Templomi hódolat: az erő és hatalom forrása a nehéz időkben

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza minden tagja áldott, hogy egy olyan időszakban élhet, amikor az Úr arra inspirálta prófétáit, hogy gondoskodjanak arról, hogy a szent templomok minél inkább elérhetők legyenek. Alapos tervezéssel és némi áldozathozatallal az egyháztagok legtöbbje elvégezheti a templomi szertartásokat magáért és őseiért, valamint áldásokban részesülhet a megkötött szövetségek által.

Mivel szeretlek benneteket, lélektől lélekig, köntörfalazás nélkül fogok szólni hozzátok. Sokszor láttam, hogy bizonyos emberek óriási áldozatokat hoztak azért, hogy eljuthassanak egy távoli templomba. Ám amikor a közelben megépül egy templom, ahová gyorsan el lehet jutni, sokan vannak, akik nem látogatják rendszeresen. Hadd javasoljak valamit. Ha egy templom kényelmesen elérhető közelségben van, kis dolgok is könnyedén keresztülhúzhatják a terveiteket, hogy eljussatok oda. Tűzzetek ki konkrét célokat, gondoljátok át a körülményeiteket, hogy mikor tudtok és fogtok részt venni a templomi szertartásokban. Majd pedig ne hagyjátok, hogy bármi meghiúsítsa ezt a tervet. Ez a módszer garantálja majd, hogy azok, akik a templom környékén élnek, ugyanolyan áldottak legyenek, mint azok, akiknek jóval előre meg kell tervezniük hosszú utazásukat a templomba.

Tizennégy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy rendszeresen eljárok a templomba, és hetente legalább egy szertartáson részt veszek. Amikor sokat utazok, bepótolom az elmulasztott látogatásokat, hogy teljesíteni tudjam a kitűzött célomat. Tartottam magam az elhatározásomhoz, és ez gyökeresen megváltoztatta az életemet. Igyekszem részt venni a templomban elérhető összes szertartáson.

Arra buzdítalak benneteket, hogy tűzzétek ki a saját célotokat, hogy milyen gyakran fogjátok végezni a templomainkban elérhető szertartásokat. Mi lehet fontosabb a templomi szertartásokban való részvételnél? Milyen tevékenység lehet ránk nagyobb hatással, és mi tartogathat több örömet és mélységesebb boldogságot egy házaspár számára, mint az, hogy együtt hódolnak a templomban?

Most pedig szeretnék néhány további javaslatot adni arra, hogyan válhat még inkább javunkra a templomi részvétel.

• Értsd meg a templomi szertartásokhoz kapcsolódó tanokat, különösen Jézus Krisztus engesztelésének a jelentőségét.¹

• Miközben részt veszel a templomi szertartásokban, gondold át a Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatodat, és az Ő kapcsolatát Mennyei Atyánkkal. Ez az egyszerű tett elvezet a templomi szertartások mennyei természetének még alaposabb megértéséhez.

• Mindig fejezd ki háládat a templomi szertartásokból származó páratlan áldásokért. Mindennap élj úgy, hogy azzal bebizonyítsd Mennyei Atyánknak és az Ő Szeretett Fiának, hogy milyen sokat jelentenek neked ezek az áldások.

• Tervezz rendszeres templomlátogatásokat.

• Hagyj elegendő időt magadnak, hogy ne kelljen kapkodnod a templom falain belül.

• Váltogasd a tevékenységeket, hogy a templom minden szertartásán részt tudj venni.

• Amikor belépsz az Úr házába, vedd le a karórádat.

• A szertartás minden egyes bemutatott részletére alaposan, nyitott szívvel és elmével figyelj.

• Gondolataidat irányítsd arra a személyre, akiért a helyettesítő szertartást végzed. Időnként imádkozz azért, hogy felismerje a szertartások életbevágóan fontos szerepét, és érdemes legyen, vagy pedig felkészüljön arra, hogy majd érdemes legyen azok áldásaira.

• Ismerd fel, hogy a pecsételő szertartás magasztosságát nem lehet megérteni és megjegyezni egyetlen alkalommal. Az ezt követő, helyettes általi munka teszi lehetővé, hogy az ember sokkal többet megértsen abból, ami az élő szertartásokon elhangzik.

• Légy tudatában, hogy a pecsételő szertartás ereje csak akkor lép érvénybe, ha megpecsételte azt az Ígéret Szent Lelke. Mindkét félnek érdemesnek kell lennie, és akarnia kell, hogy a pecsételés örökre szóljon.

Ha házaspárként még nem pecsételtek benneteket egymáshoz, gondold át a következő szentírást:

„A celesztiális dicsőségben három menny vagy fokozat van;

a legmagasabb elnyeréséhez az embernek be kell lépnie a papság e rendjébe [értve ezalatt a házasság új és örök szövetségét];

ha nem teszi meg ezt, nem nyerheti el.

Másikba beléphet, de az a vége királyságának; nem lehet gyarapodása” (T&Sz 131:1–4).

Néha, amikor egy templomfelszentelés alkalmával meghallom a kórus énekét, olyan fenséges érzés tölt el, amelytől szárnyal a szívem és az elmém. Ilyenkor lehunyom a szemem, és már többször is előfordult, hogy gondolatban emberek seregét láttam a templom felett tölcsér alakban a magasba örvényleni. Úgy éreztem, hogy ők azt a sok-sok lelket jelképezik, akik arra várnak, hogy elvégezzék értük a templomi munkát ebben a szentélyben, és örvendeznek, mert végre van egy hely, ahol megszabadíthatják őket láncaiktól, melyek megakadályozzák örök fejlődésüket. Ahhoz, hogy ezt elérjük, helyettes általi munkát kell végeznünk értük. Be kell azonosítanunk az őseinket. Az új FamilySearch^TM program ezt jobban megkönnyíti, mint valaha. Fontos beazonosítanunk ezeket az ősöket, előkészítenünk a szükséges információkat róluk, és eljönni az Úr házába, hogy elvégezzük értük a szertartásokat, melynek elfogadására oly nagyon vágynak. Micsoda öröm, hogy részt vehetünk a templomi munkában!

Szeretném elmesélni feleségem, Jeanene egyik elődjének a történetét. A neve Sarah DeArmon Pea Rich. Írásaiból kitűnik, milyen hatással lehet a templom az életünkre. 31 éves korában elhívást kapott Brigham Youngtól, hogy szolgáljon a Nauvoo templomban, ahol a lehetséges összes szertartást el akarták végezni, mielőtt a szenteknek el kellett hagyniuk a templomot. Ezt írta:

„Rengeteg áldást kaptunk az Úr házában, melyek örömet okoztak, és vigaszt adtak a sok fájdalmunk közepette, valamint táplálták Istenbe vetett hitünket. Tudtuk, hogy Ő vezetni és támogatni fog minket az előttünk álló, ismeretlenbe vezető út során. Mert ha nem lett volna meg az a hitünk és tudásunk, amelyet az Úr Lelkének hatására és segítsége által ruháztak ránk abban a templomban, utunk csupán sötétben való tapogatózás lett volna. A hideg télben és e nagy szegénység közepette megtett utazásunk olyan lett volna, mintha a halál torkába vetnénk magunkat. Mi azonban hittünk Mennyei Atyánkban. Belé vetettük bizalmunkat, érezve, hogy mi az Ő választott népe vagyunk, akik befogadtuk evangéliumát. A bánkódás helyett örvendeztünk, hogy eljött szabadulásunk napja.”²

Most pedig szeretnék arról beszélni, hogy milyen különleges jelentőséggel bír számomra a templom. Az üzenet nagyon mélyen érint, ezért kérlek, imádkozzatok értem, hogy miközben elmondom, ne érzékenyüljek el túlságosan.

Tizennégy évvel ezelőtt az Úr átvitte feleségemet a fátyol túlsó oldalára. Teljes szívemből szeretem őt, de soha nem panaszkodtam, mert tudom, hogy ez az Úr akarata volt. Soha nem kérdeztem meg, miért tette, inkább csak azt, mit szeretne, hogy tanuljak ebből az élményből. Azt hiszem, ez egy jó módja annak, hogy szembesüljünk életünk kellemetlen eseményeivel, hogy a panaszkodás helyett megköszönjük az Úrnak, hogy bízik bennünk, amikor lehetőséget ad, hogy legyőzzük a nehézségeket.

Megáldattunk gyermekekkel. Első gyermekünk, egy lány, továbbra is hatalmas áldás az életünkben. Néhány évvel később megszületett Richard fiunk. Pár évvel később lett egy kislányunk. Ő csak néhány percet élt, s azután meghalt.

A fiunk, Richard, szívelégtelenséggel jött a világra. Megmondták nekünk, hogy amíg ezt nem tudják gyógyítani, kevés a valószínűsége, hogy két vagy három évnél tovább élhet. Ez olyan régen volt, hogy még nem ismerték azokat a módszereket, amelyekkel ma már képesek gyógyítani az ilyen rendellenességet. Abban az áldásban volt részünk, hogy találtunk egy helyet, ahol az orvosok vállalták, hogy elvégzik a szükséges műtétet. A műtétet úgy kellett végezni, hogy közben vert a kis szíve.

A műtétre újszülött kislányunk halála után csupán hat héttel került sor. A műtét végén a vezető sebész bejött hozzánk, és azt mondta, hogy sikerült. Mi pedig azt gondoltuk, milyen csodálatos! A kisfiunknak majd megerősödik a teste, és képes lesz járni, futni és felnövekedni! Szívből jövő hálát adtunk az Úrnak. Körülbelül 10 perccel később ugyanez az orvos lépett be hozzánk. Teljesen sápadt volt. „A kisfiuk meghalt” – mondta. A műtét okozta sokk valószínűleg túl nagy volt ahhoz, hogy azt a kicsiny teste elviselhette volna.

Később, az éjszaka folyamán magamhoz szorítottam a feleségemet, és azt mondtam: „Nem kell aggódnunk, mert a gyermekeink szövetségben születtek. Biztosak lehetünk benne, hogy majd egyszer, valamikor újra velünk lesznek. Most már van rá okunk, hogy a lehető legjobb életet éljük. Van egy fiunk és egy lányunk, akik a celesztiális királyságba jutnak, mert nyolc éves koruk előtt haltak meg.” Ez a tudás hatalmas vigaszt nyújtott számunkra. Ujjongunk, mert tudjuk, hogy mind a hét gyermekünk hozzánk van pecsételve az időre és az egész örökkévalóságra.

Ez a próbatétel egyikünk számára sem jelentett gondot, mert ha igazlelkűen élünk, és részesültünk a templomi szertartásokban, akkor minden más az Úr kezében van. Megtehetjük a tőlünk telhető legjobbat, de a végeredmény Tőle függ. Ha érdemesen élünk, soha ne panaszkodjunk, hogy mi történik az életünkben.

Tizennégy évvel ezelőtt az Úr úgy döntött, hogy a feleségemnek már nem szükséges tovább élnie a földön, ezért elvitte őt magával a fátyol túloldalára. Bevallom, vannak olyan időszakok, amikor nagyon nehéz, hogy nem fordulhatok oda hozzá, hogy beszélgessek vele. De nem panaszkodom. Az Úr megengedte, hogy életem fontos pillanataiban érezzem feleségem hatását a fátyolon keresztül.

Mindezzel azt próbálom megtanítani, hogy amikor betartjuk a templomi szövetségeket, amelyeket megkötöttünk, és amikor igazlelkűen élünk azért, hogy érdemesek legyünk a szertartásokban megígért áldásokra, akkor jöhet bármi, nincs okunk aggódni vagy elkeseredni.

Tudom, hogy kiváltságomban áll majd újra együtt lennem gyönyörű feleségemmel, akit teljes szívemből szeretek, és a gyermekeinkkel, akik a fátyol túloldalán ott vannak vele, mert elvégeztük a szükséges szertartásokat a templomban. Micsoda áldás, hogy a földön újra itt lehet a pecsételő hatalom, amely nemcsak erre a földi életre, hanem az egész örökkévalóságra szól. Hálás vagyok, hogy az Úr visszaállította evangéliumát annak teljességében, mindazon szertartásokkal együtt, amelyekre szükségünk van, hogy boldogok legyünk a világban, és örökké tartó boldogságban élhessünk a következő életben.

Ez az Úr munkája. Jézus Krisztus él. Ez az Ő egyháza. Én az Ő egyik tanúja vagyok. Engesztelése az az alap, amely hatékonnyá és tartóssá tesz minden szertartást, melyet a templomokban végeznek. Erről teszem bizonyságomat minden erőmmel, Jézus Krisztus nevében, ámen.