A jövőbe vetett remény

2001. szeptember 12-én a feleségemmel egy kórházi folyosón sétáltunk fel és alá az arizonai Tucsonban, türelmetlenül várva, hogy elérkezzen fiunk születésének ideje. Az ott lévő televízióból – és az épület összes többi tévéjéből is – ömlöttek ránk az előző napi New York-i események felvételei: képek, amelyeken a város sziluettjét egykor meghatározó két torony éppen romba dőlt. Az órákon át sugárzott képek kétségbeeséssel töltöttek el bennünket. Úgy tűnt, hogy ez a lehető legrosszabb időpont arra, hogy kisbaba szülessen a világra – egy olyan világra, amely ennyire sötétnek és fenyegetőnek tűnt.

Másnap korán reggel megszületett a fiunk. Amint a kezemben tartottam a csöppséget, visszagondoltam a korábbi néhány nap pusztító eseményeire, amelyek eszembe juttatták a Yellowstone Nemzeti Park 1988-as tüzeit. A lángok akkor mintegy 323 000 hektár erdőt emésztettek fel. A park pusztulása teljesnek tűnt. A hírekben csak a felperzselt föld és az eget borító sűrű fekete füst látszott. Semmilyen emberi erőfeszítés nem hozhatta helyre hamar a pusztulást. Úgy tűnt, hogy még a természet fáradhatatlan megújulása és vitalitása sem kelhet versenyre a tűz pusztító erejével.

A rákövetkező tavasszal azonban egy csendes csoda zajlott le: apró virágok és zöld növények kezdtek utat törni az elszenesedett rétegeken keresztül. Fokozatosan egyre több és több virág, cserje és fa hajtott ki a talajból. A park újjászületése lassan történt, ám teli apró, de annál pompásabb részletekkel, és idővel az eredmény átütő volt.

A félelem azon pillanataiban, melyek úgy tűnnek, hogy felemésztenek bennünket, mint a Yellowstone hevesen lángoló tüzei; amikor a hitünk és reményünk végső határait feszegetjük; akkor emlékeznünk kell arra, hogy van egy csendes, megingathatatlan alap, amelyre támaszkodhatunk, és amely hatalmasabb minden gonosz erőnél, amellyel szembekerülünk. Hélamán azt mondja, hogy építsünk „Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia”. Ha Őhozzá horgonyozzuk magunkat, akkor „…amikor az ördög elküldi erős szeleit, igen, nyilait a forgószélben, igen, amikor minden jégesője és hatalmas zivatara benneteket ver majd, akkor nem lesz hatalma felettetek, hogy lehurcoljon a nyomorúság és a végtelen jaj szakadékába, mert a szikla, melyre építettetek – mely biztos alap – olyan alap, melyről nem bukhat le az ember, ha arra épít” (Hélamán 5:12).

Amikor a gonosz dühöngő erőivel, és a világ kísértésével találjuk magunkat szembe, azt gondolhatjuk, hogy az evangélium kicsi és egyszerű befolyása legyőzetik és eltiportatik. Kételkedést és kétségbeesést érezhetünk, amikor hiába várjuk a rossz dolgok jóra fordulását, a fájdalom enyhítését, és a gondok megoldását. Ugyanazok a szelek azonban, amelyek ráncigálnak bennünket, egyúttal a változás és növekedés magjait is elhintik, és az evangélium óriási ereje csendben munkálkodik a földi létezés talaja alatt, a remény és az élet ezernyi apró magvát készítve elő.