Hogy mindig emlékezzünk Őrá

Egy misszióvezetők számára tartott közelmúltbeli képzésen, miután vettek az úrvacsorából, Russell M. Nelson elnök ezt mondta: „Az a gondolat ötlött fel bennem, hogy ma sokkal fontosabb volt az előkészített üzenetemnél az, hogy szövetséget kötöttem. Amikor az úrvacsorából vettem, szövetséget kötöttem, hogy hajlandó leszek magamra venni Jézus Krisztus nevét, és hogy hajlandó vagyok engedelmeskedni az Ő parancsolatainak. Gyakran hallom azt a kifejezést, hogy azért veszünk az úrvacsorából, hogy megújítsuk a kereszteléskor kötött szövetségeinket. Bár ez igaz, mégis jóval többről van szó. Új szövetséget kötöttem. Ti is új szövetséget kötöttetek. […] Nos, …cserébe [az Úr] kijelenti, hogy az Ő Lelke mindig velünk lesz. Micsoda áldás!”¹

Az úrvacsorai imákban a papságviselők arra kérik az Atyát, hogy áldja meg és szentelje meg a kenyeret és a vizet, hogy az Ő Fia testének és vérének az emlékezetére ehessük és ihassuk. Mindegyikünk tanúsítja, hogy készek vagyunk magunkra venni a Fia nevét. E tanúság szerint cselekszünk és megerősítjük azt azáltal, hogy mindig emlékezünk Őrá és betartjuk a parancsolatait. (Lásd Tan és szövetségek 20:77, 79.)

Az Úr utolsó napi tanítványai számára az úrvacsora szertartása sokkal többet követel meg az ismétlődő és menetrendszerű részvételnél és a felszínes elköteleződésnél.

Kép

emberek vesznek az úrvacsorai vízből

Fényképezte: Robert Casey

„Személyesen eltöprengünk Jézus Krisztus engesztelésén – mondta Nelson elnök. – A Gecsemánéban átélt szenvedésének és a Kálvárián történt keresztre feszítésének a jelentőségén gondolkodunk. Ilyenkor mindegyikünknek „meg kell próbálnia magát” (vö. 1 Korinthusbeliek 11:28), és el kell gondolkodnunk az Úrral kötött személyes szövetségeken. Ilyenkor Isten szent dolgain elmélkedünk.”²

Az a jelképes cselekedet, hogy elfogyasztjuk az úrvacsora jegyeit, még nem eredményez bűnbocsánatot. Amikor azonban imádságosan és őszintén készülünk fel a szertartásra, és érdemesen veszünk részt benne, akkor megvizsgáljuk a tetteinket és szívünk vágyait, és befogadjuk az Úr bűnbánatra szólító hívását (lásd Mózes 5:8). Amikor felajánljuk azt az áldozatot, amelyet Ő megkíván – megtört szívet és töredelmes lelket (lásd 3 Nefi 9:20) –, akkor azt az ígéretet kapjuk, hogy Lelke mindig velünk lehet. Az állandó társunkként velünk lévő Szentlélek megszentelő hatalma révén pedig mindig megtarthatjuk bűneink bocsánatát (lásd Moróni 6:4).

Szent felelősségünk olyan szent szokások kialakítása, amelyek meghívják az Úr Lelkét, hogy mindenkor velünk legyen – olyan szokások ezek, mint a szövetségek tiszteletben tartása, a parancsolatoknak való engedelmesség, a bűnbánat, a megbocsátás, a szentírások kutatása, a szolgálat, valamint a hódolat otthon, az istentiszteleten és a templomban.

A Szabadító tanítványai a Mormon könyvében egy további szent szokásra is példát mutattak: „És azért imádkoztak, amit a legjobban óhajtottak; és azt óhajtották, hogy adassék meg nekik a Szentlélek” (3 Nefi 19:9).

Kép

Jézus imádkozik

Our Light [Világosságunk]. Készítette: Dan Wilson

Az emlékezés kulcsa

A régi tanítványokhoz hasonlóan mi is imádkozhatunk buzgón és következetesen a Szentlélekért és az Ő kapcsolódó áldásaiért. A Szabadító ezt ígérte: „Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek… mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek” (János 14:26; kiemelés hozzáadva).

Fontos, hogy a Szentlélek társasága segít mindig emlékeznünk Jézus Krisztusra – az áldozatára, az evangéliumára, a nekünk tett ígéreteire, az irántunk való szeretetére, valamint azokra a szövetségekre, amelyek által közös iga köt minket Őhozzá és köt minket egybe Ővele.

Henry B. Eyring elnök, az Első Elnökség második tanácsosa ezt tanította:

„A bizonyságot hozó és fenntartó emlékezés kulcsa az, hogy elnyerjük társunkként a Szentlelket. A Szentlélek az, aki segít meglátnunk, hogy mit tett értünk Isten. A Szentlélek az, aki segíthet meglátni azoknak, akiket szolgálunk, hogy mit tett értük Isten. […]

A Szentlélek az, aki tanúsítja, hogy Jézus Krisztus egy Mennyei Atya Szeretett Fia, aki szeret minket, és arra vágyik, hogy családokként örök életünk legyen Ővele.”³

És a Szentlélek az, aki segít nekünk, hogy lelkileg előretörekedjünk egy elsötétülő világban. A vírusok és oltások e korában nem a testi betegség jelenti ránk az egyetlen fenyegetést.

„Járványos mértékű lelki betegségek söpörnek végig a világon. Nem tudjuk megfékezni őket. Azt azonban megelőzhetjük, hogy a fiataljainkat [és minket is] megfertőzzék” – tanította Boyd K. Packer elnök (1924–2015), a Tizenkét Apostol Kvórumának az elnöke.

Hozzátette, hogy az evangéliumról való megnövekedett tudás és bizonyság, valamint a Szentlélek társasága olyan védőoltás, amely beolthat minket a gonoszság és a megtévesztés ellen.

„Az inokuláció – az oltás latin elnevezése – két részből áll: az in azt jelenti: »valamin belül«, az okuláció pedig a »szem« jelentésű szóból ered – mondta Packer elnök. – Egy szemet helyezünk magunkba – a Szentlélek kimondhatatlan ajándékát [lásd Tan és szövetségek 121:26].”⁴

Ez a szem kalauzol, irányt mutat, megvigasztal és megóv majd minket. Azon utolsó napi szentek számára, akik megkapták a Szentlélek ajándékát, a Lélektől érkező útmutatás folyamatos lehet – és kell is, hogy legyen –, nem pedig ritka esemény. Elvégre az Úr szövetséges népének tett ígéret az, hogy „Lelke mindig velü[n]k lehe[t]” (Tan és szövetségek 20:77; kiemelés hozzáadva).

Igazán pompás áldást jelent emlékezni arra, hogy mit tett értünk az Úr, részt venni az úrvacsora szertartásában, és mindig rendelkezni az Ő Lelke társaságával. Tanúsítom, hogy a megígért áldások áradni fognak az életünkbe, amikor minden héten felkészülünk az úrvacsorára és érdemesen veszünk belőle, ezáltal pedig megerősítjük a Szabadítóval fennálló szövetséges kapcsolatunkat.