Keresztelés és a Szentlélek ajándéka

Vannak bizonyos Istentől bevezetett tantételek, melyeket ha az emberek megértenek és megtartanak, akkor lelki tudás, ajándékok és áldások birtokában lesznek. A világ kezdeti korszakaiban, csakúgy, mint az apostolok napjaiban, az emberek lelki hatalmakra és különféle kiváltságokra tettek szert azáltal, hogy megértettek bizonyos szabályokat, melyeket az Úr adott, és hithűen engedelmeskedtek azoknak. Így történt ez Ábellel is, Ádám egyik fiával, aki miután megtudta, hogy az áldozatok felajánlása Isten rendelete, mely által az emberek áldásokat kaphatnak, munkához látott, eleget tett a rendeletnek, elvégezte az áldozatot, mely révén aztán a Magasságos Isten dicsőséges megnyilatkozásaiban részesült [lásd 1 Mózes 4:4; Zsidók 11:4].

Újfent így történt, amikor az özönvíz előtti népek romlottá lettek, és elközelgett az idő, hogy pusztulással legyenek sújtva: az Úr kinyilatkoztatta annak módját, hogy az igazlelkűek megmeneküljenek. Ennek értelmében pedig mindenki, aki megértette és figyelembe vette ezt a módot, bizonyos lehetett abban, hogy valóra válik számára az ígért áldás [lásd 1 Mózes 6–8].

Mielőtt Józsué bevette volna Jerikót, követnie kellett bizonyos lépéseket, melyeket Isten jelölt ki. Mivel megfelelően járta végig a lépéseket, a parancsolatnak megfelelően, a város azon nyomban birtokába került. [Lásd Józsué 6.]

Hadd említsek még egy példát: Naámán esetét, aki az asszír hadsereg kapitánya volt – aki úgy tűnik, leprában szenvedett, és amikor hallott Elizeusról, a prófétáról, hozzá fordult, hogy távolítsa el tőle betegségét. A próféta, akin megpihent a Szentlélek, aki [tudatja] Isten akaratát, közölte vele, hogy ha hétszer megmosdik a Jordán vizében, akkor visszanyerheti egészségét. Eleinte Naámán ezt túlságosan egyszerűnek tartotta; elégedetlen volt, és nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek – nem akart alkalmazni egy ilyen egyszerű módot. További megfontolás után azonban megalázkodott és eleget tett a szabályoknak, amikor is – láss csodát! – az áldás azon nyomban megadatott. [Lásd 2 Királyok 5:1–14.] […]

Mikor bevezetésre került az evangélium adományozási korszaka, hasonló tantételek szerint adattak ajándékok és áldások, vagyis bizonyos lefektetett szabályoknak való engedelmesség feltételével. Az Úr továbbra is kijelölt bizonyos cselekedeteket, és mindazoknak, akik megteszik ezeket, bizonyos különleges kiváltságokat ígért, amikor pedig elvégezték ezeket a cselekedeteket – ügyelve minden részletre –, akkor azok az ígért áldások valóban be is teljesedtek.³

Néhányan hiábavalóan azt képzelik, hogy az evangélium adományozási korszaka idején az ajándékok és áldások nem a külsőségek megtartása vagy külsődleges tettek révén adattak, hanem pusztán hit és bűnbánat által, az elme munkálkodása révén, minden fizikai dologtól függetlenül. Ám félretéve az emberek hagyományait, babonáit és hitvallásait Isten igéjére fogunk tekinteni, ahol azt látjuk majd, hogy a külsőséges cselekedetek, vagyis a külsődleges szertartások az evangélium adományozási korszaka idején elválaszthatatlanul kapcsolódtak a benső tettekhez, a hithez és a bűnbánathoz. Ennek bizonyításaként a következő megfigyelést teszem: –

A Szabadító így szólt: „Miért mondjátok pedig nékem: Uram! Uram! ha nem mívelitek, a miket mondok?” [Lukács 6:46]. Másutt ezt mondja: „Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát” [Máté 7:24]. Továbbá: „A ki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül” [Márk 16:16]. Hasonlóan szól itt: „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába” [János 3:5]. Szabadítónk e kijelentései külsődleges cselekedetek elvégzését kívánják az emberektől annak érdekében, hogy elnyerhessék felmagasztosulásukat.

Pünkösd napján Péter így szólt a körülötte álló sokasághoz: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát” [lásd Cselekedetek 2:38]. E prófétai kijelentésből megtudjuk, hogy az embereknek külsődleges tettet, a vízben való keresztelést kellett elvégezniük ahhoz, hogy elnyerhessék a bűnök bocsánatát, azt követően pedig a Szentlélek ajándékát. Mielőtt azonban a külsődleges cselekedetet végrehajtanák, el kell végezniük a belső tettet: hinniük kell, és meg kell bánniuk bűneiket. A hit és a bűnbánat megelőzi a keresztelést, a keresztelés pedig megelőzi a bűnök bocsánatát és a Szentlélek befogadását. […]

Néhányan helytelennek tartják a keresztelést az Istentől elrendelt alapvető tantételek közé számolni, melynek eleget kell tenni a bűnök bocsánatához. Erre válaszul azt mondjuk, hogy a Szabadító és az apostolok így tettek előttünk, így tehát kötelességünknek érezzük példájuk követését. […] A keresztelés… eltávolítja lelkünket a bűnöktől és szennyeződésektől, a nagyszerű engesztelésbe vetett hit révén. […]

Világosan látható, hogy az evangélium kiváltságainak elnyeréséhez eleget kell tenni a külsődleges cselekedeteknek, csakúgy, mint a hitnek és a bűnbánatnak.⁴ [Lásd a 2. javaslatot az 58. oldalon.]

A vízben való keresztelést illetően – amely Krisztus evangéliumának részét képezi – azt figyelhetjük meg, hogy Isten szolgái a régmúlt korokban igen pontosan ragaszkodtak az elvégzéséhez. […]

Fordítsunk egy pillanatot arra, hogy megkíséreljünk megfelelő képet kapni arról, miként is végezték a keresztelést. Meglehetősen nyilvánvaló, hogy csupán egyetlen útja vagy módja volt annak, ahogyan e szertartást el lehetett végezni, mely módot elmagyaráztak az apostoloknak, akik aztán minden alkalommal szigorúan követték azt. Annak érdekében, hogy helyes képet kapjunk e kérdést illetően, szükséges lesz utalást tenni a keresztelés végzésének körülményeire.

Azt olvashatjuk [Keresztelő] Jánosról, hogy Énonban keresztelt, „mert ott sok volt a víz” [lásd János 3:23]. Tehát ha a vízzel való meghintés lett volna a módja, akkor aligha feltételezhetjük, hogy elment volna Énonba azért, mert ott sok a víz, hiszen egy kevéske vízzel meghinthette volna egész Júdeát, mely vízhez hozzájuthatott volna anélkül is, hogy megteszi az utat Énonba. Azt is olvashatjuk, hogy a Jordánban keresztelt, és miután elvégezte e szertartást Szabadítónknak, Ő feljött a vízből, kifejezetten arra utalva ezzel, hogy lent volt a víz alatt, annak érdekében, hogy a megfelelő módon legyen elvégezve a szertartás [lásd Máté 3:16]. Másutt olvashatunk a szerecsen komornyikról, aki Fülöppel együtt ment le a vízbe, majd pedig emelkedett ki onnan [lásd Cselekedetek 8:26–38]. Nos, minden embernek el kell ismernie, akiben az értelem és a következetesség leghaloványabb szikrája is pislákol, hogy amennyiben a homlok vízzel való meghintése megfelelt volna a célnak, akkor e személyek soha nem mentek volna be a vízbe a szertartás elvégzésére. A szenteknek írva Pál világos bizonyságot tesz az alámerítésről, támogatva azt… Az apostol kijelenti, hogy a szentek eltemettetnek Krisztussal a keresztelés során [lásd Rómabeliek 6:4; Kolossébeliek 2:12].

Nyilvánvalón magától értetődő, hogy nem temettethettek volna el a keresztelésben, ha nem merültek volna teljességgel a víz alá, ha a víz nem fedte volna el őket teljes mértékben. Nem mondhatjuk valamiről azt, hogy el van temetve, ha bármely része is fedetlen marad, így aztán az ember sem temettetik el a vízben a keresztelés során, hacsak teljes lénye nem merül a vizes közegbe. Az apostol e magyarázata a keresztelés módjáról gyönyörűen egybecseng azzal, amit Szabadítónk mondott: Hacsak nem születtek víztől stb. Valamitől születni azt sugallja, hogy behelyeztetünk abba a valamibe, így az abból való kijövetelnek vagy előjövetelnek, azaz a víztől születésnek, szintén azt kell kifejeznie, hogy az ember ebbe a „víz-méhbe” helyeztetik, majd ismét előjön abból.

Bízom benne, hogy elég elhangzott már ahhoz, hogy minden értelmes és előítélettől mentes elmét meggyőzzön arról, hogy az alámerítés volt az a mód, melyen a keresztelés szertartását a kereszténység kezdeti napjaiban végezték, amikor az evangélium a maga tisztaságában és teljességében hirdettetett, így tehát ezzel befejezem az e téma kapcsán tett észrevételeimet.

A Zsidók 6. [fejezetéből] megtudjuk, hogy a kézrátételt az evangélium tantételei között tartották számon. Mindenki tudja, hogy ez a szertartás, csakúgy, mint a bűnök bocsánatára, alámerítéssel végzett keresztelés, meglehetősen elhanyagolt kérdés jelen korunkban a keresztény egyházakban, remélem tehát, hogy hasznosnak fog bizonyulni a témával kapcsolatos néhány megjegyzésem. Számos alkalmat találhatunk, amikor Krisztus a betegekre helyezte kezét és meggyógyította őket. Az apostoloknak adott megbízásában pedig, Márk utolsó fejezetében, ezt mondta: Azokat pedig, a kik hisznek, ilyen jelek követik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak stb. Ananiás Saulra fektette kezét, aki a szertartás elvégzését követően azon nyomban visszanyerte látását [lásd Cselekedetek 9:17–18]. Amikor Pál hajótörést szenvedett Melita [Málta] szigeténél, kezét Publius, a sziget kormányzója atyjára helyezte, és meggyógyította a hideglelésből [lásd Cselekedetek 28:8]. Ez a néhány eset világosan megmutatja, hogy a kézrátétel olyan Istentől elrendelt [eszköz] volt, amely lehetővé tette a mennyei áldások elnyerését.

Noha e szertartás elvégzése a betegek gyógyításához kapcsolódott, amikor alaposabban tanulmányozzuk a témát, látni fogjuk, hogy egy sokkal nagyobb áldás is kapcsolódott ehhez a szertartáshoz. Azt látjuk, hogy Samária városában Fülöp megkeresztelt férfiakat és nőket, ami nagy örvendezésre indította a megkeresztelkedetteket. Valószínűleg azért örvendeztek, mert hitük, bűnbánatuk és keresztelésük következtében elnyerték bűneik bocsánatát és Isten Lelkének egy részét, ami természetszerűleg követte ezeket, miután bűneik bocsánata által övék lehetett a tiszta lelkiismeret válasza. A Szent Lélek e része által, melynek birtokába jutottak, kezdték meglátni Isten királyságát. Hiszen emlékezzünk rá: Szabadítónk kijelentette, hogy ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát; a következő versben pedig ezt mondja: nem mehet be oda, hacsak nem születik másodszor, először a víztől, majd pedig a Lélektől [lásd János 3:3–5].

Nos tehát, azok a samáriai emberek újjászülettek a víztől – részük volt az első születésben, ennélfogva olyan állapotban voltak, hogy meglássák Isten királyságát és a hit szemén át láthassák annak különféle áldásait, kiváltságait és dicsőségeit, mivel azonban nem volt részük a második születésben, vagyis nem születtek a Lélektől, így nem léptek be Isten királyságába – nem kerültek az evangélium kiváltságainak birtokába a maguk teljességében. Amikor az apostolok Jeruzsálemben hallottak Filep sikeréről, Samáriába küldték Pétert és Jánost, hogy elvégezzék a kézrátételt. Ennek megfelelően amikor Samáriába értek, kezüket mindazok fejére tették, akik már megkeresztelkedtek, és így most megkapták a Szentlelket. [Lásd Cselekedetek 8:5–8, 12, 14–17.]⁵ [Lásd a 3. javaslatot az 58. oldalon.]

Ha [a szertartásokat] nem olyan személy végzi, akit valóban Isten küldött, akkor ugyanezek az áldások nem fognak bekövetkezni. Az apostolokat és hetveneseket Jézus Krisztus rendelte el arra, hogy szolgáljanak az evangélium szertartásaiban, mely által elérhetővé válnak az örök világok ajándékai és áldásai. Ezért mondta Krisztus az apostoloknak, hogy: A kiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; a kikéit megtartjátok, megtartatnak [lásd János 20:23]; vagyis minden ember, aki alázattal előlép, őszintén megbánva bűneit, és részesül a keresztelésben az apostoloktól, annak bocsánatot kell kapnia bűneire Jézus Krisztus engesztelő vére által, majd pedig kézrátétel által el kell nyernie a Szentlelket, azok esetében azonban, akik nem hajlandók elfogadni a dolgok e rendjét az apostoloktól, bűneik rajtuk maradnak. […] Az evangéliumi szolgálat e hatalmát és felhatalmazását további személyekre ruházták az apostolok, így aztán nem az apostolok voltak az egyedüliek, akik birtokolták ezt a felelős tisztséget. […] Nos, amíg az ember nem talál valakit, aki ilyen hivatalt visel, valakit, akinek felhatalmazása van a keresztelésre és a kézrátételre, addig nem áll semmiféle kötelezettség alatt e szertartások elnyerésére, illetve nem is kell várnia az áldásokat, hacsak nem a törvényes módon részesült bennük.

[…] Az evangéliumi szertartások elvégzésére adott felhatalmazás sok évszázadra elveszett. […] Az apostolok által felállított egyház idővel széthullott, eltévelyedett és elveszítette felhatalmazását, papságát, valamint mivel eltávolodott Isten rendjétől, elveszítette ajándékait és kegyelmeit; áthágta a törvényeket és megváltoztatta az evangélium szertartásait; az alámerítést vízzel való meghintésre változtatta, és meglehetősen figyelmen kívül hagyta a kézrátételt; megvetette a próféciát és nem hitt a jelekben. […]

Jelenéseiben János, miután látta az egyház sötétségbe tévelygését, és beszélt róla, …a [14. fejezet 6. versében] szól az evangélium visszaállításáról. „És láték más angyalt az ég közepén repülni, a kinél vala az örökkévaló evangyéliom, hogy a föld lakosainak hirdesse [azt]”. Így aztán nyilvánvaló, hogy e jövendölésnek be kell teljesednie még valamikor Szabadítónk második eljövetele előtt.

[…] Ezennel bizonyságomat teszem, az Istentől való kinyilatkoztatás legnagyobb bizonyosságával bírva, hogy ez a jövendölés már beteljesedett: Isten egy angyala meglátogatta az embert ezekben az utolsó napokban, és visszaállította azt, ami oly sokáig el volt veszve, vagyis a papságot – a királyság kulcsait – az örökkévaló evangélium teljességét.⁶ [Lásd a 4. javaslatot az 59. oldalon.]

Ez volt tehát az evangélium rendje az apostolok napjaiban, hit Jézus Krisztusban, bűnbánat, alámerítéssel történő keresztelés a bűnök bocsánatára, és kézrátétel a Szentlélek elnyeréséért. Amikor e rendet megértették és megfelelően figyelembe vették, azon nyomban hatalom, ajándékok, áldások és dicsőséges kiváltságok következtek; és minden korban és időszakban, amikor e lépéseknek megfelelően eleget tesznek és illő helyük és rendjük szerint figyelembe veszik őket, akkor ugyanezek az áldások bizonyosan be fognak következni; amikor azonban figyelmen kívül hagyják őket, akár teljességgel, akár részben, akkor ezek az áldások vagy teljes mértékben elmaradnak, vagy nagymértékben csökkennek.

Az apostoloknak adott megbízásában Krisztus szól néhány természetfeletti ajándékról, amelyet azok kap[t]ak, akik engedelmeskedtek a dolgok e rendjének [lásd Márk 16:15–18]. Pál… még teljesebb beszámolót ad az evangélium teljességét kísérő különféle ajándékokról. Kilencet említ, és elmondja, hogy ezek a Szentlélek hatásai vagy gyümölcsei [lásd 1 Korinthusbeliek 12:8–10]. A Szentlélek immáron mindenkinek megígértetett, mindazoknak, akiket az Úr elhív [lásd Cselekedetek 2:37–39]. Mivel ez az ajándék természetében és működésében állandó, és az ígéret szerint elválaszthatatlanul kapcsolódik a dolgok e rendszeréhez vagy rendjéhez, így ésszerű, következetes és a szentírásoknak megfelelő elvárni ugyanazokat az ajándékokat és áldásokat; és ha Noé, miután megépítette a bárkát, jogot formálhatott és elnyerhette időleges szabadulását az ígéret szerint [lásd Mózes 7:42–43]; vagy ha Józsué, miután az említett számban megkerülte Jerikót, fel tudott mászni leomlott falaira és leigázni a lakosait [lásd Józsué 6:12–20]; vagy ha az izráeliták, miután felajánlották a megparancsolt áldozatokat, az ígéretnek megfelelően elnyerhették bűneik bocsánatát [lásd 3 Mózes 4:22–35]; vagy ha Naámán, miután eleget tett Elizeus rendelkezésének és hétszer megmosdott a Jordán vizében, kérhette és elnyerhette gyógyulását [lásd 2 Királyok 5:1–14]; vagy végezetül, ha a vak ember, miután megmosakodott Siloám tavában, ha ő is jogot formálhatott az ígért jutalomra, és el is nyerhette azt [lásd János 9:1–7], akkor azt mondom, teljes tisztelettel és következetesen, hogy bármikor, amikor az ember félreteszi előítéletét, szektás nézeteit és téves hagyományait, és eleget tesz Jézus Krisztus evangéliuma teljes rendjének, akkor nincsen semmi a celesztiális világok alatt, ami felléphetne az ellen, hogy jogot formáljon a Szentlélek ajándékára és az evangéliumhoz kötődő minden áldásra az apostoli korban, és el is nyerje ezeket.

Ahhoz, hogy miénk legyen egy olyan vallás, amely megszabadít minket Isten színe előtt, el kell nyernünk a Szentlelket, ahhoz pedig, hogy elnyerjük a Szentlelket, hinnünk kell az Úr Jézusban, meg kell bánnunk a bűneinket, vagyis fel kell hagynunk velük, aztán pedig elő kell lépnünk és alá kell merülnünk a vízbe a bűnök bocsánatára, majd pedig részesülnünk kell a kézrátételben.⁷

Amikor befogadtuk ezt az evangéliumot, szövetségben ígértük Isten előtt, hogy elfogadjuk irányítását, uralmát, és követjük a Szentlélek javaslatait, hogy követni fogjuk annak a lételemnek a javaslatait, aki életet ad, aki tudást ad, aki megértést ad Isten dolgait illetően, aki közvetíti Isten akaratát; megígértük továbbá azt is, hogy munkálkodni fogunk azon, hogy beteljesedjenek Istennek az emberi család szabadulása érdekében alkotott céljai, és életünk mottójává tesszük e mondást: „Isten királysága vagy semmi”. Hogy mennyire tartottuk be ezeket a parancsolatokat… és mennyire követtük a Szent Lélek utasításait, azt saját magunknak kell megítélnünk. Amilyen mértékben megtettük ezt, olyan mértékben áradtak ki ránk a Mindenható áldásai, és olyan mértékben világosodott meg elménk és tágult ki értelmünk, és haladtunk előre a szentség ösvényén, a tökéletesség ösvényén. […] Pontosan olyan mértékben, amennyire kudarcot vallottunk hithűségünkben, …épp oly mértékben bizonyulunk vesztesnek ebben a vállalkozásban, amelybe fogtunk, hogy örök életet nyerjünk, illetve bölcsességre, tudásra és isteni intelligenciára tegyünk szert, amellyel szembeszállhatunk a minket körülvevő gonoszságok és kísértések áradatával. És pontosan olyan mértékben, amennyire követtük eme isteni Lélek javaslatait, olyan mértékben tapasztalhattunk békességet és örömet a lelkünkben, oly mértékben tudtuk visszaszorítani az ellenséget és olyan kincseket felhalmozni magunk számára, amelyeket a moly és a rozsda nem emészthet el – olyan mértékben léptünk előre a celesztiális királyság felé vezető ösvényen.⁸ [Lásd az 5. javaslatot az 59. oldalon.]