Az irgalom csodái

A Gecsemáné kertjében átélt szenvedése után (lásd 2 Nefi 9:21; Móziás 3:7), Jézus felébresztette tanítványait, és azonnal odament hozzá egy fegyveres templomi őrökből és római katonákból álló dühös csoport.¹ Köztük volt Júdás és a főpap egyik szolgája. Ahogy a tömeg közeledett az éjszaka sötétjében, Júdás az arcára adott csókkal beazonosította Jézust, mire a Szabadító így felelt: „Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát?” (Lukács 22:48).

Miközben a tömeg habozott, Jézus azt kérdezte tőlük: „Kit kerestek?”

„A názáreti Jézust” – felelték erre.

„Én vagyok” – szólt a válasza, és János, aki maga is ott volt, feljegyezte, hogy az emberek „hátra vonulának és földre esének”. A Szabadító fenségessége még a mérhetetlen szenvedése után is erőteljesen érezhető volt. Miután újra megkérdezte tőlük, hogy kit keresnek, Jézus elismételte: „Mondtam néktek, hogy én vagyok az.” Majd a tanítványai védelmében ezt mondta: „Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el” (János 18:4–8).

Péternek azonban más ötlete támadt. Azzal a szándékkal, hogy megvédje a Szabadítót, kihúzta a kardját, és lesújtott vele a főpap szolgájára, Málkusra, levágva a fülét (lásd János 18:10).

Jézus azonban kihúzta a helyzet méregfogát. Megállította Pétert, és ezt mondta: „Tedd helyére szablyádat; mert a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök.

Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?

De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell lenni?” (Máté 26:52–54).

Mindegyik beszámoló feljegyzi, hogy Jézus megadta magát, a tanítványai pedig elmenekültek. Lukács azonban arról is beszámol, hogy Jézus irgalmasan „illetvén [Málkus] fülét, meggyógyítá azt” (Lukács 22:51).

Milyen szelídséget tanúsított Jézus, amikor bűnözőként bántak vele! David A. Bednar elder a Tizenkét Apostol Kvórumából arra hívta fel a figyelmet, hogy Jézus „ugyanazzal a mennyei hatalommal érintette meg és áldotta meg lehetséges elfogóját, amellyel megakadályozhatta volna, hogy elfogják és keresztre feszítsék”².

Annak ellenére, hogy a küldetése hatóköre egyetemes volt, a Szabadító soha nem veszítette szem elől az egyént. Bár keveset tudunk Málkusról, Jézus ismerte őt.

Vajon megindította Málkust a Szabadító érintése? Vajon a szíve a Szabadítóhoz tért a gyengéd irgalom e kimutatása nyomán? Nem tudjuk. Bármilyen személyes döntéseket hozott is, a füle meggyógyításával olyan ajándékot kapott, amelyet nem kért. A halandóságban utoljára véghez vitt gyógyító csoda a Szabadító irgalmas cselekedete volt – egy újabb lehetőség arra, hogy megmutassa Atyja csodálatos hatalmát és szeretetét.

Jézus az Atyja mindegyik gyermekét végtelen szeretettel szereti. Mindenben, amit a Szabadító tesz, lelkeket igyekszik magához vinni, hogy eljuttassa őket a bűnbánatra, és ezáltal meg lehessen őket szabadítani (lásd 2 Nefi 26:24).

Te megtapasztaltál már szívbéli változást egy váratlan áldás elnyerése után? Megnyíltak-e a szemeid, hogy „kegyelm[é]nek áradása háladalra fakasszon”³?

És mi a helyzet Péterrel? Jézus tudta, hogy Őt magát el kell hurcolni, hogy szenvedjen és meghaljon, így a bűnbánat és a feltámadás által visszatérhessünk Istenhez. Ez volt a küldetése. Ám arra is szükség volt, hogy a tanítványai túléljék Őt, véghez víve az ő küldetésüket, amely az evangélium prédikálása és az egyház felépítése volt.

A Szabadító köré gyülekező sötét erők bizonyára nagyon ijesztőek voltak az apostolok számára. Péter elhamarkodottan cselekedett, kardot rántva sokak előtt, hogy megvédje Mesterét; az Úr azonban meggyógyította a sebet, amelyet Péter okozott. Nem tudjuk, hogy Málkus meggyógyítása megóvta-e Pétert olyan következményektől, amelyek megakadályozták volna őt az ő küldetése teljesítésében. Mégis, micsoda ajándékot kapott Péter!

Előfordult már veled, hogy valami elhamarkodott vagy bántó dolgot mondtál vagy tettél, akár éppen a Szabadító vagy az Ő egyháza védelmében? Ha észben tartjuk Péter élményét, az bátorságot adhat nekünk ahhoz, hogy jóvátételre törekedjünk. A Szabadító látja az evangéliuma szerinti életre és az Ő nevének a megvédésére irányuló tökéletlen erőfeszítéseinket, még akkor is, ha a gyengeségeink okán ezek az erőfeszítések esetleg akaratlanul is kárt okoznak.

Amikor megvédjük hitelveinket a közösségi médiában vagy személyesen, akkor időnként „túl buzgókká” (Móziás 9:3) válhatunk, vagy esetleg „elhagyj[u]k a mik nehezebbek a törvényben” (Máté 23:23), beleértve az irgalmasságot is. Nem használunk kardot, de a szavak erőteljes hatással bírnak, mivel képesek „igazságos dolgok megtételére vi[nni] rá az embereket” (Alma 31:5), vagy éppen megbántani őket (lásd Jakab 3:2). Talán ugyanott találjuk magunkat, ahol Péter, a Szabadító irgalmára támaszkodva, hogy az gyógyítsa be az általunk okozott sebeket, és segítsen nekünk továbblépni, védelmezve a hitet, és „a szelídség lelkével” (Tan és szövetségek 100:7) osztva meg az evangéliumot, felváltva azzal a viszálykodás lelkületét (lásd Apostolok cselekedetei 4:7–14; 5:40–42).

Nem egyértelmű, hogy a tömegből bárki is tanúja volt-e Málkus füle meggyógyításának, de talán a Szabadító rájuk is kiterjesztette irgalmasságát, még egy utolsó lehetőséget adva arra, hogy tanúi legyenek az Ő hatalmának és bűnbánatot tartsanak.

Saját gyengeségünk pillanataiban az Úr kiterjeszti az irgalmát, képessé téve bennünket arra, hogy felülkerekedjünk az általunk tapasztalt kihívásokon.

2016 decemberében a férjemnek tüdőgyulladása lett. Akkoriban Oroszországban, Moszkvában éltünk, ahol Bruce az Európa Keleti Terület Elnökségében szolgált. Az orvosok azt mondták, hogy egy darabig még kórházban kell maradnia, ahol antibiotikumokat fog kapni. Aznap éjszaka hirtelen rosszabbra fordult az állapota, és mesterséges kómába helyezték.

A rákövetkező tíz napban minden reggel felkeltem, az Úr segítségéért könyörögve, miközben a metrómegálló felé autóztam, aztán 45 percig metróztam, végül legyalogoltam a kórházig fennmaradó pár háztömbnyi távolságot. Egész nap Bruce mellett ültem az intenzív osztályon, miközben teljesen mozdulatlanul feküdt, nem tudott beszélni vagy mozogni, és mindenféle monitor vette körül. Esténként visszafelé tettem meg ugyanazt az utat, hazaérve pedig csomagoltam, készülve a hazatérésünkre Utah-ba.

Még most is emlékszem, hogy azokban a hideg, sötét napokban sem féltem soha a metrón. Emlékszem, milyen békességet és nyugalmat éreztem, miközben Bruce ágya mellett ültem a kórházban. Otthon minden este egyedül voltam, de nem voltam magányos.

Ám nem sokkal azután, hogy visszatértünk Utah-ba, Bruce elhunyt.

Nemrégiben, ahogy felidéztem azokat a hosszú napokat, az Úr világosan szólt az elmémhez: „Ezt érted tettem.” Abban a pillanatban az Úr tudatta velem, hogy az általam érzett békesség, a megtapasztalt biztonság, valamint az érzés, hogy nem vagyok egyedül, egy szerető Mennyei Atyától és az Ő Fiától eredt. Kiterjesztették rám az irgalmasságot a gyengeségem idején.⁴

Néha tudatában vagyunk az Ő irgalmának, máskor pedig egyszerűen csak menetelünk előre, nem tudva arról az isteni segítségről, amely lehetővé teszi számunkra, hogy előrehaladjunk. Amikor azonban azért imádkozunk, hogy megnyíljon a szemünk, és lássuk a Szabadító felénk irányuló irgalmát, akkor a szívünk készen áll majd kiterjeszteni az irgalmasságot mindazokra, akikkel keresztezik egymást az ösvényeink. Ő ezt mondta: „Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas” (Lukács 6:36).

Akár akkor részesülünk ebben az irgalomban, amikor Málkushoz hasonlóan hamislelkű döntéseket hozunk, akár akkor, amikor Péterhez hasonlóan kétségbeejtő helyzetbe kerülünk, vagy egyszerűen csak a képességeinket meghaladóan küszködünk, ahogy én akkor, az Úr az Ő irgalmában meglátogathat és meg is fog látogatni minket.

Amikor az irgalom legnagyszerűbb cselekedetére – Szabadítónk szenvedésére – gondolunk, hallhatjuk hozzánk intézett szeretetteljes szavait: „Ezt érted tettem.”