Legyetek jó reménységben!

Kedves fivéreim és nővéreim, szeretlek benneteket. Alázatossá tesz a feladat nagysága, hogy szóljak hozzátok, mégis hálás vagyok a lehetőségért.

A legutóbbi, fél évvel ezelőtti általános konferenciai találkozásunk óta folyamatos jelét tapasztaljuk annak, hogy a világban uralkodó állapotok nem feltétlenül olyanok, mint amilyennek mi szeretnénk, hogy legyenek. A világgazdaság, ami hat hónappal ezelőtt még csak süllyedni látszott, úgy tűnik, zuhanórepülésbe kezdett, a pénzügyi kilátások pedig már jó pár hete elég gyászosnak tűnnek. Ezen felül a társadalom erkölcsi alapjai is tovább gyengülnek, és azokat, akik próbálják megvédeni ezt a talapzatot, gyakran kinevetik, sőt olykor még tüntetnek is ellenük, vagy üldözik őket. A háborúk, természeti katasztrófák és személyes szerencsétlenségek is állandó kísérőik napjainknak.

Ha megengedjük magunknak, hogy a világ és az életünk rossz dolgain rágódjunk, könnyen elkeseredetté és cinikussá válhatunk a jövővel kapcsolatban. Ma azonban szeretném, ha megváltoztatnánk a hozzáállásunkat, és gondolatainkat elfordítanánk a minket körülvevő problémáktól, és helyettük az egyháztagokként kapott áldásainkra összpontosítanánk. Pál apostol ezt írta: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.”¹

Egyikünk sem fogja ezt az életet problémák és kihívások, sőt olykor tragédiák és szerencsétlenségek nélkül átvészelni. Elvégre javarészt azért vagyunk itt, hogy életünk ezen eseményeiből tanuljunk, és általuk növekedjünk. Tudjuk, hogy vannak olyan időszakok, amikor szenvedni, gyászolni fogunk és szomorúak leszünk. Mindamellett ezt mondták nekünk: „Ádám elbukott, hogy lehessenek emberek; és az emberek azért vannak, hogy örömük lehessen.”²

Hogyan lehet tehát örömünk az életben mindezen dolgok ellenére, melyekkel szembe kell néznünk? Újra a szentírásokhoz fordulok: „Bízzatok tehát, és ne féljetek, mert én, az Úr, veletek vagyok, és mellettetek fogok állni.”³

Az egyház története az idők teljességének ezen adományozási korszakában tele van olyan emberek élményeivel, akik nehézségeik ellenére állhatatosak és bizakodóak voltak, mivel mindeközben Jézus Krisztus evangéliumát tették életük középpontjába. Ez az a hozzáállás, mely át fog minket segíteni mindazon, ami utunkba kerül. Gondjainktól azonban nem fog megszabadítani bennünket, inkább képessé tesz minket arra, hogy szembenézzünk kihívásainkkal, legyőzzük azokat, majd pedig győztesként kerüljünk ki belőlük.

Rengeteg példát említhetnék olyan emberek életéből, akik nehéz körülményekkel néztek szembe, de mégis állhatatosak maradtak, és győzedelmeskedtek, mivel a Szabadítóba és az Ő evangéliumába vetett hitük megadta nekik a szükséges erőt. Ma reggel e nagyszerű példák közül hármat szeretnék megosztani veletek.

Az első a saját családom történeteinek egyike, mely oly megható volt számomra, hogy azóta is mindig inspirálóan hat rám.

Anyai dédszüleim, Gibson és Cecilia Sharp Condie, a skóciai Clackmannanban éltek. Családjuk a szénbányászatból tartotta fenn magát. Békében éltek a világgal, rokonok és barátok vették őket körül, az általuk oly szeretett földön pedig egy viszonylag kényelmes házban laktak. Majd egyszer meghallgatták Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza misszionáriusainak üzenetét, és lelkük legmélyéig megtértek. Hallották a hívást Sion összegyűjtésére, és tudták, hogy annak eleget kell tenniük.

Valamikor 1848 körül eladták mindenüket, és felkészültek egy veszélyes utazásra az Atlanti-óceánon át. Öt kicsi gyermekkel szálltak fel a vitorlás hajóra, ahol minden vagyonuk csupán egy kis ládában volt. Négyezer kilométert utaztak a vízen, nyolc hosszú és kimerítő hetet töltve a háborgó tengeren. Csak figyeltek és vártak. Étel- és vízkészletük csekély volt, a törékeny kis hajó fedélzetén pedig külső segítségre nem számíthattak.

E lélekpróbáló helyzet közepette egyik kisfiuk megbetegedett. Nem volt orvos vagy bolt, ahol gyógyszert vásárolhattak volna, hogy szenvedését enyhítsék. Csak figyeltek és imádkoztak, vártak és sírtak, miközben a fiú állapota napról napra csak rosszabb lett. Amikor szemét végső álomra hunyta, szülei szíve darabokra tört. Gyászuk fájdalmát csak tovább tetézte, hogy a tenger törvényeit is be kellett tartani. A vászondarabba göngyölt, lesúlyozott kis testet átadták a hullámsírnak. Miközben továbbhajóztak, egyedül a fiú szülei érezték megsebzett szívükben a halál szörnyű fájdalmát.⁴ Gibson és Cecilia azonban az igazságba vetett hitük és mély meggyőződésük, valamint az Úr iránti szeretetük miatt kitartottak. Az Úr szavai vigasztalták őket: „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot.”⁵

Mennyire hálás vagyok azokért az ősökért, akiknek megvolt a hitük ahhoz, hogy a családi életet és otthont hátrahagyva Sionba utazzanak, és olyan áldozatokat hozzanak, melyet még elképzelni is alig tudok! Köszönöm Mennyei Atyámnak a hit, a bátorság és az eltökéltség azon példáját, melyet Gibson és Cecilia Sharp Condie mutattak nekem és minden utódjuknak.

A következő példám egy kedves, hithű férfiról szól, aki mindazon békesség és öröm megtestesítője volt, melyet Jézus Krisztus evangéliuma hozhat az életünkbe.

Egy késő estén, egy csendes-óceáni szigeten apró csónak siklott halkan, hogy kikössön a rozoga kis mólónál. Két polinéz asszony kisegítette Meli Mulipolát a csónakból, és elvezette ahhoz a jól kitaposott ösvényhez, amely a faluba vezető úthoz vitt. Az asszonyok megcsodálták az éjféli égen ragyogó fényes csillagokat. A holdvilág kísérte őket útjukon. Meli Mulipola azonban nem tudta méltányolni a természet e gyönyörűségeit – a holdat, a csillagokat, az égboltot –, mert vak volt.

Mulipola testvér látásával minden rendben volt egészen addig a végzetes napig, amikor egy ananászültetvényen dolgozva a világosság hirtelen sötétséggé változott, a nappal pedig örökös éjszakává. Levert és elkeseredett volt mindaddig, amíg nem hallott Jézus Krisztus evangéliumának örömhíréről. Élete összhangba került az egyház tanításaival, szívébe pedig újra öröm és remény költözött.

Mulipola testvér és szerettei azért tették meg ezt a hosszú utat, mert hallották, hogy valaki, aki viseli Isten papságát, a csendes-óceáni szigetekre látogat. Egy áldást szeretett volna kapni, és az én kiváltságom volt, hogy egy másik melkisédeki papságviselővel együtt ezt megadjam neki. Amikor végeztünk az áldással, észrevettem, hogy világtalan szemeiből könnyek patakzottak, melyek arcán végigfolyva végül jellegzetes népviseleti ruhájára peregtek. Térdre rogyott, és így imádkozott: „Ó, Istenem, te tudok, hogy én vak vagyok. Szolgáid megáldottak, hogy látásom visszatérhessen. Belátásod szerint akár világosságot, akár sötétséget látok életem végéig, én örökre hálás leszek evangéliumod igazságáért, melyet most már látok, és amely az életem világosságát nyújtja nekem.”

Felállt, mosolyogva megköszönte nekünk az áldást, majd pedig eltűnt a hallgatag éjszakába. Csendesen jött, csendesen távozott; de soha nem felejtem el, amikor velünk volt. Elgondolkodtam a Mester üzenetén: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”⁶

Fivéreim és nőtestvéreim, mindannyiunk életében megvan ez a világosság. Nem kell egyedül járnunk, bármennyire is sötét az utunk.

Szeretem M. Louise Haskins következő szavait:

Utolsó példám olyasvalaki története, aki szintén állhatatos volt, és győzedelmeskedett a látszólag nyomasztóan nehéz körülmények között – az események szálai a második világháború utáni Kelet-Poroszországba nyúlnak vissza.

1946 márciusa táján, kevesebb mint egy évvel a háború után, Ezra Taft Benson, aki akkor a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja volt, Frederick W. Babbel kíséretében azt a különleges feladatot kapta, hogy látogassák meg a háború utáni Európát azzal a kifejezett céllal, hogy találkozhassanak a szentekkel, felmérjék szükségleteiket, és segítsenek nekik. Benson elder és Babbel testvér később egy általuk hallott bizonyságból felidézték egy egyháztag hölgy élményét, akinek azzal kellet szembesülnie, hogy a történelem vihara miatt azon területen, ahol addig élt, saját kormánya elveszítette a fennhatóságot.

Ő és férje idilli életet éltek Kelet-Poroszországban, de ezt porrá zúzta a második nagy világháború. Férjét a hazájuk földjén vívott rettenetes harcok utolsó napjaiban megölték, így egyedül kellett négy gyermekükről gondoskodnia.

A megszállók úgy döntöttek, hogy a Kelet-Poroszországban lévő németeknek Nyugat-Németországba kell távozniuk, és ott kell új otthonra találniuk. Az asszony német volt, így mennie kellett. A több mint ezerhatszáz kilométeres utazást csak gyalogosan tudta megtenni. Csak annyi létfontosságú dolgot vihetett magával, ami felfért kis, fakerekű kézikocsijára. Gyermekein és e csekély holmin kívül csupán az Istenbe, valamint az utolsó napi próféta, Joseph Smith által kinyilatkoztatott evangéliumba vetett hitét vitte magával.

A gyerekekkel a nyár végén kezdte meg az utazást. Mivel a holmik között sem étel, sem pedig pénz nem volt, arra kényszerült, hogy napi szükségleteiket az út menti mezőkről és erdőkből gyűjtse össze. Állandóan farkasszemet kellett néznie a rémült menekültek és fosztogató csapatok miatti veszélyekkel is.

Miközben a napok hetekbe, a hetek pedig hónapokba fordultak, a hőmérséklet fagypont alá esett. Mindennap a fagyos földön botladozott, legkisebb gyermekét, egy csecsemőt a karjában hordozva. Három másik gyermeke mögötte haladt, akik közül a legidősebb – bár még ő is csak hétéves volt – húzta maga mögött a holmijukkal megpakolt kicsi fakocsit. Lábukat rongyos és szakadt vászonba bugyolálták, mivel cipőik már rég elkoptak. Vékony, rongyos kabátjaik borították rongyos ruházatukat – csupán ezek nyújtottak védelmet nekik a hideggel szemben.

A havazás hamar utolérte őket, a nappalok és az éjszakák pedig rémálommá változtak. Estére próbáltak valamilyen menedékhelyet találni – egy istállót vagy pajtát –, majd összebújva igyekeztek melegíteni egymást néhány, a kocsiról levett vékony pokróc alatt.

Az anya folyamatosan azzal küszködött, hogy kiűzze elméjéből a nyomasztó félelmet, hogy el fognak veszni, még mielőtt elérnék céljukat.

Az egyik reggel aztán megtörtént az elképzelhetetlen. Mikor felébredt, szívébe szörnyű érzés hatolt. Hároméves kislánya hideg és mozdulatlan volt. Rádöbbent, a halál elragadta a gyermeket. Bár lesújtotta a gyász, tudta, hogy többi gyermekével tovább kell mennie. Először azonban egyetlen ásásra alkalmas eszközével – egy kanállal – sírt ásott apró, drága gyermekének a fagyos földbe.

Az utazás során a halál azonban újra és újra társául szegődött. Hétéves fia is meghalt. Vagy az éhezéstől vagy a fagyoktól – esetleg mindkettőtől. Az anya egyetlen ásója a kanál volt, ő pedig órákon keresztül ásott, hogy fia földi maradványait gyengéden a földbe helyezhesse. Később ötéves kisfia is meghalt, ő pedig újra a kanállal ásta meg a sírt.

Fájdalma mindent felemésztett. Már csak újszülött kislánya maradt meg neki, de már ő is haldoklott. Végül, mikor már útjuk a végéhez közeledett, kisbabája a karjai közt halt meg. A kanál addigra már nem volt meg, így hosszú órák alatt körmével kapart sírgödröt a fagyott földbe. Gyásza elviselhetetlenné vált. Hogyan volt egyáltalán képes a hóban térdelni utolsó gyermeke sírjánál? Elvesztette férjét és összes gyermekét. Feladta a földi javakat, otthonát, és még hazáját is.

Az elviselhetetlen fájdalom és teljes rémület ezen pillanatában úgy érezte, hogy szíve szó szerint megszakad. Elkeseredettségében elkezdett azon gondolkodni, hogy miként vessen véget saját életének, ahogyan azt oly sok honfitársa is tette. Milyen könnyű is lenne leugrani egy közeli hídról, gondolta, vagy a következő vonat elé vetni magát.

Majd ekkor, amint ezekkel a gondolatokkal küzdött, valami legbelül így szólt hozzá: „Térdelj le, és imádkozz!” Egészen addig hagyta figyelmen kívül ezt a sugalmazást, amíg már nem tudott ellenállni neki. Letérdelt, majd buzgóbban imádkozott, mint azelőtt bármikor az életében:

„Kedves Mennyei Atyám, nem tudom, hogyan menjek tovább. Semmim sincs már, csak a beléd vetett hitem. Atyám, vigasztalan lelkem ellenére végtelen hálát érzek Fiad, Jézus Krisztus engesztelő áldozatáért. Nem tudom eléggé kifejezni az iránta érzett szeretetemet. Tudom, hogy az Ő szenvedése és halála által újra a családommal élhetek majd; mivel Ő széttörte a halál láncait, újra fogom látni a gyermekeimet, és részem lesz abban az örömben, hogy felnevelhetem őket. Bár ebben a pillanatban már nem kívánok tovább élni, de mégis élni fogok, hogy családként újra egyesülve, együtt visszatérhessünk Hozzád.”

Mire végül elérte úti célját, és megérkezett a németországi Karlsruhéba, már kórosan lesoványodott. Babbel testvér azt mondta, hogy arca szürkés-lila volt, szemei vörösek és duzzadtak, csontjai pedig már kilátszottak. Szó szerint az éhhalál utolsó fázisában volt. Egy röviddel ezt követő egyházi gyűlésen az asszony gyönyörű bizonyságot tett, melyben kijelentette, hogy szenvedő hazája összes legyengült embere közül ő a legboldogabb, mivel tudja, hogy Isten él, hogy Jézus a Krisztus, és Ő azért halt meg és támadt fel, hogy mi újra élhessünk. Bizonyságát tette arról, hogy tudja, ha mindvégig hithű és igaz marad, akkor újra együtt lehet majd azokkal, akiket elveszített, és mind megszabadíttatnak Isten celesztiális királyságában.⁸

A szentírásokban ezt olvashatjuk: „De íme, az igazlelkűek, Izráel Szentjének szentjei, ők, akik hittek Izráel Szentjében, ők, akik elviselték a világ keresztjeit…, ők fogják örökölni Isten királyságát…, és örömük mindörökké teljes lesz.”⁹

Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy a nekünk ígért áldások felbecsülhetetlenek. Gyülekezzenek bár viharfelhők vagy zúduljon ránk az eső, az evangéliumról való tudásunk, valamint a Mennyei Atyánk és Szabadítónk iránt érzett szeretetünk meg fog vigasztalni és fenn fog tartani minket, és örömet hoz majd szívünkbe, ha az igaz úton járunk, és betartjuk a parancsolatokat. E világban semmi sem lesz, ami legyőzhet minket.

Szeretett fivéreim és nővéreim, ne féljetek! Legyetek jó reménységben! A jövőtök olyan fényes, mint a hitetek.

Kijelentem, hogy Isten él, és hogy Ő meghallgatja imáinkat, és válaszol azokra. Fia, Jézus Krisztus a mi Szabadítónk és Megváltónk. A mennyek áldásai várnak ránk. Jézus Krisztus nevében, ámen.