Üzenetem az Úrtól

1993-ban, három nappal azután, hogy Polokwanéba, ebbe az észak-dél-afrikai városba költöztem, kopogtattak. Amikor ajtót nyitottam, két misszionárius állt ott Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházától.

Mélyen vallásos neveltetést kaptam, és a családom mindig is figyelmeztetett, hogy maradjak távol a misszionáriusoktól. Azonban kedvesnek tűntek, én pedig szívesen beszélgetek a vallásról, ezért behívtam őket.

Egy csodás beszélgetést követően azt mondták: „Adhatunk neked egy Mormon könyvét?”

„Várjatok csak! – válaszoltam. – Szerintem már van nekem.”

Amikor megmutattam nekik a példányomat, megdöbbentek. Elmagyaráztam, hogy évekkel korábban a szülővárosomban, Fokvárosban kaptam a misszionáriusoktól egy kiállításon. Megtartottam, és alkalmanként bele is lapoztam.

A látogatás után már én hívtam meg magamhoz a misszionáriusokat. Ugyanakkor én egy másik egyházban nevelkedtem, ahol a mostohaapám lelkész volt. Az a gondolat, hogy ismét meg kellene keresztelkednem, megtérésem egyik botlást okozó köve lett. Ettől függetlenül elkezdtem járni az egyház aprócska gyülekezetébe. Körülbelül másfél év elteltével a gyülekezeti elnök behívott az irodájába.

„David! Szeretnék egy kihívást adni neked – mondta a gyülekezeti elnök. – Nagyon szeretnénk, ha bizonyságot szereznél a Mormon könyvéről. Úgy érzem, hogy ezt akkor fogod tudni megtenni, ha elhívlak az Evangéliumi tanok tanítójának. Már úgyis tanítasz az egyetemen, és nem félsz attól, hogy kiállj más emberek elé.”

Ma már a tanítóknak az egyház tagjainak kell lenniük.¹ Akkoriban azonban a gyülekezeti elnök arra érzett sugalmazást, hogy engem kérjen fel tanítani. És én hálás vagyok ezért.

„Rendben” – feleltem.

Minden szombat este nagyon részletesen tanulmányoztam a leckét, hogy megértsem, megtanuljam, és hogy beleéljem magam a Mormon könyve történeteibe és a szereplők helyzetébe. Számomra a könyv tanítása tényleg jó módja volt annak, hogy ráleljek a róla való bizonyságomra.

Az egyik vasárnap, miután nagyjából már egy éve tanítottam, ellátogatott hozzánk a misszióelnök Pretoriából egy konferencia alkalmával, és részt vett a vasárnapi iskolai tanításomon is.

„Köszönöm, Baxter fivér – mondta utána. – Szép lecke volt. Hova valósi vagy?”

Amikor elmondtam neki, hogy Fokvárosba, megkérdezte, hogy ott melyik egyházközségbe jártam.

„Nem jártam egyházközségbe.”

„Hogyhogy?” – kérdezte.

„Mondhatjuk úgy, hogy »nemzsidó« vagyok – közöltem vele. – Nem vagyok az egyház tagja.”

Erre elsápadva elsietett a gyülekezeti elnökhöz.

„Egy nem egyháztagot bíztál meg a szentírások tanításával?!” – szegezte neki a kérdést.

„Miért, rosszul csinálta?”

„Nem.”

„Lélekemelő volt?”

„Igen.”

„Igaz tant tanított?”

„Igen.”

Hagyták, hogy továbbra is tanítsak. Néhány hónappal később ellátogattam a családomhoz Fokvárosba a karácsonyi ünnepekre. Amíg ott voltam, édesanyám közölte velem, hogy a mostohaapám halála után el fogja hagyni az egyházát. Abban a pillanatban az Úr segített megszabadulnom minden bűntudatomtól, amelyet azért éreztem, mert hű voltam az édesanyámhoz és az egyházhoz, amelyben felnőttem.

Ahogy hazaértem, felhívtam a gyülekezeti elnököt.

„Szeretnék holnap megkeresztelkedni” – közöltem vele.

„Biztos vagy benne, David?”

„Teljes mértékben – feleltem. – Üzenetet kaptam az Úrtól.”

Kép

könyvet tartó férfi

„Szeretnék adni neked valamit”

Amikor elmondtam a vér szerinti apámnak, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjává váltam, nem értettem, miért olyan nyugodt.

„Hadd meséljek neked valamit a múltamból” – mondta.

Édesapám, aki azelőtt még soha nem beszélt velem a vallásról, elmondta nekem, hogy fiatalemberként eljárt az egyház Cumorah Egyházközségébe Fokvárosban. Játszott az egyházközségi kosárlabdacsapatban. Több jóbarátja is lett az utolsó napi szentek között. Az egyik legjobb barátja egy misszionárius volt, aki a missziója után Vietnámban vesztette életét.

Ha apa nem veszítette volna el ezt a barátját, szerintem csatlakozott volna az egyházhoz. Az élete teljesen más mederben folyt volna. Évekkel később még mindig nagyon tisztelte az utolsó napi szenteket. Ő maga nem gyakorolt semmilyen vallást, de teljes mértékben támogatta a döntésemet, hogy csatlakozzak az egyházhoz.

Néhány hónappal a mostohaapám halála után beszámoltam édesanyámnak a keresztelkedésemről. Ez már nem ment annyira simán. Ettől függetlenül, amikor elutaztam Hollandiába, hogy meglátogassam a holland rokonainkat édesanyám ágán, megosztottam velük a megtérésemet. Ekkor tudtam meg, hogy van még egy családi kapcsolódásunk az egyházhoz.

A látogatásom alatt odajött hozzám a nagybátyám. „Szeretnék adni neked valamit” – közölte. Aztán átadta nekem a Mormon könyve első holland nyelvű kiadását, amely 1890-ben jelent meg.

„Néhány felmenőnké volt – mondta. – Szeretném, ha a tiéd lenne.”

Ez a két családi kapcsolat az egyházzal nagyon megnyugtató volt számomra. Ma is kincsként őrzöm azt a holland Mormon könyvét. Azokra az első misszionáriusokra emlékeztet, akik meglátogattak. Arra emlékeztet, milyen fontos szerepe volt a megtérésemben annak, hogy a Mormon könyvét tanítottam. Emlékeztet arra, mennyire tisztelte néhai édesapám az egyházat, valamint arra, hogy néhány ősöm is elfogadta a visszaállított evangéliumot.

Arra is emlékeztet engem, hogy a Mormon könyvének valóban hatalmában áll meggyőzni „zsidót és nemzsidót arról, hogy Jézus a Krisztus, az Örökkévaló Isten, aki minden nemzetnek kinyilatkoztatja magát”².