábban érezhető és érthető az Istennel és Jézus Krisztussal való kapcsolatunk, mint a templom falain belül.

Annak a megértése, hogy kik vagyunk, illetve honnan és kitől jövünk, a legcsodásabb békességet, látásmódot és céltudatosságot hozhatja az életünkbe.

Soares elder: A templom az a hely, ahol nemcsak azt fedezhetjük fel, hogy kik vagyunk és kié vagyunk, hanem azt is, hogy kivé kell válnunk. Érdekes az a felismerés, hogy míg a „kik vagyunk” felfedezése a páratlan egyediségünket hangsúlyozza, addig a „kié vagyunk” felfedezése az egymással való azonosságunkat emeli ki. Mindannyian egyformák vagyunk Istennek (lásd 2 Nefi 26:33), és a különbözőségeink ellenére mindegyikünk ugyanazzal az isteni örökséggel rendelkezik, valamint egyenlő eséllyel egy dicsőséges celesztiális sorsra.

Soares nővér: A felfedezések, amelyekről beszélünk, erőteljes és maradandó hatással lehetnek nemcsak a mi saját életünkre, hanem azokéra is, akikkel osztozunk az örökségünkben. Mindegyikünk fontos szerepet játszik a családi történeteink, örökségünk, kultúránk és hagyományaink továbbadásában. Mindegyikünk egy-egy láncszem, összekötve a múltat és a jelent a jövővel. Ha továbbadjuk annak a fontos részleteit, hogy kik vagyunk és kié vagyunk, az megerősítheti a felnövekvő nemzedéket egy olyan időben, amikor a legnagyobb szükségük van rá.

Soares elder: Épp olyan fontos, vagy talán még fontosabb is a kultúránk és örökségünk továbbadásánál az, hogy továbbadjuk a Jézus Krisztus evangéliumáról való bizonyságunkat, valamint az Őróla és az Ő engeszteléséről való bizonyságunkat. A nemzedékről nemzedékre átadott hit eme öröksége a legfőbb örökség, amelyet a jövő nemzedékeire hagyhatunk.

Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként nem okozhat meglepetést számunkra ez a tantétel. Elvégre a Mormon könyve a gyermekeink javára íródott, „hogy gyermekeink tudhassák, milyen forráshoz forduljanak bűneik bocsánatáért. [A]zért szólunk [tehát], hogy gyermekeink… várakozással tekinthessenek majd az életre, mely Krisztusban van” (2 Nefi 25:26–27).

Szülők! Osszátok meg az örökségeteket, hogy gyermeitek tudhassák, kik ők és kiék! Történhet ez egyszerűen egy bizonysággal, egy történettel, egy hagyománnyal vagy akár étellel.

A Corcovado-hegy csúcsán áll a Cristo Redentor, a Megváltó Krisztus szobra. Ez a Szabadítót kitárt karral ábrázoló fenséges szobor Brazília egyik legjellegzetesebb jelképévé lett.

Vannak napok, amikor tisztán látható, ahogy a város fölé tornyosul; máskor viszont előfordul, hogy a felhők eltakarják. Az ilyen pillanatokban fölébük kell emelkedni ahhoz, hogy látni lehessen. Kaptatni kell hozzá. Milyen igaz ez a Szabadítónkra, Jézus Krisztusra! Ahhoz, hogy rátaláljunk, hogy megismerjük, mindegyikünknek fel kell emelkednie és végig kell járnia ezt a hegymenetet.

Az Ő felfedezéséhez vezető ösvény mindenképpen egyedi, és megvannak a maga hegyei és völgyei. Ám ez a felfedezés végül és kétségtelenül tisztasághoz és békességhez, megfelelő szemléletmódhoz és céltudathoz, erőhöz és Isten családjában betöltött helyhez vezet.

Olvasunk az Ő életéről, a tökéletes példájáról és a parancsolatairól. Ha felfedezzük annak e részleteit, hogy ki Ő, az felállítja a legfőbb mércét arra vonatkozóan, hogy miként éljünk, milyen példát mutassunk, illetve milyen parancsolatokat kövessünk. Azon törekvésünkben, hogy olyanná váljunk, mint Ő, felfedezzük az Őtőle és az Ő engesztelésétől való függésünket. Jézus Krisztus engesztelése által van az, hogy tisztaságra és békességre lelhetünk, miközben törekszünk alárendelni az akaratunkat az Atya akaratának, amint azt a Szabadító tette.

Az Ő megismerése megfelelő szemléletmódhoz és céltudathoz vezet, még a legsötétebb pillanatokban is. Életem egyik leginkább gyászba boruló időszakában tragikus módon elveszítettem az édesapámat egy hirtelen jött szívroham következtében. Gyászomat tovább mélyítette az egyik fivérem elvesztése, ami után nem sokkal egy másik fivérem is elhunyt. Ebben a küzdelmekkel teli időben a feleségemmel megéltük két gyermekünk elvesztését is; egyikük koraszülött volt és nem maradt életben, másikuk vetélés következtében hunyt el. Ezekben a sötét pillanatokban – a gyász és a fájdalom pillanataiban, a veszteség és a kétségbeesés pillanataiban, a próbatételek és megpróbáltatások pillanataiban – a Krisztushoz jövetel jelenti annak a biztos módját, hogy apránként visszahozzunk akár csak egy kicsit is abból a világosságból, amely bennünk éghet és idővel reménységhez és gyógyuláshoz vezethet.

Amikor megismeritek Őt, felfedezhetitek, hogy elérhető számotokra a hatalom és a hely Isten családjában. Úgy fogad majd titeket, ahogy vagytok, és amikor Hozzá jöttök és tanultok Róla, egyre hasonlóbbá válhattok és váltok is majd Őhozzá.

E változásnak a részét képezi az, hogy csatlakozunk a fátyol mindkét oldalán végzett egybegyűjtés ügyéhez. Kimondottan a templomi és családtörténeti munkáról szólva: amikor segédkezünk az Úrnak véghez vinni „az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39), a szentírások azt tanítják, hogy szó szerint szabadítók leszünk Sion hegyén (lásd Abdiás 1:21). De mit is jelent ez? Éppen úgy, ahogy a Szabadító feláldozta az életét az egész emberiségért, kis mértékben mi is szabadítóivá válunk azoknak, akiknek nem áll módjukban elnyerni a szabadítás és felmagasztosulás szertartásait a mi segítségünk nélkül, akik itt vagyunk a földön. Az e munkában való részvétel lényegében segít az arra irányuló törekvésünkben, hogy hasonlóbbá váljunk Jézus Krisztushoz.

Ígéretet teszek arra, hogy amikor csatlakoztok Őhozzá Atyánk munkájának az elvégzésében, segítve azokat, akiknek soha nem volt lehetősége befogadni Őt és lépéseket tenni a szövetség ösvényén, akkor kezditek majd a maga valójában látni Őt. Hasonlóak lesztek Őhozzá, és meglátjátok majd, kik vagyok és milyen rendkívüliek lehettek!