A félelem az Istennel való kapcsolatod útjába áll?

Életem zömét azzal töltöttem, hogy érzelmi távolságtartással viseltettem az emberek iránt, akiket szeretek. Örömmel barátkozom, de azt soha nem tanultam meg, hogyan engedjem, hogy az emberek valóban az életem részei legyenek – ehhez meg kell nyílnom, és személyesebbnek kell lennem annál, mint amit én még kényelmesnek érzek.

Az évek során többször is sérültem gyenge, megtört és kudarcba fulladt kapcsolatok miatt. Így hát mindig is veszélyesnek tűnt megkockáztatni, hogy leengedjem a falaimat, és kapcsolódjak az emberekhez. Hosszú időbe telt beismernem ezt, de az egyik legmélyebb félelmem az, hogy nem leszek elég jó valaki olyannak, aki fontos nekem, és ezért elhagy.

Nemrégiben ráébredtem, hogy az Istennel való kapcsolatomban is néha ugyanezt az elhagyástól való félelmet élem meg.

Amikor arról olvasok szentírásokat, hogy Isten mennyire megbízható, akkor hiszek nekik. Abban a pillanatban azonban, amikor bíznom kell Őbenne, a félelem egy-egy visszamaradt szilánkja megakadályozza a maradéktalan bizalmat. Thomas S. Monson elnök (1927–2018) a következőképpen szemléltette ezt az érzést: „Lesznek olyan időszakok, amikor elszakítva – sőt, elszigetelve – érzitek magatokat attól, aki minden jó ajándék Adományozója. Aggódtok amiatt, hogy egyedül kell járnotok. A hit helyét félelem veszi át.”¹

Miközben azt tanulmányoztam, milyen hatással van a félelem a kapcsolataimra, felfedeztem néhány olyan igazságot, amely segített jobban reagálnom a félelemre, hogy ezáltal reményem lehessen Őbenne, és folyamatosan erősíthessem az Ővele és másokkal való kapcsolatomat.

Mindannyian biztos, bizalomra épülő kapcsolatokat szeretnénk az életben, különösen Mennyei Atyával. Néha azonban a félelem az útjába állhat annak, hogy engedjük magunkat megnyílni a lehetséges barátságok, örökkévaló társak, sőt, akár még Mennyei Atya felé is. Sokféle dolgot érzékelhetünk fenyegetésként, de a legnagyobb félelem legtöbbször abból ered, hogy úgy látjuk, mások eltávolodnak tőlünk – vagy hogy majd fognak.

Előfordul, hogy azon kapom magam, hogy megszállottan várom valakinek a válaszüzenetét. Állandóan belenézek a telefonomba, azt remélve, hogy már válaszolt – és ideges leszek, ha még nem! Máskor pedig az észérveket sutba dobva úgy döntök, hogy egy-egy randevúkapcsolat nem éri meg a sérülés vagy csalódás érzelmi kockázatát, ezért véget vetek neki. E lépések mindegyike sokkal több félelemre, mint bizalomra alapozott reakcióról tanúskodik.

Ezt figyelembe véve nem szokatlan, ha hasonló módokon reagálok Istenre, amikor is nem helyezem Őbelé a teljes bizalmamat, hanem engedem, hogy a félelem és a kétely határozza meg a cselekedeteimet. Ám ahogy a Példabeszédekből megtudjuk, mindig teljes szívünkkel bízhatunk az Úrban, nem támaszkodva a magunk értelmére (lásd Példabeszédek 3:5).

Kép

másokkal elegyedő nő

Egészséges elvárások megfogalmazása

Mindannyian képesek vagyunk biztonságosabb, egészségesebb kapcsolatok kialakítására, és az egyik dolog, ami segít nekem, hogy észszerű elvárásokat fogalmazok meg. Amikor egy kapcsolatban mindkét embernek észszerű és őszinte elvárásai vannak, kisebb valószínűséggel érzik úgy, hogy a másik tettei (vagy tétlenkedései) kockára teszik a kapcsolatot.

Időnként hibás elvárásaink vannak azzal kapcsolatban, hogy Isten miként fog részt venni az életünkben. És pont ezen elvárások miatt érezhetjük gyakran azt, hogy nem bízhatunk Őbenne – hiszen Ő nem úgy jelenik meg, ahogyan elvárjuk Tőle vagy szeretnénk. Talán elkezdjük bosszúsnak, bizonytalannak vagy ijedtnek érezni magunkat azt feltételezve, hogy Ő nincs ott, nem szeret minket, vagy nem fogja betartani az ígéreteit.

Lehet, hogy szorongással reagálunk. Vagy elkezdjük a hitünket a szerintünk megérdemelt áldások vagy a szerintünk számunkra legjobb eredmények bekövetkeztétől függővé tenni. Vagy talán elkezdünk távolságot tartani: nem olvassuk tovább a szentírásainkat, vagy nem imádkozunk az Ő útmutatásáért, mert inkább a saját erőnkre támaszkodnánk.

Mindezek a hajlamok olyan gátakat képeznek, amelyek megakadályozzák azt, hogy valóban érezzük és viszonozzuk Mennyei Atya tökéletes szeretetét.

Ezekben az esetekben nekünk kell újraértékelnünk az elvárásainkat és a viselkedésünket. Ahelyett, hogy megmondanák Istennek, miként illene „odatennie magát” az életünkben, hasznosabb, ha megtanuljuk, hogyan is munkálkodik Ő. Amint azt D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából tanította: „Halandó rövidlátásunkkal igazi balgaság részünkről azt feltételezni, hogy megítélhetjük Istent, például így: nem vagyok boldog, tehát Isten valamit nem csinál jól.”²

Ahhoz, hogy bizalmat alakítsunk ki a Mennyei Atyával fennálló kapcsolatunkban, fordulhatunk a szövetségeinkhez. A szövetségek világosan kifejtik, hogy Ő mit vár el tőlünk. Amikor szorgalmasan igyekszünk teljesíteni a saját vállalásainkat, azzal megtesszük a saját részünket, hogy tápláljuk az ebbe az isteni kapcsolatba vetett bizalmat.

A szövetségek annak a bizonyítékai, hogy Isten szeret minket és elkötelezte magát irántunk – hogy semmi nem választhat el minket Tőle vagy az Ő szeretetétől (lásd Rómabeliek 8:38–39), amint továbbra is keressük Őt és mindennap bűnbánatot tartunk. Amikor mi magunk is látjuk, hogy Ő betartja a nekünk tett ígéreteit, miközben mi betartjuk a Neki tett ígéreteinket, akkor bizonyosságot nyerünk arról, hogy teljes mértékben bízhatunk Őbenne.

Annak a felismeréséhez, hogy Isten éppen beteljesíti a szövetségeket, odafigyelés, elmélkedés és hit szükséges. Ha nehezedre esik meglátni Őt az életedben, gondold át, hogy miféle áldásokat ígért neked, amikor szövetségeket kötsz és megtartod azokat:

• Enyhülés a kudarcok, a bánat vagy a megbánás idején³

• Az Úr céljainak és tanításainak a fokozottabb ismerete⁴

• Erő a kísértések ellen⁵

• Fokozott remény, vigasz és békesség⁶

• Szorosabb és erőteljesebb kapcsolat a Szabadítóval⁷

• Erő ahhoz, hogy felnőjünk a lehetőségeink teljességéhez⁸

• Öröm és lelki késztetések⁹

• Korlátlan sugalmazás és ösztönzés¹⁰

Miközben tudatosan kerestem ezeket az áldásokat, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Isten mindig utat mutat nekem és betartja az ígéreteit, ahogy azt mindig is megígérte. Ez pedig megadja a biztonságot ahhoz, hogy bízzak abban, hogy ott lesz mellettem, amikor szükségem van Őrá. „Mert minden ígéretét be fogja tölteni, amelyet majd neked tesz, mert azokat az ígéreteit is betöltötte, amelyeket az atyáinknak tett” (Alma 37:17).

Az életemben nem minden kapcsolat működött. És az összetört kapcsolatok miatt féltem újból próbálkozni. Ugyanakkor azt hiszem, hogy mindannyian legyőzhetjük a félelmeinket, ha gyakoroljuk a bizalom építését, és igyekszünk megérteni azt a lelki hatalmat, amely az Istennel való szövetséges kapcsolatunkból ered.

Remélem, hogy egy nap örökkévaló társat találok, és továbbra is csodálatos kapcsolatokat fogok építeni másokkal mindazon dolgok által, amiket a Vele kötött szövetségeim megtartásáról tanulok. Amint azt Christofferson elder tanította: „Végső soron az Atyával és a Fiúval való szoros és maradandó kapcsolat áldása az, amire törekszünk. Ez határoz meg mindent, és örökkévalóan megér minden árat. […] Nem számít, mit foglal magában halandó tapasztalatunk, bízhatunk Istenben, és örömre lelhetünk Őbenne.”¹¹

Miközben folyamatosan szilárdan kapaszkodunk a szövetségeinkbe, érezhetjük a kölcsönös bizalom és a tökéletes szeretet képessé tévő biztonságát a Mennyei Atyával való kapcsolatunkban.