„Hozzatok lelkeket énhozzám”

Sok évvel ezelőtt a Provo-kanyon bejáratához közel, az egyetemi sugárúton hajtottam éppen, amikor láttam, hogy lelassul előttem a forgalom. Elöl villogó rendőrautók, egy tűzoltóautó valamint a kutató-mentő szolgálat jó néhány járműve állt egymás mellett, elzárva a Provo-kanyonba vezető utat. Először bosszankodtam, mert úgy látszott, jó ideig ott leszünk. De kíváncsi is voltam – vajon mi okozza a felfordulást?

Felnéztem, és a kanyon bejáratának keleti oldalával szemközti sziklafalon hegymászókat pillantottam meg. Azt gondoltam, ők lehetnek a kutató-mentő szolgálat emberei. Vajon hova igyekeznek? Végül ezt is felfedeztem. Egy elkóborolt jerke, vagyis egy anyajuh, nem tudni hogy, feljutott a sziklára – mintegy 8 méter magasra – és ott rekedt. Nem hegyi kecske volt, és nem is hegyi juh, csak egy fehér jerke, mely elkóborolt a pásztor nyájától.

Mivel nem volt más dolgom, alaposan szemügyrevettem a sziklát a jerke körül. Sehogy sem tudtam rájönni, hogy kerülhetett oda. Mindenesetre ott volt, és az előttem lévő felbolydult tömeg az ő megmentésére összpontosított. Máig sem tudom, mi lett a dolog vége, mert a rendőrség megtalálta a módját a forgalom elindításának.

Miközben elhajtottam, aggasztani kezdett egy gondolat. A kutató-mentő szolgálat embereinek biztosan jók a szándékai, de hogyan reagál majd közeledtükre a jerke? Bizonyára eltervezték, hogyan fogják megnyugtatni – talán nyugtató lövedéket használnak, hogy elfoghassák, mielőtt lezuhanna. Fogalmam sem volt róla, mit terveznek, de mivel kicsit értettem hozzá, hogyan reagálnak az állatok, ha idegenek sarokba szorítják őket, így aggódtam a mentési erőfeszítéseik eredményességéért. Aztán eltűnődtem: vajon hol van a pásztor? Bizonyára leginkább ő tudná úgy megközelíteni a jerkét, hogy az ne riadjon meg. Ebben a helyzetben a pásztor megnyugtató hangjára és segítő kezére lett volna szükség, ő azonban most nem volt ott, hogy megmentse.

Az egyház tagjaiként néha mi is hiányzunk a tettek mezejéről, akárcsak ez a pásztor. Gondolkozzatok el egy percre azon, amit Monson elnök 2008-ban az újonnan elhívott misszióelnököknek mondott: „Semmi nem helyettesítheti az egyháztag-központú misszionáriusi programot. A kopogtatás nem helyettesítheti. Az ún. „arany” kérdések sem helyettesíthetik. A siker kulcsa az egyháztag-központú program, és amikor kipróbáljuk, mindig működik.”

Ilyen megközelítésben egyháztag misszionáriusként ti és én vagyunk a pásztorok, és a teljes idejű misszionáriusok a kutató-mentő szolgálat tagjaihoz hasonlóan olyasmit próbálnak megtenni, amire egyedül szinte képtelenek. Persze a teljes idejű misszionáriusok ezután is megteszik majd mindazt, ami tőlük telik, de vajon nem lenne jobb, ha ti és én is nekilátnánk annak a munkának, amely valójában a miénk, és amit jobban tudunk elvégezni, mert személyesen ismerjük azokat, akik eltévelyedtek, s akiket meg kell menteni?

A Tan és a szövetségben található három olyan felhívásra szeretnék most összpontosítani, melyek az egyháztagokhoz szólnak. Ezek mindegyike arra biztat, hogy ne hiányozzunk a tettek mezejéről, amikor barátainknak, szomszédjainknak vagy családtagjainknak szükségük van a segítségünkre. És bizony ide tartoznak azok is, akik lemorzsolódtak: a kevésbé tevékenyek. Jobb egyháztag misszionáriusoknak kellene lennünk.

A Tan és a szövetségek 88. szakaszának 81. versében azt olvassuk: „…minden embernek, akit figyelmeztettek, figyelmeztetnie kell a felebarátját.” Kiváltságomban állt az egyház sok cövekébe elutazni, hogy elősegítsem az egyházközségi missziók növekedését és fejlődését. Sok, nagyon értékes lelki élményt nyertem ezáltal. Útjaim során felfedeztem – és ezt nemrég felmérés is bizonyította –, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában az emberek több mint fele nem sokat tud a szokásainkról és a hitelveinkről. Biztos vagyok benne, hogy ez a százalékarány a világ más részein még magasabb. Ugyanez a felmérés azt is kimutatta, hogy amikor a nem egyháztagok huzamosabb ideig kapcsolatba kerülhetnek hithű egyháztagokkal, illetve világos és helyénvaló információkat kapnak az egyház tanait illetően, hozzáállásuk pozitív és nyitott lesz.

Az egyháznak több mint 50 000 teljes idejű misszionáriusa szolgál szerte a világon. A Prédikáljátok evangéliumomat! az egyház egész történelme során Jézus Krisztus evangéliumának legjobb tanítóivá tette őket. Sajnos azonban teljes idejű misszionáriusaink döntő hányada több időt tölt emberek keresésével, mint azok tanításával. Úgy látom, hogy tanítói szerepkörben nem használjuk ki eléggé a képességeiket. Ha ti és én többet tennénk azért, hogy olyan embereket találjunk, akiket a teljes idejű misszionáriusok taníthatnak, akkor több idejük jutna a tanításra, és bámulatos dolgok történnének. Elszalasztjuk az egyház növekedésének nagyszerű lehetőségét, ha a teljes idejű misszionáriusainktól várjuk, hogy figyelmeztessék szomszédjainkat ahelyett, hogy mi magunk tennénk meg azt.

„Nagy buzgósággal” (T&Sz 123:14) kellene elvinnünk az evangélium fényét mindazoknak, akiknek kérdéseire a szabadulás terve adhat választ. Sokan aggódnak a családjuk miatt. Vannak, akik biztonságot keresnek a változó értékek világában. Mi reményt és bátorságot adhatunk nekik, és meghívhatjuk őket, hogy jöjjenek velünk, és csatlakozzanak azokhoz, akik befogadják Jézus Krisztus evangéliumát. Az Úr evangéliuma a földön van, és meg fogja áldani az életüket itt és az eljövendő örökkévalóságban.

Az evangélium középpontjában a mi Urunk és Szabadítónk engesztelése áll. Az engesztelés hatalma képes megtisztítani a bűntől, képes meggyógyítani és örök életet nyújtani. Az engesztelés felfoghatatlan áldásait csak azok kaphatják meg, akik az evangélium tantételei szerint élnek, és elnyerik annak szertartásait – hisznek Jézus Krisztusban, megbánják a bűneiket, megkeresztelkednek, elnyerik a Szentlelket, és mindvégig kitartanak. Nagyszerű misszionáriusi üzenetként azt mondjuk a világnak, hogy az egész emberiség megmenthető, és csatlakozhat a Jó Pásztor, méghozzá Jézus Krisztus nyájához.

Misszionáriusi üzenetünket megerősíti a visszaállításról való tudásunk. Tudjuk, hogy Isten ma is szól a prófétáihoz, éppen úgy, ahogyan az ősi időkben. Azt is tudjuk, hogy az evangélium munkáját a visszaállított papság hatalmával és felhatalmazásával végzik. Nincs még egy olyan üzenet, amely ily nagy örökkévaló jelentőséggel bírna mindazok számára, akik ma a földön élnek. Mindannyiunknak hatalommal és meggyőződéssel kellene tanítanunk ezt az üzenetet. Általunk a Szentlélek halk, szelíd hangja tanúbizonyságot tesz a visszaállítás csodájáról, de ehhez először ki kell nyitni a szánkat, és tanúságot kell tennünk. Figyelmeztetnünk kell a felebarátainkat.

Ez elvezet a második szentíráshoz, amelyet meg szeretnék osztani veletek a Tan és a szövetségekből. A 88. szakasz 81. verse azt tanítja, hogy mindannyian felelőssé válunk a misszionáriusi munkáért, amint figyelmeztettek minket. A 33. szakasz 7–10. versei pedig arra tanítanak, hogy bizony nyissuk ki a szánkat.

Aki kívülről tudja a Tan és a szövetségek 4. szakaszát, abban semmi kétség nem lehet afelől, hogy itt a 7. versben az Úr a misszionáriusi munkáról beszél: „Igen, bizony, bizony mondom nektek, a mező fehér, készen az aratásra; vágjátok tehát bele a sarlótokat, és arassatok teljes lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel!”

Ezt követi a felszólítás – háromszor is –, hogy nyissuk ki a szánkat:

„Nyissátok ki a szájatokat, és betöltetik, és olyanok lesztek, akár az ősi Nefi, aki elment Jeruzsálemből a vadonba.

Igen, nyissátok ki a szájatokat, és ne kíméljétek, és kévék rakatnak majd a hátatokra, mert lássátok, én veletek vagyok!

Igen, nyissátok ki a szájatokat, és betöltetnek, mondván: Tartsatok bűnbánatot, tartsatok bűnbánatot, és készítsétek az Úrnak útját, és tegyétek egyenessé ösvényeit; mert közel van a menny királysága!” (8–10. v.).

Vajon mit mondanánk, ha háromszor ki kellene nyitni a szánkat? Hadd javasoljak valamit! Először is ki kellene jelentenünk Jézus Krisztusba és az Ő engesztelésébe vetett hitünket. Az Ő megváltó cselekedete az egész emberiséget megáldja a halhatatlanság ajándékával, valamint Isten legnagyobb ajándékával, az örök élettel.

Amikor másodszor kinyitjuk a szánkat, saját szavainkkal el kellene mondanunk az első látomás történetét – hogy egy alig tizenöt éves fiú elment egy ligetbe, és őszinte, alázatos imájára megnyíltak előtte a mennyek. Az évszázadokig tartó zűrzavar után így újra feltárult a világ előtt az Istenség valós természete, valamint kinyilatkoztatásra kerültek Isten igaz tanításai.

Amikor harmadszorra kinyitjuk a szánkat, tegyünk bizonyságot a Mormon könyvéről, amely egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról. A Mormon könyve a Bibliát kiegészítve jobban megérteti velünk Szabadítónk evangéliumának tanait. A Mormon könyve meggyőző bizonyíték arra, hogy Joseph Smith valóban Isten prófétája. Ha a Mormon könyve igaz, akkor visszaállíttatott a papság. Ha a Mormon könyve igaz, akkor e papság hatalma által Joseph Smith visszaállította Jézus Krisztus egyházát.

A Mormon könyve mostani olvasása során nemrég fejeztem be Alma könyvét. Amikor Alma elmondja nagyszerű üzenetét a zarahemlai egyháznak, beszédének vége felé így szól hozzájuk:

„Mert melyik közöttetek az a pásztor, akinek ha sok juha van, ne vigyázna rájuk, hogy a farkasok be ne menjenek és fel ne falják a nyáját? És íme, ha egy farkas megy a nyájába, nem űzi-e ki azt? Igen, és a végén, ha tudja, el is fogja pusztítani.

És most azt mondom nektek, hogy a jó pásztor hív benneteket; és ha hallgattok szavára, akkor bevisz titeket a nyájába és az ő juhai vagytok; és megparancsolja nektek, hogy ne engedjétek, hogy kiéhezett farkasok jöjjenek közétek, hogy el ne pusztuljatok” (Alma 5:59–60).

A Szabadító a Jó Pásztor, és mi elhívást kaptunk, hogy szolgáljuk Őt. A jerke, a Provo-kanyon bejáratával szemközti sziklán, valamint Alma előbb idézett szavai arra a kérdésre emlékeztetnek engem, melyet a Szabadító tett fel Lukács 15. fejezetében: „Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?” (4. v.).

Amikor juhok őrzéséről van szó, általában a pásztor feladatköre vagy sáfársága jut eszembe, vagyis hogy az összes bárányáért minden tőle telhetőt meg kell tennie. A jerkével kapcsolatos élményem viszont az elveszett bárány példázatára emlékeztetett, és gondolataim az elveszett jerke kétségbeejtő helyzete körül jártak, hiszen teljesen egyedül volt a sziklán, és sem felfelé nem tudott tovább kapaszkodni, sem megfordulni nem tudott, hogy lejöjjön. Bizonyára nagyon elveszettnek érezte magát és reménytelennek látta a helyzetét, mert nem tudott segíteni magán, és csupán egy lépés választotta el a biztos haláltól.

Fontos, hogy mindannyian belegondoljunk abba, milyen érzés elveszettnek lenni, és mit jelent „lelki” pásztornak lenni, aki azért, hogy az egy elveszett megkeresse, otthagyja a kilencvenkilencet. Az ilyen pásztoroknak szükségük lehet a kutató-mentő szolgálat tapasztalatára és segítségére, de közben folyamatosan ott vannak az elveszett mellett, akik számíthatnak rájuk; e pásztorok végig velük vannak, hogy megmentsék őket, akik oly végtelenül értékesek Isten szemében, hiszen az Ő gyermekei. Az ilyen pásztorok válaszolnak arra az egyháztag misszionáriusi felhívásra, amelyet a Tan és a szövetségek 18. szakaszából szeretnék megosztani veletek:

„És ha úgy lészen, hogy minden napotokon munkálkodtok, bűnbánatot kiáltva e népnek, és csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök ővele Atyám királyságában!

És most, ha örömötök nagy lesz egy lélek miatt, akit énhozzám hoztatok Atyám királyságába, mily nagy lesz az örömötök, ha sok lelket hoztok énhozzám!” (T&Sz 18:15–16).

Ahogy azt a szentírás is tanítja, az ilyen pásztorok kimondhatatlan örömet tapasztalnak meg. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.