Egész életen át tartó megtérés: folytatni az igazság tantételeiben való előrehaladást

Az alap, melyre hitünket helyeztük, nagyszerű és dicsőséges. Ezt én magam tudom. Csupán kis ideje voltam ebben az egyházban, amikor sikerült biztosítanom magamnak a legtökéletesebb tudást arról, hogy létezik egy Isten, hogy létezik egy Fiú, Jézus Krisztus, és hogy Isten elismerte Joseph Smitht a prófétájaként. Olyan tudás ez, melyet egyetlen ember sem tudott volna átadni. A Mindenhatótól érkezett, kinyilatkoztatás útján. Ez igen jó kiindulópont bármely utolsó napi szent számára, és olyasvalami, amire egyszer majd minden embernek szüksége lesz, akiben bármiféle vágy is él eme ösvényen haladni. Olyan természetű körülmények közé kerül majd, hogy szüksége lesz erőre, mely erő pedig annak a ténynek az ismeretéből fog fakadni, hogy az ösvény, amelyen jár, el fogja vezetni őt legmagasztosabb és legjobb vágyai eléréséhez.⁷

Fivérek és nőtestvérek, vannak bizonyos dolgok, melyekről nektek és nekem el kell gondolkodnunk. Elérkezett az idő, amikor ildomos minden férfinak és minden nőnek saját magának tudnia, milyen alapon áll. Mindannyiunknak törekednünk kell arra, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk az Úrhoz. Szükséges egy kicsit előrébb lépnünk és teljes körű tudást szereznünk azon dolgokról, amelyeket még teljesebb mértékben kellene értenünk. Ez minden utolsó napi szent kiváltsága.⁸ [Lásd a 2. javaslatot a 70. oldalon.]

A férfiak és nők képesek növekedni lelki tudásukban; képesek jobbá válni éveik gyarapodásával.⁹

Úgy érzem, az utolsó napi szentek előrehaladnak és oktatásban részesülnek. Magasabbra és magasabbra jutunk. Magasabb állapotba, magasabb szférába, magasabb síkra lépünk, és olyan oktatásban részesülünk, hogy a világ bölcsességének – minden sikerével és hamis tanával és tantételével – semmiféle hatása nem lesz az utolsó napi szentekre, mivel felülemelkednek az emberi elgondolások elméletein és feltevésein, és az igazság dolgain szárnyalnak, melyek felemelik az elmét, felmagasztalják az értelmet, és egyre tökéletesebben megszilárdítják őket az élet és dicsőség igaz tantételeiben. Szívünkben telve vagyunk eme igazságokkal, és nem tudjuk megmondani a napját vagy óráját annak, amikor hitünk gyarapodott, de amikor visszatekintünk az elmúlt hétre, hónapra vagy évre, érezzük, hogy gyarapodtunk hitben és az isteni hit és hatalom ismeretében; tudjuk, hogy közelebb kerültünk Istenünkhöz, és érezzük, hogy közösségben állunk Istennel, a mi Atyánkkal.¹⁰ [Lásd a 3. javaslatot a 70. oldalon.]

Minden embernek meg kell tanulnia a saját tudására támaszkodni; nem függhet a felebarátjától; minden embernek függetlennek kell lennie; önmaga tekintetében teljes mértékben az Istenétől kell függenie. Önmagán múlik, hogy eldöntse: szembe fog-e szállni a bajok áradatával és legyőzi-e mindazon akadályokat, melyek azért támadnak élete útján, hogy megakadályozzák fejlődését. Az ember tudásra tehet szert a Szent Lélek ténykedései által, majd pedig szorgalma függvényében közeledik Istenhez és gyarapodik hitében.¹¹

Lehetetlen előrehaladnunk az igazság tantételeiben, gyarapodnunk a mennyei tudásban, [hacsak nem] gyakoroljuk gondolkodásra adott képességeinket, és megfelelő módon erőfeszítéseket nem teszünk. E tantétel kapcsán olvashatunk egy esetről a Tan és a szövetségekben, egy félreértésről Oliver Cowdery részéről. Az Úr megígérte neki az ősi feljegyzések fordításának ajándékát. Mint sokunk manapság, ő is tévesen értelmezte, mit is jelent az ajándék gyakorlása. Azt gondolta, csupán annyit kell tennie – hiszen ígéretet kapott erre az ajándékra Istentől –, hogy elméje tétlenül, minden erőfeszítés nélkül várakozik, mígnem egyszer csak önkéntelenül működésbe lép majd. Amikor azonban elébe helyeztettek a feljegyzések, nem volt része tudás közlésében, hanem a feljegyzések továbbra is mintegy lepecsételve maradtak számára, mert nem szállta meg a fordításra való hatalom.

Noha ráruháztatott a fordítás ajándéka, nem tudta véghezvinni a munkát, egyszerűen azért, mert nem tett erőfeszítést Isten előtt a benne rejlő ajándék kifejlesztése tekintetében. Ekkor nagyon csalódott lett, az Úr pedig az Ő jóságában és irgalmában felvilágosította tévedéséről, a következő szavakat használva:

„Íme, nem értetted meg; feltételezted, hogy megadom ezt neked, amikor nem gondoltál bele, csak kértél engem. De íme, én azt mondom neked, hogy tanulmányoznod kell azt az elmédben; majd meg kell kérdezned tőlem, hogy helyes-e, és ha helyes, akkor tebenned égővé teszem kebledet; érezni fogod tehát, hogy helyes.” Stb. [Lásd T&Sz 9.]

Tehát ami minket illet, azon dolgok tekintetében, melyekre vállalkozunk. Ha elvárjuk, hogy fejlődjünk, hogy előre lépjünk a közvetlenül előttünk álló munkában, és hogy végül szert tegyünk azokra az ajándékokra és dicsőségekre, felemelkedve a felmagasztosulás azon állapotába, amelyet várunk, akkor el kell gondolkodnunk, és elmélkednünk kell, erőfeszítést kell tennünk, mindezt pedig képességeink legvégső határáig.¹²

Saját magunknak szert kell tennünk… a Lélekre, és nem szabad megelégednünk azzal, hogy úgy járunk a fényben, hogy azt mások vetik reánk; hanem annak be kell épülnie lelki szervezetünkbe…

Amikor az ember arra vállalkozik, hogy megtanul fuvolázni, először nehéznek fogja találni a hangok megszólaltatását, az pedig, hogy helyesen el tudjon játszani egy dallamot, nagy szorgalmat és türelmet kíván. Neki kell látnia, aztán megállni, visszafordulni és újból elkezdeni, de egy idő után – nagy erőfeszítéseinek köszönhetően – képes lesz elsajátítani az adott dallamot. Aztán amikor később felkérik, hogy játssza el a dallamot, már nem kell azon gondolkodnia, hova helyezze ujjait, hanem természetes módon fog játszani. Eleinte nem volt természetes; sok türelemre és munkára volt szükség, mielőtt természetessé vált volna a dallam végigjátszása.

Épp így van ez az Isten dolgait illető kérdésekben is. Erőfeszítést kell tennünk és kegyelemről kegyelemre kell haladnunk, hogy a cselekvés törvénye oly mértékben részévé váljon szervezetünknek, hogy természetes legyen mindazon dolgok megtétele, amelyeket elvárnak tőlünk.¹³ [Lásd a 4. javaslatot a 70. oldalon.]

Veszély rejlik abban, ha lényünk megelégszik a felületes haladással, azzal, ha csupán a felszínen lépünk előre. Beszélünk arról, hogy a Lélek világosságában járunk, és érezzük megpihenni azt magunkon, de vajon meg is tesszük e dolgokat? Mélyre kell ásnunk Isten dolgaiban, alapzatunkat a sziklára kell építenünk, amíg el nem érjük azt a vizet, amely az örök élet örökkévaló forrása lesz bennünk.¹⁴

Vannak köztünk olyan emberek, akiken egykor hatalmas mértékben megpihent a Mindenható Lelke, akiknek a szándékai egykor olyan jók és tiszták voltak, mint az angyaloké, és akik szövetségeket kötöttek Istennel, hogy szolgálják Őt és minden és bármilyen körülmények közepette betartják a parancsolatait. […] Ám mi a helyzet most néhány ilyen elderrel? Ma már nem éreznek így. Ragaszkodásukkal e világ dolgai felé fordulnak, melyek megszerzését az Úr lehetővé tette számukra, és most már várnak, amíg elhívják őket, és sok esetben amikor elhívást kapnak, engedelmességüket inkább az a vágy vezérli, hogy megtartsák tekintélyüket és pozíciójukat, semmint a szívből fakadó szeretet a munka iránt, amelyre elhívattak.

Ez a helyzete minden embernek, nem számít, milyen jól indulnak, ha engedik, hogy gondolataik és vágyaik a világ és annak dolgai után szaladjanak, az pedig tiszta és megcáfolhatatlan tény, hogy amennyiben ez a helyzet az emberekkel, akkor jobban szeretik a világot, mint az Urat és az Ő munkáját a földön. Miután megkaptuk az örökkévaló evangélium világosságát, és részesültünk a királyság jó dolgaiban, és mivel Izráel magjából valók vagyunk, nagyszerű és dicső ígéretek örökösei, ezért odaadóan és szorgalmasan kell munkálkodnunk annak elérésén, amit Isten rajtunk keresztül elvégezni szándékozik; a hit és az erő, valamint a jó tettek férfijainak és asszonyainak kell lennünk, és amikor azt találjuk, hogy a legcsekélyebb mértékben is gondatlanok vagy közömbösek vagyunk, akkor e felismerésnek elegendőnek kell bizonyulnia számunkra ahhoz, hogy helyrehozzuk tévedésünket és visszatérjünk a kötelesség ösvényére.¹⁵

Semmi sem lehet nagyobb ostobaság, mint az az elképzelés, hogy az ember levetheti vallását, mint egy köpönyeget vagy más ruhadarabot. Nem lehetséges az embernek levetkőznie vallását, hacsak nem vetkőzi le önmagát. Vallásunknak szerves részünknek kell lennie, lényünk olyan részének, amelyet nem tudunk levetkőzni. Ha lehetne, hogy az ember levetkőzi a vallását, akkor abban a pillanatban, hogy megtenné, olyan talajra lépne, amelyről mit sem tud, és átadná magát a sötétség erőinek; nem a saját talaján állna, nem lenne ott semmi keresnivalója. A puszta elgondolás, hogy Izráel elderei káromkodnak, hazudnak és ittasságra adják magukat, messze alattuk áll; felette kellene állniuk az efféle dolgoknak. Hagyjunk fel minden gonoszsággal, és éljünk minden olyan szó szerint, amely Isten szájából előjön [lásd T&Sz 98:11]. Minden nekünk kijelölt feladatot ragadjunk meg tettvággyal és energiával, hogy folyamatosan bennünk lehessen Istenünk lelke, a világosság lelke és Jézus Krisztus kinyilatkoztatásai.¹⁶

Maradjunk Sion hajóján! Ha más bárkák vetődnek mellénk, gyönyörű színekben pompázva, csodás ígéreteket téve, ne szálljunk le a hajóról, hogy valamely más bárka fedélzetén jussunk ki a partra, hanem maradjunk a hajón! Ha a hajón utazók közül bárki is helytelenül kihasznál minket, akiben nem a megfelelő lélek lakozik, ne feledjük: maga a hajó jó! Nem szabad engednünk, hogy elménk megkeseredjen bármi miatt, amit a hajón lévő emberek esetleg tesznek velünk; a hajóval minden rendben, a tisztekkel minden rendben, és velünk is minden rendben lesz, ha a hajón maradunk. Biztosíthatlak benneteket arról, hogy pontosan a dicsőség földjére fog vinni titeket.¹⁷

[Mondok] egy példát arra, hogyan lehet előidézni és magunkévá tenni ezt a lelket, és olyan mélyre ásni, hogy a vihar idején ne sodródjunk el. Tégy egy uborkát egy hordónyi ecetbe. Az első órában vajmi csekély hatást tudsz megfigyelni, sőt, még az első 12 órában is. Vizsgáld meg, és azt látod, hogy csak a héján lett kifejtve bármiféle hatás, mert hosszabb idő kell, hogy megsavanyítsd. Az emberre, aki megkeresztelkedik ebbe az egyházba, hatást fejtenek ki, de nem olyan mértékben, hogy azon nyomban megsavanyítsák. Nem alakul ki benne a helyes törvénye és a kötelesség törvénye az első 12 vagy 24 órában; benne kell maradnia az egyházban, mint az uborkának az ecetben, amíg át nem járja a megfelelő lélek, amíg meg nem pácolódik a »mormonizmusban«, Isten törvényében; e dolgoknak át kell járniuk a szervezetünket.

…Fivérek és nőtestvérek, …gondos figyelmetekre, megfontolásotokra és elmélkedésetekre hagyom a kérdést, imádkozva atyáink Úristenéhez, hogy árassza ki Lelkét a népére. Ti vagytok azok, akiket az Úr kiválasztott, hogy dicsőítsétek Őt a színe előtt. Áldjon meg benneteket az Úr és töltsön el Lelkével, és legyenek szemeitek tiszták, hogy meg tudjátok látni a szabadításotokra vonatkozó dolgokat! És ha van köztünk olyan férfi vagy nő, aki nem teljességgel éber, akkor érkezzék el hamarosan az idő, amikor a Szentlélek Lelke és hatalma rajtuk lehet, hogy megtaníthassa nekik az elmúlt, a jelenlévő és az eljövendő dolgokat, és az Úr segítségével elültethesse szervezetükben az igazlelkűséget és az igazság alapelvét, hogy felkészültek lehessenek a közelgő viharokra.¹⁸ [Lásd az 5. javaslatot a 70. oldalon.]