„Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet!”

A lehető legerősebb benyomásom van arról, hogy a legbecsesebb tényező, és ami a legnagyobb hasznunkra lesz, amikor visszatérünk a lélekvilágba, az, hogy kialakítottunk egy helyes és jól meghatározott jellemet hithű és állhatatos utolsó napi szentekként ebben a próbatételi állapotban.

Olyan esetekben, amikor egy ismeretlen ember munkára vagy bizalmi pozícióra jelentkezik, gyakorta megkívánják, hogy biztosítson érdemességét igazoló papírokat megbízható felektől, ajánló- vagy bemutató leveleket, melyek a maguk módján rendkívül hasznosak, és hozzásegíthetnek olyan előnyök és kiváltságok elnyeréséhez, melyeket másként nehéz lenne biztosítani. Azonban viszonylag könnyű szert tenni az írott jellemrajzra, ahogy nevezik, egy olyan jellemre, melyet az ember zsebre tehet, és csakugyan, megfigyeléseim szerint nem ritka az az eset, hogy az emberek olyan írott jellemrajz birtokosai, melyet valódi és igaz jellemük nem igazol.

Vannak közöttünk olyanok, akiket elismernek eme egyház tagjaiként, akik hatalmas erőfeszítést tesznek azért, hogy a körülöttük lévők kedvező véleménnyel legyenek róluk, ám akiknek valódi jellemét, vagy mondhatni valódi énjét lepel borítja és álcázza. […] Nos, ez az ima, amelyre [utalok] – „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!” [Zsoltárok 139:23–24] – igen jelentőségteljes. Ez volt az ima, amellyel életének első szakaszában Dávid tiszta lelkiismerettel és bizonyos fokú magabiztossággal fordulhatott az Úrhoz. Azonban voltak időszakok, amikor erőt vett rajta a gyengeség ingatag és reszkető érzése, és nem tudott felajánlani efféle imát.

Okom van úgy hinni, hogy sok utolsó napi szent élete nagy részében oda tud állni az Úr elé teljes bizonyossággal és felajánlhatja ugyanezt az imát – „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja?”, azonban ha mi, ez a nép, képesek lennénk úgy élni, hogy mindenkor meg tudjunk hajolni az Úr előtt és ilyen imát tudjunk ajánlani Néki, minő eredményeket érnénk el az igazlelkűség és a jócselekedetek terén! […] Azt javasolnám, hogy [minden ember] tegye magáévá Dávid ezen imáját, és lássa meg, mennyire tud ezt megközelítően élni a birtokában lévő világosságnak megfelelően, hogy teljes őszinteséggel Istennek való hódolata részévé tudja tenni. Sokaknak nem sikerül eljutni a kiválóság e fokára, mert titokban, ahová halandó szem nem képes belátni, olyan dolgokat tesznek, amelyek közvetlenül hajlamosak elidegeníteni őket a Mindenhatótól, és megszomorítva elűzik Isten Lelkét. Az ilyen emberek nem tudják elmondani ezt az imát szobájuk magányában; nem tudják, csak akkor, ha megbánják bűneiket, helyrehozzák az esetlegesen elkövetett hibákat, és eltökélik, hogy jobban fognak cselekedni a jövőben, mint a múltban tették, valamint azt, hogy olyan jellemet alakítanak ki Isten előtt, melyre a megpróbáltatás órájában támaszkodhatnak, és amely alkalmassá teszi őket a szent lényekkel és magával az Atyával való kapcsolatra, amikor majd átlépnek a lélekvilágba.

[…] Igaz férfiaknak és igaz nőknek kell lennünk; nagymértékben kialakult hittel kell rendelkeznünk, és érdemesnek kell lennünk a Szentlélek társaságára, hogy segítsen nekünk az igazlelkűség munkájában az egész nap folyamán, illetve hogy képessé tegyen minket feláldozni saját akaratunkat az Atya akaratáért, harcba szállni bukott természetünkkel, és jót tenni azért, mert szeretünk jót tenni, szemünkkel egyedül Isten tiszteletére és dicsőségére tekintve. Ehhez meg kell lennie egy benső érzésnek abban az elmében, amely tudatában van, milyen felelősség hárul rá; amely felismeri a tényt, hogy Isten rajtunk tartja a szemét, és minden tettünkkel és az azokat kiváltó minden indítékkal el kell majd számolnunk, illetve hogy állandóan en rapport [vagyis összhangban] kell lennünk az Úr Lelkével.³ [Lásd a 2. javaslatot a 129. oldalon.]

Sok minden van, amit csodálok a próféták jellemében, különösen pedig Mózesében. Csodálom az iránti eltökéltségét, hogy véghezvigye Isten szavát és akaratát Izráelt illetően, valamint hajlandóságát, hogy mindent megtegyen, ami csak embernek hatalmában állhat, a Mindenható segedelmével; mindenek felett pedig csodálom feddhetetlenségét és az Úr iránti hűségét…

Isten csodálja azokat a férfiakat és nőket ma, akik az egyenesség útján járnak, és akik Sátán minden ellenük felsorakozott hatalma ellenére azt tudják mondani: Távozz tőlem, Sátán [lásd Lukács 4:8], illetve akik igazlelkű, istenfélő életet élnek. Az ilyen embereknek befolyásuk van Istennél, és imáik igen hasznosak [lásd Jakab 5:16]. Mózesnek például olyan befolyása volt a Mindenhatónál, hogy egy alkalommal meg tudta változtatni [Isten] szándékát. Talán emlékeztek, hogy az Úr haragra gerjedt az izráeliták ellen, és kijelentette Mózesnek, hogy el fogja pusztítani őket, Mózest viszont nagy néppé fogja tenni, reá és utódaira ruházva mindazt, amit korábban Izráelnek ígért. E nagyszerű vezető és törvényadó azonban, méltón a belé vetett bizalomra, beállt a szakadékba és onnan esedezett az Úrhoz népéért. Hatalma által, melyet gyakorolhatott és gyakorolt is, népe fenyegető pusztulástól való megmenekítésének eszköze lett. [Lásd 2 Mózes 32:9–11; Joseph Smith fordítás, 2 Mózes 32:12.] Mily nemesnek és dicsőnek láthatta Mózest az Úr szeme, és mily megelégedés forrását jelenthette számára annak tudata, hogy választott népének – megátalkodott és tudatlan állapotukban – ilyen vezetője van!

Jónásban ismét érdekes jellemvonásra bukkanunk. Amikor a tomboló vízen hánykolódtak, a hajósok pedig félelmüket fejezték ki, hogy talán nem tudják megmenteni a hajót, Jónás a lelkiismerettől furdalva amiatt, hogy nem ment Ninivébe, ahogy pedig az Úr parancsolta, előlépett és megvallotta, hogy ő az oka a fenyegető katasztrófának, és kész volt feláldozni magát a fedélzeten lévők épségéért. [Lásd Jónás 1:4–12.] Isten más prófétáinak és férfijainak jellemében szintén megmutatkozik valami igazán nagyszerű és bámulatra méltó, noha Jónáshoz hasonlóan néha talán ők is gyengeségeket tanúsítottak.⁴ [Lásd a 3. javaslatot a 129. oldalon.]

Azok a jellemvonások, melyeket megmutatkozni látunk a régmúlt idők kiválóságaiban, nem véletlen vagy a vakszerencse szüleményei, se nem lehet szert tenni rájuk egy nap, egy hét, egy hónap vagy egy év alatt, hanem fokozatosan alakulnak ki, az Isten és az igazság iránti folyamatos hűség eredményeként, függetlenül akár az emberek tapsaitól, akár kritikáitól.

[…] Fontos hogy utolsó napi szentekként megértsük és észben tartsuk, hogy a szabadulás Isten irgalma révén adatik, valamint azon tantételek önmagunkban való kialakításának köszönhetően, melyek az imént említett igazlelkű embereket uralták. Az eszme nem az, hogy az emberek dicsérete miatt teszünk jót, hanem azért, mert a jó cselekvésében isteniséget alakítunk ki magunkban, ami által szövetségesünk lesz az isteni mivolt, mely aztán idővel lényünk részévé és alkotóelemévé válik…

Nem teszünk-e időnként olyan dolgokat, melyek megtételét később megbánjuk? Ez nem baj, feltéve, hogy abbahagyjuk az efféle dolgok megtételét, amikor megtudjuk, hogy nem helyesek; amikor meglátjuk a gonoszt és megváltozunk, csak ennyit tehetünk, és csak ennyit lehet elvárni bárkitől. De kétségtelenül néhányak esetében túl gyakori az, hogy jobban törődnek az elkövetett bűn kitudódásával és jobban tartanak tőle, mint magától a bűn elkövetésétől; azt mérlegelik, hogy mit fognak az emberek gondolni, amikor meghallják stb. Másrészről pedig néhányakat az indít bizonyos dolgok megtételére, hogy elnyerjék barátaik elismerését, és ha tetteik nem hoznak dicsérő megjegyzéseket vagy elismerést, akkor úgy érzik, munkálkodásuk hiábavaló volt, és ami jót esetleg tettek, teljes kudarc volt.

Mármost, ha valóban közel szeretnénk kerülni Istenhez, ha szeretnénk összhangba hozni magunkat az örök világok jó lelkeivel, ha szeretnénk megalapozni önmagunkban azt a hitet, melyről olvasunk, és mely által az ősi szentek olyan csodálatos tetteket vittek véghez, akkor a Szentlélek elnyerése után muszáj odafigyelnünk suttogásaira, és eleget kell tennünk javaslatainak, és életünk semmilyen tettével sem szabad elűznünk magunk mellől. Igaz, hogy gyenge, könnyen hibázó teremtmények vagyunk, akik bármikor hajlamosak megszomorítani Isten Lelkét, de mihelyt felismerjük önmagunkban a hibát, meg kell bánnunk azt a helytelen cselekedetet, és amennyire lehetséges, helyre kell hoznunk vagy jóvá kell tennünk az elkövetett rosszat. Ezen az úton járva megerősítjük jellemünket, előremozdítjuk saját ügyünket, és megerősítjük magunkat a kísértések ellen; és idővel olyan messzire fogunk jutni, hogy valóban elámulunk majd azt látva, milyen sokat haladtunk előre az önuralom és a fejlődés terén.⁵ [Lásd a 4. javaslatot a 130. oldalon.]

Olyan evangéliumot kaptunk, amely csodálatosan működik: ha engedelmeskedünk a követelményeinek, megkaphatjuk a legkülönb áldásokat, melyeket embernek valaha ígértek, illetve melyekben az emberiségnek a világ bármely korszakában része lehetett. Azonban a játékával, játszószerével elfoglalt gyermekhez hasonlatosan mi is túl gyakran megelégszünk az idő mulandó dolgaival, megfeledkezvén azokról a nekünk adott lehetőségekről, hogy kialakítsuk magunkban az élet és az igazság nagyszerű és örökkévaló tantételeit. Az Úr szeretne szorosabb és meghittebb kapcsolatot kialakítani Önmaga és mi közöttünk; szeretne felemelni minket a létezés és intelligencia magasabb fokára, ez pedig egyedül az örökkévaló evangélium közreműködésével lehetséges, amely kifejezetten e célra lett előkészítve. János apostol ezt mondja: „…a kiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, a miképen Ő (Krisztus) is tiszta” [1 János 3:3]. Vajon az utolsó napi szentek alkalmazzák-e életükben az evangélium tantételeit, ezáltal beteljesítve Isten szándékát?

[…] Mit tehetünk adott körülmények között, hogy még magasabbra emeljük magunkat Istenünk igazlelkűségében? Milyen előnyöket, áldásokat és kiváltságokat kínál a szabadulás eme rendszere, melynek engedelmeskedtünk, és milyen eszközöket kell alkalmaznunk, hogy elnyerhessük őket? Ha megköveteltetik bármiféle áldozat, az igen alkalmatos lesz mindazok számára, akik vallásukat tanulmánnyá kívánják tenni, és akik arra törekszenek, hogy eleget tegyenek követelményeinek, úgy, hogy mindennapi életükben a szerint élnek, és megmutatják, hogy készek meghajolni Jehova akarata előtt, elismervén kezét a csapásokban csakúgy, mint a boldogulás idején.

[…] Jól tennénk, ha megvizsgálnánk magunkat, ha magunkba tekintenénk abban a bizonyos belső szobában, hogy megtudjuk, hogyan állunk… az Úr előtt, hogy amennyiben szükséges, megújíthassuk szorgalmunkat és hithűségünket, és gyarapíthassuk jótetteink számát.

Az emberek egészéről szólva kétségtelen, hogy nagy mértékben fejlődünk Isten szemében. De noha kétségtelenül ez a helyzet, meggyőződésem, hogy vannak közöttünk olyanok, akiknek lelki ajándékok adattak, melyeket képesek lennének fejleszteni, és amelyeket – ha úgy döntenének – sokkal nagyobb mértékben tudnának gyakorolni, mint ahogy most teszik, és akik sokkal gyorsabban járhatnának a szentség útjain, és sokkal közelebb kerülhetnének az Úrhoz. A lélek azonban, mely e világ dolgait kíséri, oly mértékben munkálkodik rajtuk, hogy nem gyarapítják e lelki erőket és áldásokat; nem helyezik magukat abba az Úrral való szoros kapcsolatba, amely pedig kiváltságukban állna.⁶

Utolsó napi szentekként jellemünket meg kell őriznünk sérthetetlenül, bármi áron vagy bármi áldozat révén is. Az Istennek tetsző jellem érdemes arra, hogy bebiztosítsuk magunknak, még az egész életen át tartó következetes önmegtagadás árán is.

Miközben így élünk, előre tekinthetünk…, azzal a teljes bizonyossággal, hogy… megkoronáztatunk majd Isten fiaival és lányaival, és birtokolni fogjuk egy celesztiális királyság javait és dicsőségét.⁷ [Lásd az 5. javaslatot a 130. oldalon.]