„Hogy mi egyek lehessünk”

Jézus imádkozott Atyjához, hogy azok, akik Néki adattak a világból, egyek lehessenek, miként Ő és az Atya egyek, majd így folytatta: imádkozom azért, hogy add meg nekik ugyanazt a szeretetet, mellyel irántam vagy, hogy én bennük lehessek, Te pedig énbennem, hogy mindnyájan egyek lehessünk. Nagyon fontos dolog rejlik ebben, és nekünk magunknak egészen addig kell gyakorolnunk, míg olyanná nem válunk, mint az Atya és a Fiú, vagyis eggyé minden dologban.³

Azokból a versekből, melyeket olvastam [János 17:19–21], megmutatkozik, milyen fontos és szükséges volt, hogy az apostolok egységesek legyenek annak érdekében, hogy az Úr céljai kiteljesedhessenek a világon. Hiszen ha az apostolok és azok, akik hittek bennük, nem lettek volna egységesek, akkor a világ nem tudott volna hinni a Szabadító küldetésében és céljaiban. Ezért imádkozott hát Jézus az Atyához, hogy mindazok, akiket az Atya Néki adott, egyek lehessenek, miként Ő és az Atya egyek, hogy a világ elhiggye, hogy az Atya küldte Őt. Valójában ezt szándékozta az Úr véghezvinni Izráelben, amikor kihozta őket az egyiptomi fogságból – szerette volna egységes néppé tenni őket, különleges néppé, olyan néppé, akit Isten tisztelhet és becsülhet azért, hogy a világ higgyen, és hogy elnyerhessék azokat az áldásokat, melyeket Isten rájuk kíván ruházni, mivel az emberiség tagjai mind Isten leszármazottai, és ha Izráel eleget tett volna az Úr követelményeinek, akkor az kétségtelenül a világ javára vált volna, Isten céljai pedig teljesebb mértékben valósultak volna meg. Az Úr szerette volna megmutatni jellemét és a mennyek jellemét, és szerette volna kiárasztani szeretetét és áldásait Izráelen keresztül az egész emberi családra, Izráel azonban engedetlen volt és nem hallgatott Isten szavára…

Ha megosztottság van közöttünk, ha akár lelkileg, akár fizikailag elkülönülünk, akkor soha nem válhatunk azzá a néppé, mellyé Isten szándékai szerint válnunk kellene, és soha nem válhatunk eszközökké a kezében arra, hogy a világ elhiggye: a szent papság visszaállíttatott, és nekünk birtokunkban van az örökkévaló evangélium. Ahhoz, hogy megvalósíthassuk Isten céljait, úgy kell tennünk, ahogyan Jézus tett: saját egyéni akaratunkat összhangba kell hoznunk Isten akaratával, nem csupán egy dologban, hanem minden dologban, és úgy kell élnünk, hogy Isten akarata lényünk részévé váljon.⁴ [Lásd a 2. javaslatot a 213. oldalon.]

Nagyobb egységnek kellene lennie közöttünk, mint azt manapság látjuk. Tökéletes egység áll fenn a Tizenkettek Kvórumában. Tán nem kellene tökéletes egységnek uralkodnia e kvórumban? Kétségtelenül mindenki azt mondaná: Igen, tökéletes egység kell a Tizenkét Apostol Kvórumában. […] Tökéletes egység van továbbá az Első Elnökségben is, és nem így kellene tán lennie? Mindenki azt mondaná: de, igen, bizonyos, hogy így kell lennie. És nem kellene talán tökéletes egységnek lennie a Hetvenek hét elnöke között? A leghatározottabban bizonyos, hogy igen – mindannyian igent felelnénk. Nem kellene tán tökéletes egységnek lennie a főtanácsokban Sion különböző cövekjeiben? Minden bizonnyal így kell lennie, és meg is van a módja ezen egység kialakításának. És ugyanígy van ez a különféle további szervezet és kvórum esetében is. Nem kellene tán tökéletes egységnek lennie a cövekek elnökségeiben? De igen, bizonyosan, és ha én egy cövek elnöke lennék, nem lenne nyugtom se nappal, se éjjel, míg egységbe nem kerülök a tanácsosaimmal. Nem kellene tán egységnek lennie a püspök és tanácsosai között? De, igen, minden bizonnyal.

Nos, mi fontosabb? Nem kellene tán egységnek lennie a családban? […] De, igen, minden bizonnyal. És miért lenne elégedett bármely férfi, miért dőlne hátra kényelmesen bármely férj és apa, amíg elő nem idézi a tökéletes egységet, olyan mértékben, amennyire csak lehetséges tökéletes egységet előidézni? Ebben a kérdésben pedig az apának épp oly tökéletes emberré kellene tennie magát, amennyire csak ember tökéletessé válhat családja előtt ebben az életben. A feleségnek pedig szintén épp oly tökéletes asszonnyá kellene tennie magát, amennyire csak asszony tökéletessé válhat ebben az életben. Akkor pedig készen állnak arra, hogy gyermekeiket is épp oly tökéletessé tegyék, amennyire csak engedik és lehetséges. Az apának és az anyának nagyon körültekintőnek kell lennie. A feleség soha ne szóljon tiszteletlenül a férjéről a gyermekei jelenlétében. Ha úgy is véli, hogy férje hibázott (ami előfordulhat), soha ne tegye szóvá a gyermekek jelenlétében. Vigye ki a gyerekek köréből, és négyszemközt, kedvesen mondja el neki hibáit, de soha ne beszéljen tiszteletlenül az apáról a gyermekek előtt. Ugyanez vonatkozik az apára is. Nincs joga tiszteletlenül szólni feleségéről a gyermekei előtt. Én pedig imádkozom Istenhez, hogy adja meg a férjnek és a feleségnek az ahhoz szükséges lelkületet és megértést, hogy kiigazítsák magukat az ilyen kérdésekben. Tudom, hogy a most szembeszökő nehézségek java, és a papsággal szembeni tiszteletlenség, melyet a fiatalok körében tapasztalunk, e tényből fakad, hogy nehézségek támadtak a családi körben, és kifejezésre jutott a tiszteletlenség a fülük hallatára, akár az apáról szólt így az anya, akár az anyáról az apa. Nos, tudom, hogy mindez így van.⁵ [Lásd a 3. javaslatot a 213. oldalon.]

Sokat beszélünk arról a tantételről, hogy úgy kell szeretnünk felebarátainkat, mint önmagunkat; beszélünk róla, néha elgondolkodunk rajta, de valójában mennyire mélyülünk el e dolgok lelkületében, és mennyire vesszük észre, hogy az akadály bennünk rejlik? Meg kell értenünk, hogy bizonyos tantételek szerint kell cselekednünk, amelyek által népként összeköthetjük magunkat, és érzéseink egybefonódhatnak, hogy eggyé váljunk; ez pedig soha nem valósulhat meg, hacsak nem kerül sor bizonyos dolgokra, olyan dolgokra, melyek erőfeszítést kívánnak részünkről.

Hogyan látunk hát hozzá ahhoz, hogy összekössük magunkat? Hogyan lát hozzá az ember ahhoz, hogy egységet alakítson ki felebarátjával? Ha két olyan ember találkozna, aki azelőtt nem ismerte egymást, hogyan látnának hozzá egymás barátságának elnyeréséhez, hogyan alakítanának ki ragaszkodást és szeretetet egymás iránt? Nos hát, valamit tenni kellene, és nem is csak az egyik félnek, hanem az egyiknek éppúgy, mint a másiknak. Nem lenne helyénvaló, ha az egyik egyedül akarná megtenni ezt; nem lenne helyénvaló, ha az egyik maga akarná kialakítani ezeket az érzéseket és minden ezzel járó feladatot maga végezne csupán, hanem ahhoz, hogy eggyé váljanak elgondolásaikban és érzéseikben, mindkettejüknek cselekednie kell…

Valamit meg kell tennie [mindkét] félnek ahhoz, hogy biztosíthassák egymás barátságát, és közösségünket eggyé kovácsolják.

[…] Táguljon ki elmétek, hogy megérthessétek és kielégíthessétek a körülöttetek lévő barátaitok igényeit. Ha hatalmatokban áll, hogy előnyöket biztosítotok barátaitok számára, akkor tegyétek meg. Ha így tesztek, azt fogjátok tapasztalni, hogy mindazon dolgok, amelyekre szükségetek van, hamarabb megadatnak nektek, mintha teljességgel csak azon munkálkodnátok, hogy biztosítsátok azokat saját magatok számára, barátaitok érdekeit figyelmen kívül hagyva. Tudom, hogy ez egy jó és fontos tantétel.

[…] Tudnunk kell, hogy kötelességünk megtanulni elősegíteni a minket körülvevő emberek békességét és boldogságát, és soha nem szabad olyan útra tévednünk, hogy lábunk alá tapossuk felebarátaink érzéseit és jogait. Ha egy ember mégis lába alá tiporja egy testvérének jogait, vajon mennyi időbe telne, míg lerombolná azt a bizalmat, amely azelőtt fennállt közöttük? Amikor pedig romba dőlne, vajon mennyi időbe telne újra kialakítani azt az érzést, amely egykoron megvolt közöttük? Hosszú időbe telne. Erre kell tehát tekintenünk, én úgy érzem: minden gondolatunkban, minden tettünkben és minden titkos elmélkedésünkben elménknek minden körülöttünk lévő ember javát kellene tekintenie, és figyelembe kellene vennünk, hogy nekik ugyanolyan jogaik és kiváltságaik vannak, mint magunknak. Ezt szilárdan be kell vésnünk az elménkbe.

Nos, vegyünk például egy embert, aki állandóan a körülötte lévő emberek javát tekinti; ha ez az ember áldást kíván hozni bármire és mindenre, ami a fivéreié, akkor e módon meg fogja alapozni saját maga és a körülötte lévők boldogságát. Ha az ember az ellenkező úton indul el, és ahelyett, hogy mások megáldására törekedne és mások javára munkálkodna, inkább hibát talál és lehúz, vajon ő is ugyanilyen haladást fog elérni? Bizonyos, hogy nem.

[…] Ha úgy érezzük, hogy kötelességünk az eddiginél céltudatosabban munkálkodni a bizalom elnyerésén, akkor előrelépést fogunk tapasztalni, ha hatalmunkban áll fizikai áldásokat és előnyöket nyújtani a körülöttünk lévők barátságának elnyeréséért. Ily módon és csakis ily módon fonódhatunk össze és tanúsíthatjuk, hogy szívélyes, testvéri érzéseink vannak. Ezt az érzést tükröznie kell tetteinknek is …ahelyett, hogy kezet rázunk valakivel, és azt mondjuk neki: Isten áldjon meg, barátom, másnap pedig semmibe vesszük, amit előtte mondtunk, és sárba tapossuk legbensőbb érzéseit.⁶

Amikor az ember nem hajlandó áldozatot hozni testvérei javára, és amikor tudatában van, hogy belegázol testvérei érzéseibe, …akkor az az ember nem igaz az Úr szemében, és hol van ennek az egyénnek a testvérei iránti szeretete?

Amikor az egyik fivér nem hajlandó szenvedni a fivéréért, akkor hogyan állna hatalmában megmutatni, hogy szeretet lakozik benne fivére iránt? Azt mondom nektek, hogy balgaságunk és gyengeségünk miatt nem tudunk elnézően viselkedni testvéreinkkel, és ha megsértik jogainkat, mi azon nyomban visszavágunk, és ha rálépnek a lábunkra, mi azon nyomban ráugrunk az övékre. […] Amikor olyan fivért látok, aki ellen vétkeztek, mire ő megfordul és a tettesnek ugrik, akkor azt mondom: mily messze jár ez a fivér a kötelesség ösvényétől! És azt mondom neki: meg kell tanulnod uralkodni magadon, máskülönben soha nem leszel megszabadítva Isten királyságában.⁷

Felolvasok néhány bekezdést a Tan és a szövetségek könyvéből:

„Tanítványaim a régi napokban alkalmat kerestek egymás ellen, és szívükben nem bocsátottak meg egymásnak; és ezen gonoszság miatt sanyargattattak és súlyos fenyítést kaptak.

Azt mondom tehát nektek, hogy meg kell bocsátanotok egymásnak; mert aki nem bocsátja meg testvérének a vétkeit, az kárhoztatva van az Úr előtt; mert őbenne marad ott a nagyobb bűn” [T&Sz 64:8–9]. […]

Ahogy itt olvasom, volt egy dolog, amit a Szabadító tanítványai nem értek el: nem sikerült megalapozniuk a lélek és az érzés ama egységét, amelyet kellett volna, az Úr pedig megfenyítette őket e-miatt. Az Úr megkívánja, hogy az emberek megbocsássanak egymásnak, akár hetvenhétszer is. És ha a másik fél nem is kér bocsánatot, nekünk akkor is meg kell bocsátanunk. […] Aki nem bocsát meg testvérének – ahogy olvastuk –, abban marad a nagyobb bűn; más szavakkal: bűnösebb ő, mint az, aki vétett neki. Az Úr megkívánja, hogy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. Ez elég nehéz kérés sok esetben, de el kell érnünk a tökéletesség azon fokára, és el is fogunk érni oda.⁸ [Lásd a 4. javaslatot a 213. oldalon.]

Egybe kell fonódnunk és úgy kell tennünk, mint Dávidnak és Jonatánnak, akiknek a lelke egybeforrt [lásd 1 Sámuel 18:1]. Inkább kell hagynunk, hogy karunkat elválasszák testünktől, semmint hogy ártsunk egymásnak. Mily hatalmas nép lennénk, ha ilyen állapotban lennénk! És el kell jutnunk oda, bármily csekély baráti érzéseink legyenek is a gyakorlatban jelenleg. Azt tudom mondani nektek, hogy el fog jönni a nap, amikor eggyé kell válnunk ily módon, ha valaha is szeretnénk Isten színe elé járulni. Meg kell tanulnunk szeretni a felebarátainkat, mint önmagunkat. El kell jutnunk ide, bármily távol is legyünk ettől jelenleg, nem számít. Meg kell tanulnunk ezeket a tantételeket és meg kell alapoznunk őket a keblünkben. Nos, én mindezt tisztán látom, és ez az oka annak, hogy ilyen hangnemben beszélek ezekről a dolgokról, mert szeretném elültetni ezeket a szentek elméjében, és szeretném, ha mindennapos érzéseik közé jutnának.⁹

A Mindenható hangja kiszólított minket a zűrzavarból, amely Babilon, hogy alkossunk egységet és drága testvériséget, melyben úgy szeretjük egymást, ahogyan önmagunkat szeretjük. Amikor eltérünk ettől a céltól, akkor Isten Lelke az eltérés mértékének megfelelően visszahúzódik tőlünk. Ha azonban tovább haladunk azon szövetségekben, amelyeket akkor kötöttünk, amikor befogadtuk az evangéliumot, akkor annak megfelelően fogunk gyarapodni világosságban és intelligenciában, és jól felkészülhetünk arra, ami eljövendő. Ezenfelül hithűségünk és a megkötött szövetségek betartása révén az alap, amelyen állunk, olyanná válik, mint a menny oszlopai: rendíthetetlenné.¹⁰ [Lásd az 5. javaslatot a 213. oldalon.]