Elnökök tanításai
14. fejezet: „Istennél minden lehetséges’


14. fejezet

„Istennél minden lehetséges”

„A velünk szemben támasztott követelmények természete olyan, hogy senki sem képes eleget tenni nekik, hacsak nem a Mindenható segítségével… Ő pedig megígérte ezt a segítséget.”

Lorenzo Snow életéből

Lorenzo Snow elnök dolgos ember volt, követve saját gyakorta elismételt tanácsát: „Erőfeszítést kell tennünk. […] Semmi haszna, ha tétlenek maradunk és nem lépünk a tettek mezejére.”1 Elismerte azonban azt is, hogy az Isten királysága felépítésére való vágya során saját erőfeszítései soha nem lettek volna elegendőek Isten kegyelme nélkül, vagyis „természetfeletti segítség”2 nélkül, ahogy gyakorta utalt erre. Ezért aztán miközben arra biztatta az egyháztagokat, hogy munkálkodjanak keményen „az [igazlelkű] tantételek kialakításán”, azt is kijelentette, hogy „utolsó napi szentekként meg kell értenünk és észben kell tartanunk, hogy a szabadítás Isten kegyelme által adatik”.3 Tanúságát tette, hogy Isten ki fogja egészíteni erőfeszítéseinket az Ő erejével: „Ahová az Úr elültet minket, nekünk ott kell megállanunk; amikor azt kívánja tőlünk, hogy tegyünk erőfeszítéseket e szent tantételek támogatására, akkor azt kell tennünk; csupán ennyi, ami miatt aggódnunk kell – a többiről majd Mennyei Atyánk gondoskodik.”4

Snow elnök nővére, Eliza elmondta, hogy fivére e tanításhoz hűen élt. Olyan férfiként jellemezte Lorenzót, akinek „rendíthetetlen bizodalma volt [Isten] segítő hatalmában és kegyelmében”. Azt mondta, hogy „tudta, kiben bízik”, ezért aztán képes volt elviselni „minden nehézséget, minden ellenkezést” és „legyőzni minden akadályt”.5

Lorenzo Snow megmutatta Isten segítő hatalmába vetett bizodalmát, amikor 1840-ben Angliába utazott, hogy missziót teljesítsen. Az Atlanti-óceánt átszelő 42 napos út során társaival három nagy vihart szenvedtek el. Később azt mondta, hogy ezek „szörnyű viharok voltak – olyan viharok, melyeket még az óceánhoz szokott emberek is igen veszélyesnek tartottak”. Megfigyelte, hogy ő másképp reagált a viharokra, mint néhány útitársa: „Számos alkalommal az elénk táruló látvány enyhén szólva félelmetesen borzasztó volt. Nem voltam meglepve, hogy az olyan férfiak, nők és gyermekek, akik nem tanultak meg Istenben bízni, rettegő gyötrelemben tördelték kezüket és zokogtak. Az én bizodalmam Őbenne volt, aki a tengereket teremtette és megszabta határaikat. Az Ő küldetésében jártam – tudtam, hogy olyan felhatalmazás által küldettem erre a misszióra, melyet Ő elismer, és bár az elemek tomboltak, a hajó pedig ingott és remegett a dagadó hullámok közepette, az Úr ott állt a kormánynál, és életem biztonságban volt az Ő óvó gondoskodása alatt.”6

Sok évvel később, amikor Lorenzo Snow az egyház elnöke lett, ismét vigaszt lelt abban a tudásában, hogy az Úr áll a kormányrúdnál. Egy 1898. szeptember 13-án tartott gyűlésen a Tizenkét Apostol Kvóruma egyöntetűen hangot adott annak az elkötelezettségüknek, hogy támogatják őt az egyház elnökeként. A gyűlésről készült feljegyzés szerint ekkor felállt és azt mondta, hogy „semmi értelme mentségeket hoznia alkalmatlanságára stb., hogy magára vegye az e tiszttel járó hatalmas felelősségeket. […] Úgy érezte, hogy az ő feladata az, hogy megtegyen minden tőle telhetőt, és az Úrra támaszkodjon.”7 [Lásd az 1. javaslatot a 189. oldalon.]

Lorenzo Snow tanításai

Isten segítségével képesek vagyunk megtenni bármit, ami megkívántatik tőlünk.

Oly módon kívánok szólni, amely okulásunkra és kölcsönös fejlődésünkre lesz a szabadulásunkkal kapcsolatos dolgokat illetően. Ezért vágyom mindazok hitére és imáira, akik hisznek abban, hogy az Úrra kell tekintenünk oktatásért és intelligenciáért.

Fel kell ismernünk, milyen kapcsolatot tartunk fenn Urunkkal, Istenünkkel, és hogy milyen különleges helyzetben vagyunk. Ahhoz, hogy megfelelőképp el tudjuk végezni a ránk háruló kötelességeket, természetfeletti segítségre van szükségünk…

[…] Jézus azt mondta egy ifjúnak, aki eljött Hozzá, és tudni kívánta, mit tegyen, hogy örök életet nyerhessen: „tartsd meg a parancsolatokat”. A fiatalember azt felelte, hogy ifjúságától fogva betartotta az említett parancsolatokat. A Szabadító rá tekintve látta, hogy még mindig hiányzik valami. Az ifjú betartotta az erkölcsi törvényt, a törvényt, amely Mózesnek adatott, és Jézus szerette őt ezért, de látta, hogy egy dologban még fogyatkozása van. Gazdag ember volt, és kiemelkedő vagyona következtében befolyásos ember volt a világban. Jézus tudta, hogy mielőtt felemelhetné őt vagy bármely más embert a celesztiális világba, szükséges, hogy minden dologban alázatossá váljék, és a celesztiális törvénynek való engedelmességet tekintse a legfontosabbnak. Jézus tudta, mi követeltetik meg minden embertől ahhoz, hogy celesztiális koronát nyerjen: az, hogy semmi se legyen kedvesebb számára, mint a menny kívánalmainak való engedelmesség. A Szabadító látott ebben az ifjúban egy olyasvalamihez való ragaszkodást, amely nem állt összhangban a celesztiális királyság törvényével. Talán látta, hogy hajlamos érzéseit olyasvalami felé fordítani, ami káros a számára, és ami kellemetlenné vagy lehetetlenné tenné az evangélium követelményei iránti engedelmességet, ezért aztán ezt mondta neki: „eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; …és jer és kövess engem”.

Ez a parancsolat elkeserítette és elszomorította a fiatalembert. Az élet nagy céljaként tekintette a javakat, olyasvalamiként, ami befolyást hozott neki a világban és minden olyan dolgot megadott neki, ami kívánatos – olyasvalamiként, ami biztosította számára az élet áldásait és élvezeteit, és eszközként szolgált arra, hogy magas társadalmi pozícióba emelje őt. Fel nem foghatta azt az elgondolást, hogy ez ember a vagyonától függetlenül biztosíthatja magának az élet áldásait, élvezeteit és kiváltságait, és mindazt, amire természete vágyakozik. De az evangélium olyan természetű volt, hogy biztosított mindent, ami szükséges az ember kívánságainak és elvárásainak beteljesítéséhez és boldoggá tételéhez. A vagyonnak nem ez a célja, és az Úr azt kívánta tőle, hogy hagyjon fel ezekkel az elképzelésekkel, zárja ki őket elméjéből és érzéseiből, hogy szolgájaként tudhassa őt maga mellett minden dologban. Azt kívánta, hogy ez a férfi teljes mértékben az Ő szolgálatának szentelje magát, és szíve minden szándékával lépjen be az Ő munkájába; kövesse a Szent Lélek útmutatását, és készítse fel magát a celesztiális dicsőségre. Ez az ifjú azonban nem volt hajlandó erre – az áldozat túl nagynak bizonyult. A Szabadító pedig így szólt ekkor: „Bizony mondom néktek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyeknek országába. […] Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.”

A tanítványok „felettébb álmélkodnak vala, mondván: Kicsoda üdvözülhet tehát?”. Úgy vélték, senki nem nyerhet szabadulást Isten királyságában, ha vagyonos. Ezt értették a Szabadító szavaiból. Jézus azonban így felelt: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél nem: mert Istennél minden lehetséges.” [Lásd Máté 19:16–26; lásd még Joseph Smith fordítását az angol nyelvű Biblia e verseinek lábjegyzeteiben: Matthew 19:26, a lábjegyzet, valamint Mark 10:27, a lábjegyzet.]8 [Lásd a 2. javaslatot a 189. oldalon.]

Isten megígérte, hogy segítséget fog nyújtani az evangélium szerinti életre törekvő személyes erőfeszítéseinkben.

Egyedül és önmagunktól lehetetlen, hogy eleget tegyünk mindazon parancsolatoknak, melyeket Isten megadott nekünk. Maga Jézus sem tudta volna elvégezni munkáját az Atyjától jövő isteni segítség nélkül. Egy alkalommal ezt mondta: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól; a mint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét” [János 5:30]. Ha pedig Neki, a mi Urunknak szüksége volt isteni segítségre, nekünk annyival fontosabbnak fog bizonyulni, hogy elnyerjük az Ő segítségét. És minden körülményben és helyzetben, amely körülveszi az utolsó napi szenteket, míg kötelességeiket végzik, jogosultak a Szent Lélektől eredő természetfeletti segítségre, hogy segítséget kapjanak az őket körülvevő különféle körülmények közepette, és mindazon kötelességekben, melyek elvégzése megkívántatik tőlük.

[…] Nem tudok elképzelni semmit, ami oly hatalmas jelentőséggel bír, mint az, hogy az ember munkálkodik saját felmagasztosulásáért és megdicsőüléséért, és el is nyeri azt. Kétségtelenül ez az egyik nagy cél, amelyért a világra jövünk. […] Egyetlen férfi vagy nő se csüggedjen, amikor úgy érzi, nem tudja elvégezni mindazt, amit szeretne, hanem mindannyian tegyünk meg mindent, amit csak tehetünk annak érdekében, hogy véghezvigyük azt a hatalmas munkát, amiért itt vagyunk.9

Az általunk befogadott vallás jellegzetessége megkíván egy bizonyos viselkedésmódot, melyet egyetlen másik általunk ismert vallás sem kíván meg a követőitől; e velünk szemben támasztott kívánalmak természete pedig olyan, hogy egyetlen ember se képes eleget tenni nekik, hacsak nem a Mindenható segítségével. Szükséges megértenünk – legalább részben – azokat a nagy és fontos áldásokat, melyeket idővel elnyerhetünk, ha eleget teszünk ama vallás vagy evangélium követelményeinek, amelyet befogadtunk. A tőlünk megkívánt áldozatok olyan természetűek, hogy egyetlen férfi vagy nő sem tudná meghozni őket, hacsak nem egy természetfeletti erő segítségével; az Úrnak pedig, amikor e feltételeket szabta, soha nem is állt szándékában, hogy népétől valaha is természetfeletti segítség igénybe vétele nélkül kívánja meg ezeket, olyan segítséget értve ezalatt, melyet vallásos emberek egyetlen csoportja sem mondhat magáénak. Ő pedig megígérte ezt a segítséget…

Ezeket a követelményeket… megkívánták minden korban és korszakban, amikor Isten elhívott egy népet a szolgálatára és törvényei befogadására. Megkívántattak Izráel napjaiban, ama nép kezdetekor. Megkívántattak Ábrahámtól, Izsáktól és Jákóbtól. Megkívántattak Mózestől és attól a néptől, amelyet kivezetett az egyiptomi fogságból. Megkívántattak minden prófétától, akik Ádám napjaitól egészen e mai korszakig léteztek. Megkívántattak azoktól az apostoloktól, akik Jézus Krisztus, az élő Isten Fia kézrátétele által kapták megbízásukat, ahogyan a követőitől is annak a vallásnak, amelyet az apostolok hirdettek és tanítottak az embereknek a napjaikban, és Ádám napjától a jelen korig nem volt egyetlen ember vagy embercsoport sem, aki és amely eleget tudott volna tenni ezeknek a követelményeknek, csakis Isten népe, akik felruházattak hatalommal a magasságból, amely csupán az Úrtól, a mi Istenünktől eredhet.10 [Lásd a 3. javaslatot a 189. oldalon.]

Amikor részt veszünk Isten munkájában, szükségünk van Isten segítségére.

Bármit is tennétek Sion érdekeinek előremozdításáért, az Úrra kell támaszkodnotok, hogy sikerrel járjatok.11

Az ember elméjének egyedül Isten dicsőségére kell tekintenie mindenben, amit elkezd véghezvinni. Figyelembe kell vennünk, hogy magunktól semmit nem tudunk megtenni. Isten gyermekei vagyunk. Sötétségben vagyunk, [hacsak] Isten meg nem világosítja értelmünket. Erőtlenek vagyunk, [hacsak] Isten nem segít nekünk. A munka, melynek elvégzésére itt vagyunk, olyan természetű, hogy nem tudjuk megtenni, hacsak nem áll mellettünk a Mindenható segítsége. […] Ez a nagy probléma a világi emberekkel, és sok esetben még Izráel eldereivel is: elfeledkezünk arról, hogy Istenért munkálkodunk; elfeledjük, hogy azért vagyunk itt, hogy véghezvigyünk bizonyos célokat, melyek elvégzésére ígéretet tettünk az Úrnak. Dicsőséges munka ez, amelyben foglalatoskodunk. A Mindenható munkája, és Ő választotta ki a férfiakat és a nőket, akikről múltbéli tapasztalatai alapján tudja, hogy véghez is fogják vinni az Ő céljait.12

Ez a munka, amelyben ti és én foglalatoskodunk, csak akkor tud virágozni és előrehaladni, ha Isten áldásai nyugszanak hű és becsületes erőfeszítéseinken és az iránti eltökéltségünkön, hogy elvégezzük azokat a feladatokat, melyekért idejöttünk ebbe a létbe. Amikor visszatekintünk azokra a tapasztalatokra, melyeken áthaladtunk már, akkor könnyen megérthetjük, hogy boldogulásunk attól függött, hogy becsületesen megkíséreltük elvégezni Isten munkáját, az emberek érdekében dolgozni, és amennyire csak lehetséges, levetkőzni az önzést. És ha ez így volt a múltban, akkor joggal hihetjük, hogy jövőbeli haladásunk szintén azon eltökéltségünktől fog függeni, hogy minden körülmények közepette megtegyük Isten akaratát, illetőleg attól a segítségtől, melyet Ő megad majd számunkra.13 [Lásd a 4. javaslatot alább.]

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az V–VIII. oldalakat!

  1. Olvasd át újra a 183–184. oldalon álló beszámolót! Szerinted miért reagálnak a megpróbáltatásokra olyan különbözően azok, akik bíznak Istenben és azok, akik nem?

  2. Gondolkodj el a Szabadító és a gazdag ifjú történetén (184–186. oldal)! Mondj néhány dolgot, amelyre az emberek szívüket fordítják, ami oda vezethet, hogy „el[menjenek] megszomorodva”! Miért kell kizárnunk életünkből az efféle dolgokat, mielőtt el tudnánk nyerni az Úr legnagyobb áldásait?

  3. Snow elnök azt tanította, hogy még a Szabadítónak is szüksége volt „isteni segítség[re]”, hogy el tudja végezni a munkáját (186. oldal). Hogyan tudnál segíteni Snow elnök e szavaival valakinek, aki alkalmatlannak érzi magát az evangélium szerinti élet követelményeinek teljesítésére?

  4. Tanulmányozd a fejezet utolsó részét (188–189. oldal). Mit gondolsz, néha miért nem kérünk segítséget Istentől? Gondolkodj el azon, te mit tudnál tenni, hogy nagyobb mértékben részesülj az Úr segítségéből az életedben!

Kapcsolódó szentírások: Filippibeliek 4:13; 2 Nefi 10:23–24; 25:23; Jákób 4:6–7; Móziás 24:8–22; Hittételek 1:3

Segítség a tanításhoz: „Jelölj ki néhány résztvevőt arra, hogy felolvassák a kiválasztott kérdéseket a fejezet végén (akár egyénileg, akár kisebb csoportokban)! Kérd meg őket, hogy keressék meg a fejezetben a kérdéshez kapcsolódó tanításokat! Aztán szólítsd fel őket, hogy osszák meg gondolataikat és meglátásaikat a csoport többi tagjával.” (Lásd e könyv VII. oldalát.)

Jegyzetek

  1. Deseret News, Jan. 28, 1857, 371.

  2. Deseret News, Jan. 14, 1880, 786.

  3. Deseret News: Semi-Weekly, Aug. 15, 1882, 1.

  4. Deseret News, Oct. 28, 1857, 270.

  5. Eliza R. Snow Smith, Biography and Family Record of Lorenzo Snow (1884), 116–17.

  6. In Biography and Family Record of Lorenzo Snow, 49.

  7. In Journal History, Sept. 13, 1898, 4.

  8. Deseret News, Jan. 14, 1880, 786.

  9. In Conference Report, Apr. 1898, 12.

  10. Deseret News, Jan. 14, 1880, 786.

  11. Improvement Era, July 1899, 708.

  12. Deseret Weekly, May 12, 1894, 638.

  13. In Conference Report, Apr. 1901, 1.

Mielőtt a Szabadító meggyógyított egy világtalan embert, ezt mondta: „Nékem cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem” (János 9:4)

„Ez a munka, amelyben ti és én foglalatoskodunk, csak akkor tud virágozni és előrehaladni, ha Isten áldásai nyugszanak hű és becsületes erőfeszítéseinken…”