Az Ő szolgái, a próféták

Fiatal koromban a utahi kis farmerközösségben, Spring Cityben felnőve minden nyáron lehetőségem adódott, hogy két héten át édesapámmal kettesben legeltessük a juhokat a Manti-La Sal hegyei közt. Egy alkalommal olyan sűrű köd ereszkedett a területre, hogy kezünket kinyújtva már az ujjainkat sem láttuk, az este pedig gyorsan közeledett.

Édesapám azt mondta, hogy térjek vissza a táborhelyre, ő pedig majd hamarosan utánam jön. Emlékszem, megkérdeztem tőle, hogy a nagy ködben hogyan fogok visszatalálni. Apám egyszerűen annyit felelt: „Csak ereszd meg a gyeplőt, és a ló majd egyenesen visszavisz a táborhoz.” Tanácsát követve engedtem a gyeplőn, majd rábízva magam a lóra megkezdődött az utazás. Mivel szinte semmit sem láttam, időnként egy alacsonyabb ág az arcomba csapott, olykor pedig a lábamat súrolták a fák. Végül a ló megállt, előttem pedig kirajzolódtak a tábor körvonalai.

Néha nem vagyunk képesek azonnal megtalálni a kívánt utat, de azok bölcsessége, akik előttünk jártak, azok bölcsességével, akik még mindig velünk vannak – ha engedünk a gyeplőn – vezetni fog bennünket.

Egy embertől, aki éppen a szentírásokat kutatta, Fülöp azt kérdezte: „Vajjon érted-é, a mit olvasol?”

A válasz egy kérdés formájában érkezett: „Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem?”¹

Ezekre az égető kérdésekre a választ az elmúlt korok prófétáin keresztül kapjuk meg, akik a szentírások tanulmányozásának fontosságáról tanítottak, valamint azon ígéretről, miszerint „aki kincsként őrzi szavam, az nem lesz megtévesztve”.²

Az Úr mindegyik adományozási korszakban parancsolatokat adott a prófétáknak, „hogy hirdessék ezeket a dolgokat a világnak; és mindezt azért, hogy beteljesedjék az”.³ A Tan és a szövetségek 1. szakasza az Úr előszava azokhoz a tanokhoz, szövetségekhez és parancsolatokhoz, melyek az idők teljességének ezen adományozási korszakában adattak. A 37–38-as versek különösen figyelemreméltók:

„Kutassátok ezeket a parancsolatokat, mert igazak és hűek, és a bennük lévő próféciák és ígéretek mind beteljesülnek.

Amit én, az Úr mondtam, azt megmondtam, és én nem mentegetőzöm; és bár elmúlnak az egek és a föld, az én szavam nem múlik el, hanem mind beteljesül, akár saját hangom, akár szolgáim hangja által, az ugyanaz.”

Ma az Úr hét szolgájának hangjáról fogok beszélni. 1970 márciusában szívem régi óhaja vált valóra, mikor szolgálatába léphettem az Úr választott szolgáinak. Már a kezdetektől fogva közel négy évtizeden át kapcsolatban állhattam a Tizenkettek Kvórumában lévő Fivérekkel, majd pedig az Első Elnökség tagjaival is. A növekedés ezen évei során a kijelentést, miszerint „az én szavam nem múlik el, hanem mind beteljesül” egyre inkább megértettem, és az duzzadni kezdett szívemben.

A tavalyi általános konferencián egy fontos figyelmeztetést kaptunk, melyet továbbra is ki fognak hangsúlyozni azok, akik rendelkeznek az elmúlt korok bölcsességével, mely hallatán égető érzés támad szívünkben. A következő ehhez hasonló tanácsban is az áll, hogy erősnek kell lennünk, soha nem szabad feladnunk, és mindvégig ki kell tartanunk.

Hadd osszam meg veletek azt a tanácsot, és útmutatást, melyet Isten prófétáitól kaptunk. Joseph Fielding Smith elnök például gyakran idézte a 24. zsoltárban leírt szavakat, melyben egy kérdés, egy válasz és egy áldás ígérete hangzik el a hithűek számára.

A kérdés így szól: „Kicsoda megy fel az Úr hegyére? Kicsoda áll meg az ő szent helyén?”

A válasz: „Az ártatlan kezű és tiszta szívű, a ki nem adja lelkét hiábavalóságra, és nem esküszik meg csalárdságra.”

Majd az ígéret: „Áldást nyer az Úrtól, és igazságot az idvesség Istenétől.”⁴

Harold B. Lee elnök egy általános konferencia alkalmával azt tanácsolta nekünk, hogy szívleljük meg azokat a szavakat és parancsolatokat, melyeket az Úr az Ő prófétáján keresztül ad. „Lehet, hogy nem tetszik majd nektek, amit az egyház felhatalmazottja mond. Lehet, hogy ellentétes lesz a politikai… [vagy] társadalmi nézeteitekkel. Talán akadályozza néhányatok társadalmi életét. Ha azonban türelemmel és hittel hallgatunk ezekre a dolgokra, úgy, mintha azokat maga az Úr mondta volna, akkor azt az ígéretet kapjuk, hogy »az Úristen eloszlatja előletek a sötétség erőit, és megrázza az egeket tiérettetek és az ő nevének dicsőségéért.«”⁵

1973-ban bekövetkezett halála előtt Lee elnök egyházi alkalmazottak és családjaik egy csoportjához szólva, az egyház jóléti programja történetének ismertetése után, a következő kérdést tette fel: „Hiszitek, hogy ezek a próféták tudták, hogy miről beszéltek?” Később, ugyanebben a beszédben, a Fivérek azon tanácsával kapcsolatban, hogy ne engedjünk nem helyénvaló irodalmakat és tévéműsorokat az otthonunkba, ezt kérdezte: „Vajon túl közel álltok a Fivérekhez ahhoz, hogy ne prófétákként tekintsetek rájuk, hanem csupán olyan férfiakként, akik úgymond kitalálják, hogy jó lenne ezt vagy azt tanácsolni?”⁶

Spencer W. Kimball elnök volt az, aki írásaiban megadta nekünk azokat a vigasztaló szavakat, hogy a megbocsátás csodája valós, és Isten meg fog bocsátani. Egy másik alkalommal az előttünk álló váratlan kihívásokkal kapcsolatban Kimball elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy ha hatalmunkban állna változtatni az életet alakító eseményeken, vajon megváltoztatnánk-e a Carthage börtönben történt eseményeket, melyek Joseph Smith próféta halálával végződtek? Vagy ami talán még ennél is fontosabb, egy ilyen korlátlan hatalom birtokában vajon mit tettünk volna a Gecsemánéban történt sorsdöntő pillanatokban, amikor a „mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen”⁷ szavak elhangzottak?

Az Első Elnökséggel tartott gyűléseken a Fivérek közül minden reggel más mondja az imát. Mindig szerettem hallgatni, amikor Ezra Taft Benson elnök imádkozott. Imáiban szinte mindig csak hálát adott, áldásokat pedig csak nagyon ritkán kért bennük. A Jézus Krisztusról szóló másik bizonysággal kapcsolatban Benson elnök Joseph Smith szavait idézte, miszerint „a Mormon könyve a leginkább hibátlan könyv a földön, és vallásunk záróköve, és aki annak előírásai szerint él, közelebb kerül Istenhez, mint bármely más könyv által”.⁸ Arra buzdított bennünket, hogy kövessük a Szabadítót, aki azt mondta: „Tekintsetek rám, és tartsatok ki mindvégig, és akkor élni fogtok; mert aki mindvégig kitart, annak örök életet fogok adni.”⁹

Abban a kilenc hónapban, melyet az egyház elnökeként szolgálva töltött, mindannyian megszerettük Howard W. Hunter elnök természetes jóságát. Ő azt a felhívást intézte az egyház tagjaihoz, hogy

„szenteljünk életükben még több figyelmet az Úr Jézus Krisztus életének és példájának. Legyünk különös tekintettel a szeretetre, a reménységre és a könyörületre, amelyre Ő példát adott.

[…] Tegyük az Úr templomát egyháztagságunk nagyszerű jelképévé, úgy tekintsünk rá, mint legszentebb szövetségeink isteni helyszínére. Szívem leghőbb vágya az, hogy az egyház minden tagja érdemes legyen arra, hogy beléphessen a templomba.”¹⁰

Gordon B. Hinckley elnök kijelentette: „Nem beszéltem személyesen ezen adományozási korszak mindegyik prófétájával. Nem ismertem Joseph Smith prófétát, és beszélni sem hallottam soha. Nagyapám azonban, aki fiatal férfiként Nauvooban lakott, hallotta őt, és bizonyságot tett az ezen adományozási korszak nagyszerű prófétájaként betöltött isteni elhívásáról.”¹¹

Hinckley elnök bizonyságot tett az első látomásról, amikor az ifjú Joseph Smith imádkozni ment egy ligetbe, és mennyei kinyilatkoztatáson keresztül az Atyától és a Fiútól is választ kapott.

Hinckley elnök szenvedélyes elkötelezettsége a templomépítéssel és a bennük végzett szent munkával kapcsolatban mindannyiunk által követendő sarkcsillaggá vált.

Szeretett prófétánk, Thomas S. Monson elnök újra kihangsúlyozta az Első Elnökség 1839-ben kifejezésre juttatott vágyát, melyre ma is folyamatosan törekednünk kell: „Szorgalmatok, állhatatosságotok és hithűségetek, az általatok prédikált szilárd tanok, valamint az általatok szorgalmazott és gyakorolt erkölcsi normák határozzák meg az emberiség családjának rendeltetését.”¹²

Monson elnököt prófétaként, látnokként és kinyilatkoztatóként támogatjuk, kinek messzire zengő hangja erőt önt az özvegyek, az árvák és minden szükséget látó ember szívébe. Élete valóban a Mester példáját, valamint azt az őszinte vágyat tükrözi, hogy mindig az Ő szolgálatában állhasson. Monson elnök az Úr szószólója, akinek tanácsát és útmutatását buzgón követnünk kell. Ez valójában azt jelenti, hogy a Mester az Ő prófétáján keresztül szól hozzánk. Tudom, és a Fivérekkel tartott gyűléseken fel is jegyeztem, hogy mindez igaz.

Olyasvalakiként, akit élő próféták, valamint azok az utolsó napi tanúságtevők tanítottak, akiket ismertem és szeretek, őszinte bizonyságomat teszem arról, hogy ha ezen egyház tagjaiként megszívleljük a parancsolatokat, melyeket az Úr az Ó- és Újszövetség-beli, valamint a mai prófétájának adott, sokkal teljesebben fogjuk megérteni azt, hogy „semmit sem cselekszik az… Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak”.¹³

Ezekről az igazságokról teszem bizonyságom, valamint arról, hogy Isten a mennyekben van, hogy Jézus a Krisztus, és arról, hogy Az Utolsó napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában próféták, látnokok és kinyilatkoztatók vezetnek bennünket. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.