Misszionáriusi munka: „hogy elérjünk minden emberi szívhez”

Amikor az ember tudást kap, indíttatást érez, hogy átadja azt másoknak; amikor az ember boldog, az őt körülvevő lélek megtanítja arra törekedni, hogy másokat is boldoggá tegyen. […] Van-e bármi esély is arra, hogy az ember boldoggá legyen Krisztus evangéliumának ismerete nélkül? […] Bár a világban [az emberek] megpróbálják boldoggá tenni magukat, mégsem járnak sikerrel abban, amit elérni törekszenek. Nem lehetnek boldogak, csakis egy tantétel által, ami nem más, mint hogy befogadják az evangélium teljességét, amely megtanítja nekünk, hogy ne várjunk, míg átlépünk az örökkévalóságba, hogy boldoggá tegyük magunkat, hanem már itt törekedjünk arra, hogy önmagunkat és a körülöttünk lévőket örvendezéssel töltsék el a Mindenható áldásai.

Ez legyen tehát célunk és célkitűzésünk: hogy megtanuljuk hasznossá tenni magunkat; hogy embertársaink szabadítóivá váljunk, hogy megtanuljuk, miként tudjuk megszabadítani őket; hogy átadjuk nekik azon tantételek ismeretét, melyek szükségesek számukra ahhoz, hogy felemelkedhessenek az intelligencia ugyanazon fokára, melyen mi állunk.⁵

Menjetek és barátkozzatok össze azokkal az egyénekkel, akik körülvesznek benneteket, vagy válasszatok ki egyet, és próbáljátok meg felkelteni érzéseit, hitét, körülményeit és elméjét, és próbáljátok megvilágosítani őket, és ha bűnösök, akkor próbáljátok megmenteni őket a bűneiktől, és hozzátok őket elő abból a rabságból, amelybe helyeztettek, arra a világosságra és szabadságra, amelybe ti helyeztettetek, mert ekképp tudtok jót cselekedni annak az ismeretnek köszönhetően, amelyet az Úr megadott nektek.⁶ [Lásd a 2. javaslatot a 245. oldalon.]

Alighogy a szentek valamelyest letelepedtek [Utah] völgyeiben, az Úr szolgái ismét a felé a nagy misszionáriusi munka felé fordították figyelmüket, amely az egyházon nyugodott.

Szegénység közepette éltünk és azzal küszködtünk, hogy lakhatóvá tegyük a vidéket, de nem tudtuk elhanyagolni a kötelességet, amely alatt álltunk, hogy messzi földeken terjesszük az evangéliumot, hiszen az Úr megadta a parancsot, miszerint az egész világon hirdetni kell. Az egyik bizonyítéka e munka isteni voltának az, hogy az utolsó napi szentek minden elűzetésük és üldöztetésük közepette hithűen törekedtek az Úr e parancsának véghezvitelére.

Az egyház 1849 októberében tartott általános konferenciáján – csupán két évvel azután, hogy a pionírok beléptek [a Sóstó] völgyébe – számos elder kapott elhívást, hogy missziókat nyissanak meg a világ különböző részein. A tizenkét apostol közül négyet jelöltek ki, hogy álljanak e küldetések élére. Erastus Snow apostolt Skandináviába hívták el, John Taylor apostolt Franciaországba, jómagamat Olaszországba, Franklin D. Richards apostolt pedig Angliába, ahol már megalakult egy misszió. Az akkori mostoha körülményeink közepette, amikor családjaink szinte nyomorogtak, nagy vállalkozás volt számunkra, de az Úr szólított, mi pedig kötelességünknek éreztük, hogy engedelmeskedjünk, nem számít, milyen áldozattal is jár.⁷

Életünket nem tartjuk becsesnek, hanem Istennek ajánljuk annak érdekében, hogy a világ megérthesse, hogy van egy Isten az örök világokban; annak érdekében, hogy megérthessék, hogy Istennek van némi beleszólása az emberek gyermekeinek ügyeibe e jelen korban. A világ a hitetlenség érzései és vélekedései felé halad. Még az emberiség keresztény részein is ezrek és tízezrek vannak, akik nem hiszik – noha a népszerűtlenségtől tartva nem merik bevallani –, hogy Istennek bármi köze is lenne az emberek gyermekeihez. Elő kell lépnünk és áldozatokat kell hoznunk annak érdekében, hogy az emberek gyermekeinek hit és tudás adathasson.⁸

Amikor felhívjuk ifjú misszionáriusainkat, hogy menjenek el a föld nemzeteihez, ők fontolóra veszik a kérdést, és mivel hallották azok élményeit, akik misszionáriusként már megjárták a világot, nem éppen a legkellemesebb dolog arra számítani, hogy el kell viselniük azokat a megpróbáltatásokat és nehézségeket, amelyeken előre látják, hogy át kell haladniuk. Erényük azonban abban rejlik, hogy mégis készek nekiindulni és eleget tenni a követelményeknek.⁹

Vannak bizonyos dolgok a misszióban, amelyek nem teljességgel kellemesek fiatal eldereink számára. Tudatában vannak, hogy fel kell áldozniuk az otthon kényelmét, és tudják, hogy olyan emberek közé mennek, akik nem mindig táplálnak jóleső érzéseket az üzenetük iránt; másrészről azonban érzik, hogy birtokukban vannak az élet magvai, és ha találni tudnak egy becsületes férfit vagy nőt, akkor az Úr Lelke működésbe fog lépni az illető szívében, és talán befogadja ezt a ragyogó üzenetet, amelyet felkínálnak neki. Ez örömet és megelégedést nyújt nekik. Még egy dolog: e tapasztalatban lehetőséget látnak arra, hogy olyasvalamit biztosítsanak maguknak, ami nagy értékkel bír számukra jövendőbeli kötelességeikben. Különös dolog, hogy a több ezernyi levélben, amelyet azoktól kaptam, akiket misszionáriusi szolgálatra hívtak el – többnyire fiatal férfiak voltak –, csupán egyetlen eset jut eszembe, amikor elutasító választ adtak. Miért van ez? Azért, mert a szeretet és a halhatatlanság lelke, a Mindenható Lelke nyugszik ezeken a fiatal eldereken, akiknek olyan megnyilatkozásokban volt részük, amelyek arra inspirálják őket, hogy megtegyék azt, amire máskülönben semmiféle indíték nem tudná rávenni őket.¹⁰ [Lásd a 3. javaslatot a 246. oldalon.]

Elküldjük eldereinket, hogy hirdessék az evangéliumot. Ki küldi el őket? […] Izráel Istene küldi el őket. Ez az Ő munkája. Nincs halandó ember, aki oly mértékben érdeklődéssel kísérné egy elder sikerét, amikor az evangéliumot hirdeti, mint az Úr, aki elküldte őt azon emberek közé, akik az Ő gyermekei. Az előző világban nemzette őket, és azért jöttek ide, mert az Úr azt akarta, hogy ide jöjjenek.¹¹

Úgy érezzük, hogy ti [misszionáriusok] nagyszerű sikert fogtok elérni, mivel érezzük és tudjuk, hogy Isten hívott el benneteket. Az ember bölcsessége soha nem tudott volna kigondolni egy efféle munkát. Mindig elámulok, amikor belegondolok a nagyságába. Elmondhatom, hogy pontosan ez az a munka, melyre szükség van ebben az időben: és érzem, hogy ti teljes lelketekkel vágtok bele. Ápoljátok magatokban Jézus lelkületét, amikor azt mondta, hogy semmit sem cselekedhet, csakis azt, amit az Atyja reá bízott [lásd János 5:30].

Ne is törődjetek nehézségeitekkel és látszólagos veszteségeitekkel. Adjátok fel saját érdekeiteket, és sikeretek nagyszerű és dicső lesz, és az egész egyház érezni fogja munkálkodásaitok hatásait.

Ne is törődjetek azzal, milyen közönyös néhány ember, akik között munkálkodtok, és [ne foglalkozzatok] az apró csalódásokkal, amelyekkel találkozni fogtok. Az Úr Lelke rajtatok lesz, és fel fogjátok kavarni azok lelkét, akiket szolgáltok, és le fogjátok győzni közönyüket; …megelégedésetekre fog szolgálni, hogy elvégeztétek azt a munkát, amelyre elküldettetek. […]

Rátok ruházták a legteljesebb felhatalmazást – de erről egyáltalán nem kell szót ejtenetek. Látni fogjátok, hogy nem kell szót ejtenetek róla, mert az Úr Lelke megerősíti ezt, az emberek pedig érezni fogják, hogy viselitek. Ez a megerősítés és érzés lesz a ti felhatalmazásotok.

Találkozni fogtok olyanokkal, akik úgy vélik, többet tudnak, mint ti, de ha ti úgy végzitek a kötelességeteket, ahogyan megmondták nektek, akkor mielőtt még elmennétek tőlük, érezni fogják, hogy egy kicsivel több van bennetek, mint bennük, és hogy megáldottátok őket és segítettetek nekik…

Próbáljátok megkedveltetni magatokat azokkal, akikhez elküldettetek. Az általatok tanúsított alázat és a rajtatok megpihenő Úr Lelke meg fogja mutatni, hogy alkalmasak vagytok arra a pozícióra, melynek betöltésére elhívattatok. Próbáljátok megérteni az emberi természetet és cselekedjetek ennek megfelelően, annak érdekében, hogy mindenki boldog és minden kellemes legyen…

Megvan a módja, hogy elérjünk minden emberi szívhez, nektek pedig az a feladatotok, hogy megtaláljátok az utat azok szívéhez, akikhez el lettetek hívva…

Szívemben úgy érzem, ezt kell mondanom: Isten áldjon meg benneteket! El fognak választani titeket, mielőtt útnak indultok, mi pedig imádkozni fogunk értetek, és nagy érdeklődéssel fogunk kísérni benneteket. Legyetek jámbor szívűek és alázatosak. Amikor letekintetek hallgatóságotokra, két szándék motiválhat benneteket: az első az, hogy jól beszéljetek és jó benyomást tegyetek hallgatóságotokra szónokként, másodikként pedig felmerül a kérdés: miért is vagyok itt? Azért, hogy elültessem az élet magvait e hallgatóság tagjainak szívében. Támadjon ez az ima a szívetekben: „Ó, Uram, add, hogy így legyen! Add, hogy erőm legyen a Te Lelked által, hogy megérintsem ezen néped szívét!” Ez a rövidke ima minden, amit egy eldernek mondania kell. Ez minden, amit tennetek kell. „Hadd mondjak valamit, ami megmenti ezeket a lelkeket!” Ez az, amit az Első Elnökség… és minden fivéretek szeretne, hogy megtegyetek.¹²

Fordítsátok figyelmeteket lelki páncélzatotok fényesítésére. Megfigyeltem, hogy amikor fizikai dolgaimat mind félreteszem, akkor a szemem egyedül a lelkiekre tekint. Imádkozzatok, fivéreim, és ne gondoljátok, hogy ártani fog a böjt. […] Ne tréfálkozzatok túl sokat, [és] ügyeljetek arra, hogy nehogy megszomorítsátok a Lelket. A missziómon azt tapasztaltam, hogy egy-két hét után meg tudtam feledkezni az otthonról, és Isten Lelke fenntartott engem. A Lélek vonzza a szabadságot és a vidámságot, de ne essetek túlzott vidámságba. […] Maradjatok imádságos lelkűek, hogy Isten Lelke veletek lehessen a fejetek búbjától a lábujjatok hegyéig.¹³

A szőlőskertben munkálkodó elderek soha ne tévesszék szem elől azt a tényt, hogy ők a menny követei, jó és örömteli hírek hordozói azok számára, akik nem ismerik az Urat…

Amikor Joseph Smith próféta elküldte az első eldereket idegen földekre, előre látta, milyen fogadtatásban lesz részük, és elmondta nekik, hogy noha viszonylag kevesen fogadják majd őket Isten szolgáiként, a tömegek el fogják utasítani őket, és oda se figyelnek majd üzenetükre. Ez Isten szolgáinak sorsa az idők kezdetétől fogva, nekünk pedig elégedettnek kell lennünk a hithű munkálkodás eredményeivel, még akkor is, ha csupán kevesek jutnak el általunk az igazság ismeretéhez…

Igazán remélem és imádkozom azért, hogy egyetlen munkálkodó elder se… feledkezzen meg magáról olyan mértékben, hogy áldozatul essen a világ csábításainak. Egyetlen módon tudnak tisztes távolságban maradni azoktól, mégpedig úgy, hogy kizárják a gonoszságot, igen, a gonoszságnak még a látszatát is. Ilyen vagy olyan formában kísértések fognak elébük tárulni. Ez szabadulásunk ellenségének hivatása, Izráel eldereinek hivatása viszont az, hogy felülkerekedjenek a kísértésen, ahhoz pedig, hogy ezt sikerrel tegyék, szeplőtelenül kell tartaniuk magukat a világtól. […] Amennyiben ápolják és őrzik missziójuk lelkületét, és felismerik Krisztus Jézusban való magas elhívásuk fontosságát, és lelkiségének megfelelően élnek, akkor képesek lesznek útmutatóként és szabadítóként állni az emberek előtt, a menny világosságát tükrözve számukra, és nem lesz hozzájuk fogható senki sem. Ha azonban rátévednek az ellenség birtokára, és vesznek a világ lelkületéből, akkor megfosztatnak erejüktől és olyanná lesznek, mint bármely másik ember, és csak arra lesznek jók, hogy hazatérve az elbukottak bánatát vacsorálják, szeretteik szívét pedig szomorúságra indítsák állapotuk miatt. […] Amennyiben állandóan az Úrhoz fordulnak alázattal, szemükkel egyedül az Ő tiszteletére és dicsőségére tekintenek, szívükben az emberek lelkének szabadulására vágynak, és megtesznek mindent, amit csak tudnak, hogy előidézzék szabadulásukat, akkor szavakkal ki sem fejezhető örömük lesz munkálkodásukban a testben, végezetül pedig olyan dolgokban részesülnek az Atyával és a Fiúval, amelyek túlságosan nagyszerűek és dicsőségesek ahhoz, hogy a halandó ember megértse vagy elgondolja.¹⁴ [Lásd a 4. és az 5. javaslatot a 246. oldalon.]

E munka elvégzéséhez úgy gondoljuk…, részünkről sok türelmet, hitet, szorgalmat, állhatatosságot és hosszútűrést lesz szükséges gyakorolnunk és megtapasztalnunk, de azokban a városokban…, ahol végül ezrek fogadták be az evangéliumot, számos alkalommal hosszú hónapok teltek látszólag meddő munkálkodással, mielőtt ezek a tantételek megfelelő figyelmet kaptak volna. […] Néhány [esetben] talán nemcsak hónapokat, hanem esetleg éveket kell dolgoznunk, de bizonyosan érezzük, hogy hit, ima, munkálkodás és az Úr áldása révén végül le fogjuk győzni mindeme nehézségeket és győzedelmeskedni fogunk felettük Isten tiszteletére és dicsőségére; emellett nekünk magunknak részünk lesz abban a megelégedésben, hogy megtettük kötelességünket és ruházatunkat megtisztítottuk minden ember vérétől.¹⁵

[Egy] alkalommal, mielőtt tovább utaztam volna Olaszországba, ellátogattam [Angliában] Manchesterbe, Macclesfieldbe, Birmingham- be, Cheltenhambe, Londonba, Southamptonba és a déli konferenciák területére. […] Részem volt abban az örömben, hogy sokakkal találkozhattam, akiknek az egyházba térésük eszközéül szolgáltam [nyolc évvel azelőtt]; és mondanom sem kell, hogy újra találkozni ezekkel az emberekkel igazán olyan öröm volt, amelyre mindig szívesen emlékszem vissza. János apostol ezt írta napjaiban: „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait” [1 János 3:14]. Ez a szeretet, amely egyházunk misszionáriusi elderei szívében gyúl a föld népei iránt, akik mondhatni idegenek a számukra, valamint az emberek szívében azon elderek iránt, akik elviszik hozzájuk az evangélium üzenetét, már önmagában elegendő bizonyság a becsületes szív meggyőzésére, hogy forrása isteni, és hogy Isten velünk van. Ez a szent és szentséges érzés, melyet a Szentlélek kelt életre bennünk, máris elkülönítette közösségünket az emberiség családjának többi részétől; és ez az az érzés, amely még ezután fogja forradalmasítani az egész világot, és meg fogja győzni a hitetlen embert, hogy Isten nem csupán mindannyiunk Atyja, hanem hogy mi az Ő barátai és szolgái vagyunk.¹⁶

Életemet az Úr szolgálatának szenteltem; mindenemet az áldozati oltárra helyeztem, hogy tisztelhessem Őt, hogy számára elfogadhatóan tehessem meg akaratát, és hogy elterjesszem az élet tantételeit az emberek gyermekei között. Amikor visszatekintek a múltra és végigvezetem az Úr kezét, mely oly csodálatos módon nyitott utat számomra, és minden e missziókkal kapcsolatos dologban sikerre vitt engem a legnagyobb várakozásaimon felül, akkor kétszeresen is ösztönözve érzem magam, hogy nekivágjak a jövőnek. Szavakkal ki sem tudom fejezni szívem mélységes háláját az Úr áldásaiért. Azon fivérekre és szentekre, kiknek lelki bőkezűsége és az Isten munkája iránti érdeklődése különösképp megnyilvánult ezekben a misszióikban, hasonló bőkezűen áradjanak ki a Magasságos áldásai, és amikor a későbbi évek során e nemzetekből ezrek és tízezrek édes hangját hallják majd, amint a Mindenható dicséretét kiáltják a kinyilatkoztatás világosságáért, akkor szívük szintén örvendezni fog annak örömteli tudatában, hogy nekik is részük volt e dicsőséges megváltás előidézésében.¹⁷ [Lásd a 6. javaslatot a 246. oldalon.]