Lorenzo Snow élete és szolgálata

Amikor Oliver Snow 1800. május 6-án feleségül vette Rosetta Leonora Pettibone-t, két erős család egyesült, akiknek gazdag hagyományaik voltak a hit és a vallás terén. Mind a menyasszony, mind a vőlegény a legelső európai telepesek leszármazottai voltak – azoknak az Angliából az Egyesült Államok területére érkező puritánoknak az utódai, akik az 1600-as években azért szelték át az Atlanti-óceánt, hogy elmeneküljenek a vallási üldöztetés elől. Oliver és Rosetta házasságuk első néhány évét Massachusetts államban töltötték; ott születtek lányaik, Leonora Abigail és Eliza Roxcy. Ezt követően az ohiói Mantuába költöztek, amely akkoriban egyike volt az Egyesült Államok legnyugatibb településeinek. Ők voltak a tizenegyedik család, akik arra a területre költöztek. Mantuában aztán két további lánygyermekük született, Amanda Percy és Melissa. Lorenzo, Oliver és Rosetta ötödik gyermeke és egyben első fia, 1814. április 3-án látta meg a napvilágot. Később két öccse született még: Lucius Augustus és Samuel Pearce.⁵

A családi hagyományokra építve Oliver és Rosetta megtanították gyermekeiknek a hit, a kemény munka és a műveltség fontosságát. Miközben arról meséltek gyermekeiknek, milyen nehézségeket kellett leküzdeniük otthonuk felépítése során, a gyermekek megtanulták leküzdeni a csüggedést és megbecsülni Isten áldásait az életükben. Eliza ezt írta: „Igazán elmondhatjuk szüleinkről, hogy feddhetetlenségük kifogástalan volt, és bizalomra érdemesek voltak az élet minden társas kapcsolatában és üzleti ügyeiben; ezenfelül gondosan megtanították gyermekeiknek az iparkodás, a takarékosság és a szigorú erkölcsösség szokásait.”⁶ Lorenzo háláját fejezte ki azért, hogy szülei mindig „odaadással és gyengédséggel” gondoskodtak róla.⁷

Miközben Lorenzo felcseperedett, szorgalmasan munkálkodott fizikai és intellektuális törekvéseiben. Édesapja gyakorta volt távolt az otthontól, közügyekben szolgálva a közösséget. Oliver távollétében a legidősebb fiúként Lorenzóra hárult a gazdaság ügyeinek intézése; a fiú komolyan vette feladatát, és sikeresen teljesítette. Amikor Lorenzo épp nem dolgozott, általában olvasott. Eliza ezt mondta róla: „Könyve állandó társa volt.”⁸

Lorenzo jellemének fejlődésére visszatekintve Eliza ezt a megfigyelést tette: „Kora gyermekkorától fogva tanúsította azt a lendületességet és jellembéli szilárdságot, amely későbbi életében előmenetelét jellemezte.”⁹

Oliver és Rosetta Snow a vallással kapcsolatos őszinte tudásszerzésre ösztönöztek. Engedték gyermekeiknek, hogy ismereteket szerezzenek a különféle egyházakról, megnyitva otthonukat „minden felekezet jó és intelligens emberei előtt”. De Lorenzo még az efféle bátorítás ellenére is „kevés vagy semennyi figyelmet sem fordított a vallás kérdésére, legalábbis ahhoz nem elegendőt, hogy bármely felekezet mellett letette volna a voksát”¹⁰. Arról álmodozott, hogy katonai parancsnok lesz, ez az álom pedig elnyomott minden más hatást az életében, „nem mintha annyira szerette volna a háborúzást” – jegyezte meg Orson F. Whitney történetíró , hanem mert „elkápráztatta a katonai karrier romantikája és lovagias mivolta”¹¹. Hamarosan azonban másik ambícióra váltotta ezt az álmát. Otthonát hátrahagyva beiratkozott a közeli Oberlini Egyetemre, hogy „felsőbb iskolázottságra” tegyen szert.¹²

Miközben Lorenzo Oberlinben tanult, új érdeklődéssel fordult a vallás felé. Továbbra is a Patten elderrel folytatott beszélgetés hatása alatt állva nem csupán elgondolkodott a visszaállított evangélium tanain, hanem meg is osztotta azokat másokkal Oberlinben – még olyanokkal is, akik lelkészi hivatásra készültek az egyetemen. Egyik levelében, melyet a nővérének, Elizának címzett, aki addigra már csatlakozott a szentekhez Kirtlandben, ezt írta: „Biztosíthatlak afelől, hogy igen nagy sikerrel jártam a mormonizmus védelmében a lelkészek és leendő lelkészek között. Az igaz, hogy nem büszkélkedhetek sok megtérttel, hiszen én magam sem vagyok az, mégis néhányuk már majdnem megvallotta, hogy lát némi [bölcsességet] a tanaitokban. Megszüntetni a mormonizmus elleni heves előítéletet egy oberlini diák elméjében, nos, ez nem egy könnyen teljesíthető feladat.”

Ugyanebben a levelében Lorenzo válaszolt egy meghívásra is, amelyet korábban Elizától kapott. Nővére elintézte, hogy vele lakjon Kirtlandben és hébert tanuljon egy olyan csoportban, melynek tagja volt Joseph Smith próféta és a Tizenkét Apostol Kvórumának néhány tagja is. Lorenzo ezt felelte: „Nagy örömömre szolgál azt hallani, hogy ilyen nagy boldogságban van részed Kirtlandben, noha jelenleg nem áll szándékomban lakhelyemet a tiédre cserélni, azonban ha a tanulmányi előmenetel lehetősége ott ugyanilyen, akkor úgy vélem, már-már hajlok arra, hogy próbát tegyek. Mert ha más nem, bizonyára meglehetősen érdekesnek bizonyulna számomra, és talán hasznos is lenne, ha élőszóban hallanám azokat a tanokat, melyeket oly régóta próbálok megvédeni és támogatni itt, Oberlinben.”

Bár Lorenzóra nagy hatással voltak Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tanai, habozott csatlakozni az egyházhoz. De érdeklődött. Elizának írott levelében számos kérdést tett fel az egyházról. Azt írta, hogy a lelkészi pályára készülő oberlini diákoktól elvárt követelmény, hogy „hét évet vagy akár még többet is fáradságos tanulmányoknak szenteljenek, mielőtt megengednék nekik, hogy elmondják a pogányoknak, hogy van egy Isten a mennyben, úgy, mint egy ügyvédnek, akinek birtokában kell lennie bizonyos képesítéseknek, mielőtt engedélyt kapna a szólásra”. Ezzel ellentétben, ahogyan nővérének írta, „amikor tanaitokat hirdetitek, a ti népetek – feltételezem – inkább az isteni segítségre támaszkodik, semmint arra, amit az egyetemi oktatás nyújt”. Kifejezte abbéli vágyát, hogy megértse a Lélek munkálkodásait, és megkérdezte, hogy a Szentlelket rá lehet-e ruházni az emberre „a világ e korszakában”. Ha az emberek meg tudják kapni a Szentlelket – tette fel a kérdést –, akkor „Isten mindig egy másik ember közvetítésével ruházza rájuk?”¹³. Más szavakkal: tudni szerette volna, hogy vajon szükséges-e a papsági felhatalmazás a Szentlélek elnyeréséhez.

Lorenzo nagyra becsülte az Oberlini Egyetemen kialakított barátságait és az ott elsajátított tudását, de egyre inkább kedve ellenére valónak találta az ottani vallási tanításokat. Idővel aztán kilépett az egyetemről, és nővére meghívásának eleget téve Kirtlandbe ment hébert tanulni. Elmondása szerint csak azért járt a héberórákra, hogy felkészüljön tanulmányai folytatására az Egyesült Államok keleti részének valamely egyetemén.¹⁴ Ennek ellenére Eliza megjegyezte, hogy a héber nyelv elsajátításán felül „elméje magába szívta és szívét átitatta az örökkévaló evangéliumba vetett élő hit”¹⁵. Hamarosan rálelt a válaszokra, melyeket az Oberlini Egyetemen feltett, és 1836 júniusában megkeresztelte John Boynton elder, aki egyike volt a Tizenkét Apostol Kvóruma eredeti tagjainak ebben az adományozási korszakban. Ezt követően Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjává konfirmálták.

Körülbelül két hétre rá egy barátja így szólt hozzá: „Snow testvér, megkaptad a Szentlelket, amióta megkeresztelkedtél?” Lorenzo így idézi fel: „Kérdése szinte zavarral és csalódással töltött el. Az volt az igazság, hogy noha megkaptam mindent, amire talán szükségem volt, azt nem kaptam meg, amit vártam” – úgy értve, hogy noha konfirmálták, mégsem volt része a Szentlélek különleges megnyilatkozásában. „Elégedetlenséget éreztem – mondta –, nem azzal, amit tettem, hanem önmagammal. Ezzel az érzéssel elvonultam este arra a helyre, ahol szokásom volt felajánlani hódolatomat az Úrnak.” Letérdelt imádkozni, és azon nyomban választ kapott imáira. „Ez soha nem fog kitöröltetni az emlékezetemből, amíg csak fennáll az emlékezet – jelentette ki később. – Tökéletes tudást kaptam arról, hogy van egy Isten; hogy Jézus, aki meghalt a Kálvárián, az Ő Fia; és hogy Joseph, a Próféta, megkapta azt a felhatalmazást, amelyet állított. Nincs nyelv, amely kifejezhetné elégedettségemet és e megnyilvánulás dicsőségét! Visszatértem szállásomra. Most már tanúságot tehetek az egész világnak arról, hogy tudom, határozott tudással, hogy Isten Fiának evangéliuma visszaállíttatott, és hogy Joseph Isten prófétája, akinek hatalmában áll az Ő nevében szólni.”¹⁶

Ettől az élménytől megerősítve Lorenzo felkészült, hogy misszionáriusként szolgáljon. Eliza elmondása szerint öccse megtérése oda vezetett, hogy ambíciói más irányba terelődtek, és „új világot tártak fel előtte”. Ezt a megfigyelést tette: „A földi katonai hírnév helyett most a mennyei seregekkel társuló bajnoki lét küzdőterébe lép[ett].”¹⁷

Lorenzo Snow 1837 tavaszán Ohio államban kezdte meg misszionáriusi szolgálatát. Azon elhatározásához hasonlatosan, hogy csatlakozik az egyházhoz, a teljes idejű misszionáriusi szolgálat melletti döntése szintén megkívánta nézeteinek és terveinek átírását. Ezt jegyezte le a naplójában: „Az 1837-es esztendőben teljes mértékben feladtam minden addig dédelgetett elgondolásomat.”¹⁸ Feladta azt a tervét, hogy „klasszikus műveltségre tegyen szert” egy egyetemen az Egyesült Államok keleti részén.¹⁹ Arra is igent mondott, hogy táska és erszény nélkül utazzon – vagyis más szavakkal, hogy pénz nélkül induljon útnak, mások jóságára támaszkodva élelemért és menedékért. Ez különös nehézséget jelentett számára, mivel ifjúságában mindig is fontosnak tartotta, hogy maga fedezze kiadásait, abból a pénzből, amelyet édesapjának segített megkeresni a családi gazdaságban. Ezt mondta: „Nem voltam hozzászokva, hogy másoktól függjek élelemért vagy szállásért. Ha bármilyen távolságba utaztam, édesapám mindig ügyelt arra, hogy elegendő pénz legyen nálam kiadásaim fedezésére. Most pedig az, hogy úgy induljak útnak, hogy ételt kell kérnem és egy helyet, ahol álomra hajthatom a fejemet, nos, ez nagy próbatétel volt számomra, mivel gyökeresen ellenkezett a neveltetésemmel.”²⁰ „Eltökélt szándék[ában] állt megtenni”, de csupán azért, mert „határozott tudást kap[ott] azt illetően, hogy Isten így kívánja”²¹.

Snow elder néhány nagybátyja, nagynénje, unokatestvére és barátja részt vett a misszionáriusként tartott első gyűlésein. Visszaemlékezve az első alkalomra, amikor prédikált, ezt mondta: „Meglehetősen bátortalan voltam akkoriban, és… igen nehezemre esett felállnom és prédikálnom a rokonaimnak és a szomszédoknak, akiket beinvitáltak. Emlékszem, szinte egész nap imádkoztam a beszédem estéjét megelőzően. Egyedül félrevonultam, és arra kértem az Urat, adjon mondanivalót számomra. Nagynéném később elmondta nekem, hogy szinte reszketett, amikor látta, hogy szólásra emelkedek, de kinyitottam a számat, és hogy mit mondtam, nem is tudtam, de nagynéném azt mondta, körülbelül háromnegyed órán át beszéltem gördülékenyen.”²² Lorenzo hálával telve emlékezett vissza: „Hittem és bizonyosan éreztem, hogy a sugalmazás Lelke késztetni fog és szólást ad majd nekem. Ima és böjt által kértem – megalázkodtam az Úr előtt, hatalmas imában szólítva Őt, hogy adja meg nekem a szent papság erejét és sugalmazását; és amikor odaálltam a gyülekezet elé, noha nem tudtam egyetlen szót sem, mit mondhatnék, mihelyt szólásra nyitottam a számat, a Szentlélek nagy erővel megpihent rajtam, világossággal töltve el elmémet, olyan elgondolásokat és helyénvaló nyelvezetet közölve, mellyel át tudtam adni azt.”²³ Mire elhagyta a vidéket, megkeresztelte és konfirmálta egy nagybátyját, nagynénjét, számos unokatestvérét és néhány barátját.²⁴

Miután családtagjaival és barátaival megosztotta az evangéliumot, Snow elder más városokban folytatta misszionáriusi munkáját; közel egy évig szolgált. Így számolt be erről: „Míg ezen a misszión voltam, Ohio állam különféle részein jártam, és ez idő alatt sok embert kereszteltem meg, akik hűek maradtak az igazsághoz.”²⁵

Lorenzo Snow nem olyan régen tért haza első missziójáról, amikor ismét vágyat érzett az evangélium hirdetésére. Ezt mondta: „Misszionáriusi elhívásom lelkülete oly súllyal nehezedett elmémre, hogy el kívántam merülni munkálataiban.”²⁶ Ez alkalommal Missouri, Kentucky és Illinois államban hirdette a visszaállított evangéliumot, majd pedig újra Ohióba ment.

Néhányan ellenségesek voltak Snow elderrel és az általa megosztott üzenettel szemben. Például elmesélte egy élményét, amelyre Kentuckyban került sor, amikor egy csoport összegyűlt valaki otthonában, hogy hallják Lorenzót prédikálni. Miután prédikált, megtudta, hogy az emberek közül néhányan azt tervezték, hogy amint elhagyja a házat, megtámadják. Visszaemlékezett, hogy „a tömeg lökdösődése közepette” a házban az egyik férfi „véletlenül az egyik kabátzsebembe csúsztatta a kezét, amitől hirtelen visszahőkölt”. Mivel valami keményet érzett Snow elder zsebében, azonnal figyelmeztette a barátait, hogy a misszionáriusnál pisztoly van. Snow elder később ezt írta: „Ennyi elég is volt – a reménybeli zsiványok felhagytak ördögi szándékaikkal.” Némiképp mulatván a dolgon Snow elder hozzátette: „A feltételezett pisztoly, mely riadalmukat – és az én védelmemet – előidézte, a zsebméretű Bibliám volt, hőn szeretett pátriárkánk, [id.] Joseph Smith atya becses ajándéka.”²⁷

Mások azonban szívélyesen fogadták Snow eldert, és befogadták üzenetét. Egy Missouri állambeli településen öt embert tanított, akik aztán a tél derekán keresztelkedtek meg. Snow elder másokkal együtt léket vágott a befagyott folyón, hogy el tudja végezni a szertartást. A hideg ellenére néhány megtért „tapsolva és Isten dicséretét kiáltva lépett elő a vízből”²⁸.

Snow elder első két missziója az 1837 tavaszától 1840 májusáig tartó időszakon ívelt át. Leveleinek részletei jól jellemzik ezt az Úr szolgálatával töltött időszakot: „[1838–39] telének hátralévő részét utazással és prédikálással töltöttem; …váltakozó sikerrel és bánásmóddal találkoztam – néha a lehető legelőzékenyebben fogadtak és mély figyelemmel hallgattak, máskor viszont gyalázatos és arcátlan módon bántalmaztak; de egyetlen esetben sem bántak rosszabbul velem, mint Jézussal, akinek a követését vallom.”²⁹ „Amikor most visszatekintek azokra az eseményekre, amelyeket megtapasztaltam, …nagy ámulat és csodálkozás tölt el.”³⁰ „Az Úr velem volt, és nagymértékben megáldott fáradságos munkám során.”³¹

1840 májusának elején Lorenzo Snow csatlakozott a szentekhez az Illinois állambeli Nauvooban, de nem sokáig maradt velük. Elhívást kapott, hogy az Atlanti-óceánt átszelve missziót szolgáljon Angliában, így még ugyanabban a hónapban útnak is indult Nauvooból. Indulás előtt időt szakított arra, hogy meglátogasson néhányat az akkor már az angliai misszióban szolgáló kilenc apostol családjai közül.

Amikor Brigham Young családjánál járt, látta, hogy rönkkunyhójukban nem volt tömítés a rönkök között, így aztán „ki voltak téve minden szélnek és viharnak”. Young nőtestvér kimerült volt, mert épp akkor ért haza a család tejelő tehenének hasztalan kereséséből. Nehéz körülményei ellenére így szólt Snow elderhez: „Látod a helyzetemet, de mondd meg [a férjemnek], hogy ne nyugtalankodjon és cseppet se aggódjon miattam – szeretném, ha mindaddig munkája mezején maradna, míg tisztelettel fel nem mentik.” Mivel felkavarták Young nőtestvér „nyomorúságos, szűkölködő körülményei”, Snow elder segíteni akart: „Kevéske pénzem volt csupán – a kijelölt munkaterületemhez vezető út egytizedére sem elegendő, és semmi kilátásom nem volt a fennmaradó rész beszerzésére, másnap pedig már indultam. Előhúztam zsebemből szerény vagyonom egy részét, …de nem volt hajlandó elfogadni. Miközben én hőn győzködtem, hogy fogadja el, ő pedig erősködött, hogy nem fogja – részben szándékosan, részben véletlenül a pénz a földre hullott, és nagy csörgéssel a meglazult padlódeszkák közé esett, ami aztán lezárta a vitát. Elköszöntem az asszonytól, és magára hagytam, hogy felszedje a pénzt.”³²

Snow elder Illinois-ból New Yorkba utazott, ahol hajóra szállt, hogy átkeljen az Atlanti-óceánon. A 42 napos tengeri út során három ádáz vihar ostromolta a hajót. Félelemtől reszkető, könnyező utastársai között Snow elder nyugodt maradt, bízva abban, hogy Isten meg fogja védelmezni. Amikor a hajó végül kikötött az angliai Liverpoolban, Snow elder szíve „telve [volt] a legnagyobb hálával [az Úr] iránt, aki megőrzi és fenntartja azokat, akiket elhív és elküld a föld nemzeteihez a szabadulás követeiként”³³.

Miután körülbelül négy hónapja szolgált misszionáriusként Angliában, Snow elder további felelősséget kapott: kijelölték, hogy a londoni konferencia elnökeként szolgáljon, mely elhívás nagyban hasonlít a mai kerületi elnök elhívásához. Tovább folytatta az evangélium hirdetését, mellette pedig felügyelte a területen lévő papsági vezetők, például gyülekezeti elnökök munkáját. Miközben ebben a vezetői pozícióban szolgált, gyakran tett jelentést Parley P. Pratt eldernek, aki a Tizenkettek Kvórumának tagja és a misszió elnöke volt. Sok emberről számolt be, akik „a szabadulás módja után tudakozód[tak]”; írt arról, hogy egy terem „csordultig telt” egy vasárnapi gyűlésre; és írt arról, „milyen öröm megkeresztelni [a megtérteket] Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus nyájába”. A munka iránti lelkesedéssel és derűlátással eltelve ezt mondta: „Bár mindenféle zsarnokoskodó gonoszság vesz minket körül, Sion kezd előtörni, és bízom benne, hogy hamarosan világító lámpássá válik ebben a városban.”³⁴

A londoni konferencia jelentős növekedést tapasztalt Snow elder elnöksége alatt. Miközben örvendezett ebben a sikerben, küszködött is a vezetői tiszttel járó felelősségekkel. Heber C. Kimball eldernek, a Tizenkettek Kvóruma tagjának írott egyik levelében elismerte, hogy e kihívások „a vezetés olyan útjára indítottak, amely eltér bármely másiktól, melyet korábban alkalmaztam”.³⁵ Ezt mondta Kimball eldernek: „Te és [Wilford] Woodruff elder azt mondtátok, hogy a tapasztalat iskolájának fog bizonyulni, ami máris megtörtént. […] Amióta ide jöttem, mindig valami új dolog merült fel a szentek között. Alig múlt el az egyik, máris jött a következő.” Megosztott egy olyan igazságot, melyet hamar megtanult új feladatkörében: „Nem tudtam volna megbirkózni a nehézségekkel, [hacsak] Isten [nem] segített volna igen nagy mértékben.”³⁶ Hasonló érzésnek adott hangot egy levelében George A. Smith eldernek, aki a Tizenkettek Kvórumának tagja volt: „A kevéskét, amit elértem, nem magam tettem meg, hanem Isten. Egy dolgot teljes mértékben megtanultam a tapasztalatom során, miközben törekedtem felmagasztalni hivatalomat tanítóként Izráelben, az pedig nem más, mint hogy én magamtól nem tudok semmit, és nem tudok tenni semmit. Azt is tisztán látom, hogy egyetlen szent sem boldogulhat, hacsak nem engedelmeskedik azok utasításainak és tanácsainak, akiket elnökölni állítottak az egyház fölé. Bizonyos vagyok abban, hogy amíg betartom parancsolatait, az Úristen fenn fog tartani és támogatni fog hivatalomban. […] Amíg alázatosan járok előtte, Ő erőt fog adni, hogy igazlelkűen és a kinyilatkoztatás lelkével tudjak tanácsot adni.”³⁷

Azon túl, hogy az evangéliumot hirdette és a londoni konferencia elnökeként szolgált, Snow elder írt egy vallási röpiratot, vagyis füzetet, hogy segítsen a misszionáriusoknak a visszaállított evangélium kifejtésében. A röpiratot, melynek címe The Only Way to Be Saved [A szabadulás egyedüli útja] volt, később számos nyelvre lefordították, és a 19. század egész második felében használták.

Snow elder 1843 januárjáig szolgált Angliában. Mielőtt hazatért volna, teljesített egy megbízatást, amelyet Brigham Young elnöktől kapott. Naplójának margójára jegyezte fel e megbízatás egyedüli említését: „B. Young eln. kérésére átadtam két Mormon könyvét Viktória királynőnek és Albert hercegnek.”³⁸

Amikor Snow elder elindult Angliából, egy Nauvooba kivándorló brit utolsó napi szent csoport élére állt. Ezt írta naplójában: „Egy kettőszáz-ötven fős csoportért voltam felelős; közülük sokan bizalmas barátaim voltak, akik az én szolgálatom alatt léptek be a szövetségbe. Mostani helyzetem, melyben barátokkal övezve keltem át ismét az óceánon, igen irigylésre méltó volt, összevetve azzal a magányos úttal, melyet két és fél évvel azelőtt tettem meg.”³⁹ Snow eldernek a Swanton fedélzetén tapasztalt élményei jól mutatták vezetői képességeit és Istenbe vetett hitét. A következő feljegyzés a naplójából származik:

„Összehívtam [a szenteket], és közös megegyezés alapján részlegekre és alrészlegekre osztottam őket, mindegyikhez megfelelő tisztségviselőket nevezve ki, és bizonyos szabályokat hozva a társaság irányítására. Úgy találtam, hogy több főpap és mintegy harminc elder van közöttünk, és mivel tudtam, hogy sok elderben feltűnési viszketegség van, hogy akár csak egy kicsiny dolgot is megtegyen, amivel némiképp kitűnhet, és ha ezt nem tudja egy módon elérni, akkor más módot fog keresni, ennélfogva arra jutottam, hogy biztonságosabb, ha magam szabom meg, mit tegyenek. Ennek megfelelően annyiukat, amennyit csak tudtam, megbíztam valamiféle tisztséggel, és mindannyiukat felelőssé tettem valamiért. Az egész társaság egybegyűlt esti imára a hét minden napján. Heti két alkalommal volt prédikálás, vasárnaponként pedig gyűléseket tartottunk, és vettünk az úrvacsorából.

Kapitányunk, akivel baráti ismeretségbe szerettem volna kerülni, nagyon távolságtartónak és visszafogottnak látszott. […] Elméje szemmel láthatóan előítéletekkel volt telve irántunk. Körülbelül két hete hajóztunk már a nyílt vízen, mely idő alatt semmi igazán lényeges nem történt, csupán annyi, ami általában megesik hajózás közben, amikor viszont a következő eset következett be.

A kapitány inasát, egy német ifjút, olyan baleset érte, amely az életét fenyegette. Mivel a fiatalember igen erkölcsös, józan és szilárd jellem volt, és számos útjára elkísérte már a kapitányt, sikerült nagymértékben elnyernie a kapitány, a tisztek és a személyzet barátságát; a szentek is igen megszerették. Ezért aztán halálának eshetősége… nagy szomorúságot és bánatot idézett elő az egész hajón.

Heves görcsök és rohamok kíséretében vér ömlött a szájából. Végezetül aztán, miután hasztalan próbáltak alkalmazni különféle gyógymódokat, feladták a reményt, hogy életben fog maradni. A kapitány azt kívánta, hogy mielőtt a matrózok nyugovóra térnek, egyesével járuljanak a kabinjába és búcsúzzanak el tőle, amit ők meg is tettek, a legcsekélyebb mértékben sem számítva arra, hogy megéri a másnap reggelt. Sok szem könnyben úszott, amikor kiléptek a kabinjából.

Miközben Martin nőtestvér [a hajón lévő utolsó napi szentek egyike] egymagában ott ült [a fiatalember] ágyánál, elmondta neki a kívánságát, hogy hívasson értem, hogy szolgáljak néki, és akkor talán még felépülhet. Ebbe örömmel beleegyezett. Én épp a fekhelyemen aludtam, amikor az üzenet érkezett, mivel körülbelül éjjeli tizenkét óra volt. Azonnal felkeltem és elindultam a kabinba, [majd] odafelé összetalálkoztam az első tiszttel, aki épp tőle jött. Amint elment mellettem, találkozott egy bizonyos Staines testvérrel, és megjegyezte neki, hogy Mr. Snow az inashoz tart, hogy kézrátételben részesítse. »Azonban – tette hozzá (fájdalmas hangon) – mindez mit sem ér; szerencsétlen flótás, most már mindennek vége.« »Ó – felelte Staines elder –, az Úr meg tudja gyógyítani a kézrátétel által.« » Úgy gondolja?« – kérdezett vissza a tengerész szíve egyszerűségében.

Amint tovább haladtam, a kajüt ajtajában összetalálkoztam a kapitánnyal, akin látszott, hogy könnyezett. »Örülök, hogy eljött, Mr. Snow – mondta –, habár mit sem ér, hiszen hamarosan vége lesz az inasunknak.« Beléptem a szobájába, és leültem az ágya mellé. Szaggatottan lélegzett, és olyan volt, mint aki haldoklik. Nem tudott fennhangon beszélni, de jelezte óhaját, [hogy] szolgáljak neki. Megtudtam, hogy van egy felesége és két gyermeke a németországi Hamburgban, akik tőle függenek a megélhetésükért. Szemmel láthatóan nagyon aggódott miattuk.

Kezeimet a fejére helyeztem, és alig végeztem a szolgálattal, amikor ülő helyzetbe emelkedett, összecsapta a kezét [tapsolt], dicséretet zengve az Úrnak, amiért meggyógyult, aztán hamarosan felkelt ágyából [és] kiment kabinjából a fedélzetre sétálni.

Másnap reggel mindenki ámulva látta, hogy az inas él, és elképedve nézték, ahogy szokása szerint végzi a munkáját. A tengerészek egytől egyig megesküdtek rá, hogy csoda történt; a szentek tudták, hogy az történt, ezért örvendeztek és dicsérték az Urat; a kapitány szilárdan hitte, és mély hálát érzett, szíve pedig attól az időtől fogva szorosan egybefonódott a miénkkel. Biztosított számunkra minden előnyt és kényelmet, amit csak hatalmában állt megadni, és állandóan a kívánságainkat leste; részt vett minden gyűlésünkön, megvásárolta és elolvasta a könyveinket. A tisztek szintén így tettek, és amikor elváltam tőlük New Orleansban [Louisiana államban], megígérték, hogy meg fognak keresztelkedni. Körülbelül egy évvel később levelet kaptam az első tiszttől, aki tudomásomra hozta, hogy… eleget tettek ígéretüknek. A kapitány szintén hangot adott abbéli szándékának, hogy egyszer majd befogadja az evangéliumot és a szentek között fog lakozni. Az inas keresztelésére akkor került sor, amikor megérkeztünk New Orleansba, és búcsúzóul egy Bibliát ajándékozott nekem, amelyet most is őrzök.”⁴⁰

Snow elder így folytatta: „Sok tengerész könnyezett, amikor végső búcsút vettünk a Swantontól. Az igazat megvallva mindannyiunkban nagyon ünnepélyes érzések kavarogtak.”⁴¹ New Orleansból Snow elder és a többi szent komphajóra szálltak, és felhajóztak a Mississippin. 1843. április 12-én érkeztek meg Nauvooba.

Miután hét esztendő java részét teljes idejű misszionáriusi szolgálattal töltötte, Lorenzo Snow látta, hogy a szolgálatra adódó lehetőségei egy időre más irányt vesznek. 1843–44 telén egy helyi iskola igazgatósága állást ajánlott neki tanítóként. Lorenzo elfogadta az ajánlatot, bár tudta, hogy a tanulók közül sokan „azzal kérkednek, hogy megvesszőzik a tanítókat és romba döntik az iskolákat”. Úgy vélte, hogy a diákok tiszteletét azzal lehet elnyerni, ha tiszteletet tanúsítanak irántuk. Nővére, Eliza, így emlékezett vissza: „Úgy beszélt azokkal a fiúkkal, mintha a legtiszteletreméltóbb úriemberek lettek volna. […] Különös gondot fordított arra, hogy elmélyítse bennük az irántuk érzett törődése érzését”, valamint azt a vágyát, hogy „segítsen előrehaladniuk tanulmányaikban. […] Ily módon, kedvességének és meggyőzésének köszönhetően, érzéseik megenyhültek – sikerült elnyernie a bizalmukat, és türelmes, folytonos erőfeszítéseivel a rakoncátlan kópékból tiszteletreméltó diákok lettek, és jóval a félév vége előtt, meglepő előmenetelt tanúsítva, szorgalmas tanulókká váltak.”⁴²

1844-ben új egyházi megbízást kapott. Feladatul kapta, hogy utazzon Ohióba, és felügyelje a választási kampányt, mely Joseph Smitht jelölte az Egyesült Államok elnökének. A Prófétának csalódást okozott, ahogyan az Egyesült Államok kormánya az utolsó napi szentekkel bánt, és leveleket írt az akkori elnökjelölteknek, hogy fogalmazzák meg az egyházzal szemben tanúsított hozzáállásukat. Mivel elégedetlen volt a válaszaikkal, úgy határozott, hogy ő maga is indul az elnökválasztáson.

A Tizenkettek Kvóruma kijelölte Lorenzo Snow-t és másokat, hogy „hozzanak létre egy politikai szervezetet szerte Ohio államban, hogy elősegítsék Joseph elnökké választását”.⁴³ A kampány során felhívták az emberek figyelmét arra is, hogy a szentek alkotmányos jogai milyen sokféle módon szenvedtek csorbát. Lorenzo azt mondta, „felettébb érdekes idő” volt ez számára.⁴⁴ Néhány ember hevesen ellenezte a Próféta jelöltségét, míg mások úgy érezték, hogy Joseph Smith képes lenne sikerre vezetni és felvirágoztatni a nemzetet.

Lorenzo Snow később így emlékezett vissza: „Mindezen szélsőséges nézetek közepette haladásomnak hirtelen véget vetett egy biztos forrásból származó jelentés a Próféta és bátyja, Hyrum meggyilkolásáról.”⁴⁵ „Nehéz szívvel” tért vissza Nauvooba.⁴⁶

A szentek még e tragédia idején is szorgosan munkálkodtak Isten királysága felépítésén. Amint azt Lorenzo később megjegyezte: „A Mindenható irányítása alatt a királyság előrehaladt.”⁴⁷ Folytatták az evangélium hirdetését és egymás megerősítését, illetve közös erővel munkálkodtak, hogy befejezzék a templom felépítését városukban.

Amikor Lorenzo Snow csatlakozott a szentekhez Nauvooban, elhatározta, hogy soha nem házasodik meg, hanem inkább az evangélium hirdetésének szenteli életét. Nővére, Eliza, később ezt a megfigyelést tette: „Mindent felemésztő vágya volt idejét, tehetségeit és mindenét a szolgálatnak szentelni.” Úgy érezte, hogy a családi élet valamiképp „csökkenti hasznosságát” az Úr munkájában.⁴⁸

Lorenzónak a házasságról és családról alkotott elképzelései akkor kezdtek megváltozni, amikor egyszer 1843-ban négyszemközt beszélgetett Joseph Smith prófétával a Mississippi partján. A Próféta tanúságát tette a kinyilatkoztatásról, melyet a többnejű házasságot illetően kapott. Ezt mondta Lorenzónak: „Az Úr meg fogja nyitni előtted az utat, hogy képes legyél befogadni és követni a celesztiális házasság törvényét.”⁴⁹ E tanácsot hallva Lorenzo kezdte megérteni, hogy a házasság az Úr parancsolata és Mennyei Atyánk boldogságtervének elengedhetetlen része.

1845-ben Lorenzo Snow, az egyház akkori gyakorlatának megfelelően, többnejű házasságra lépett Charlotte Squires-zel és Mary Adaline Goddarddal. Később további nőkkel is összepecsételték. Feleségei és gyermekei iránti odaadása az Úr munkája iránti odaadása részévé vált.

A szentek folytatták Isten királyságának felépítését Nauvooban, de folytatódott az üldöztetés is. 1846 februárjában, a hideg télben a csőcselék arra kényszerítette a szenteket, hogy hagyják el otthonukat és templomukat. Kezdetét vette a nyugatra tartó hosszú vándorlásuk új otthonuk felé.

Habár Lorenzo Snow és családja a többi szenttel együtt indult útnak, csak több mint egy évvel az első pionír társaságok után érkeztek meg a Sóstó-völgybe. A legtöbb korai utolsó napi szent pionírhoz hasonlóan ők is átmeneti településeken időztek az út során. Lorenzo és családja egy rövid időre egy Iowa állambeli településen, Garden Grove-ban élt, ahol faházakat építettek az őket követő szentek számára. Onnan a szintén Iowában lévő Mount Pisgah [Piszga-hegy] nevű településre költöztek.

Mount Pisgah-ban Lorenzo együtt munkálkodott a családjával és a többi szenttel, hogy gondoskodjanak saját maguk és mindazok szükségleteiről, akik majd utánuk érkeznek a Sóstó-völgybe tartó út során. Itt is faházakat építettek, sőt, terményeket is ültettek és termesztettek, tudva, hogy jönnek majd utánuk mások, akik learatják a termést. A Mount Pisgah-ban töltött idő egy részére Lorenzo lett elhívva, hogy elnököljön a település felett. Miközben bánat, betegség és halál sújtotta a népet, köztük saját családját is, ő szorgalmasan munkálkodott, hogy segítsen az embereknek reményt találni, egymást megerősíteni, és engedelmesnek maradni az Úr parancsolataihoz.⁵⁰

1848 tavaszán Brigham Young elnök azt az utasítást adta Lorenzo Snow-nak, hogy keljen útra Mount Pisgah-ból a Sóstó-völgybe. Lorenzo ismét vezetői megbízást kapott, ez alkalommal pionír társaságok kapitánya lett. A társaságok 1848 szeptemberében érkeztek meg a Sóstó-völgybe.

1849. február 12-én Lorenzo Snow üzenetet kapott, hogy jelenjen meg a Tizenkét Apostol Kvóruma gyűlésén. Azonnal félbehagyta, amivel épp foglalatoskodott, és elment a gyűlésre, amely már javában tartott. Odafelé eltűnődött azon, vajon miért hívatják a Tizenkettek Kvóruma elé. Azon tépelődött, vajon valamiféle vétekkel vádolják-e. Tudva azonban, hogy mindig hűen elvégezte feladatait, elhessegette ezt a gondolatot. De el sem tudta képzelni, mi vár rá. Amikor odaért, csodálkozva hallotta, hogy elhívták a kvórum tagjának. Ugyanezen a gyűlésen még három másik férfit rendeltek apostollá: Charles C. Rich eldert, Franklin D. Richards eldert és Erastus Snow eldert, Lorenzo egy távoli unokatestvérét.⁵¹

Lorenzo Snow apostoli elrendelése meghatározta egész további életét. Elhívása „Krisztus neve különleges tanúinak” (T&Sz 107:23) egyikeként kihatott mindenre, amit csak tett. Később e szavakkal fejezte ki érzéseit az apostol egyéni felelősségeiről:

„Először is, az apostolnak rendelkeznie kell isteni tudással, Istentől jövő kinyilatkoztatás által, hogy Jézus él – hogy Ő az élő Isten Fia.

Másodszor, isteni felhatalmazással kell rendelkeznie a Szentlélek, vagyis ama isteni alapelem ígéretére, amely kinyilvánítja Isten dolgait, feltárva az Ő akaratát és céljait, elvezetve minden igazságra, és megmutatva minden eljövendő dolgot, amint azt a Szabadító kijelenti.

Harmadszor, Isten hatalmával azt a megbízatást kapja, hogy szolgálja ki az evangélium szent szertartásait, melyek isteni bizonyság által megerősíttetnek minden egyes ember számára. Emberek ezrei, akik most e hegyek völgyeiben lakoznak, akik általam részesültek ezekben a szertartásokban, élő tanúi e kijelentés igazságának.”⁵²

Elhívása egyéni felelősségén túl Snow elderben erős meggyőződés élt azt illetően, mit jelent a Tizenkettek Kvóruma tagjának lenni: „Mi, a Tizenkettek, eltökéltek vagyunk mindent félretenni, ami elvonná figyelmünket a kötelesség útjáról, hogy egyek legyünk, miként az [Első] Elnökség egy, és összekössön bennünket a szeretet lételeme, amely Isten Fiát az Atyához köti.”⁵³

Személyes elhívásának és a Tizenkettek Kvóruma küldetésének e tudatával Lorenzo Snow elder egész életét annak szentelte, hogy segítsen felépíteni Isten királyságát a földön. Mindig igent mondott, amikor különféle módokon és különféle helyeken végzett szolgálatra kapott elhívást.

1898. szeptember 2-án Wilford Woodruff elnök elhunyt, miután több mint kilenc esztendőn keresztül szolgált az egyház elnökeként. Lorenzo Snow elnök, aki akkor a Tizenkét Apostol Kvóruma elnöke volt, Brigham Cityben tartózkodott, amikor meghallotta a hírt. Amint tudott, vonatra szállt Salt Lake Citybe, annak tudatával, hogy az egyház vezetésének felelőssége most a Tizenkettek Kvórumán nyugszik.

Alkalmatlannak érezve magát, de készen állva az Úr akaratának követésére, Snow elnök a Salt Lake templomba ment imádkozni. Imájára válaszként maga az Úr látogatta meg. Snow elnök később tanúságát tette, hogy „valóban látt[a] a Szabadítót… a templomban, és szemtől szembe beszél[t] Vele”. Az Úr azt mondta neki, hogy azon nyomban lásson neki az Első Elnökség újraszervezésének, és ne várjon, ahogyan azt az egyház korábbi elnökeinek halálakor tették.⁷² A Tizenkettek Kvóruma 1898. szeptember 13-án támogatta az egyház elnökeként Snow elnököt, aki rögtön meg is kezdte elnöki szolgálatát. Az egyház általános tagsága október 9-én támogatta, és október 10-én került sor elválasztására az egyház ötödik elnökeként.

Snow elnök példájának és az általa kapott kinyilatkoztatásoknak köszönhetően az utolsó napi szentek elismerték őt prófétájukként. A más hitet vallók szintén Isten igaz férfiújaként tisztelték.