A napkeltét várva

Az árnyékok sötétbe burkolták a szobát, én pedig ébren feküdtem és hallgattam a férjem légzését, azon gondolkodva, hogy vajon alszik-e. Még csak két nap telt el azóta, hogy a 12 éves lányunk szörnyethalt egy hirtelen balesetben. Ismét lehunytam a szemem, de elkerült az álom. A szívem a lányom után sóvárgott. A szabadítás tervéről való összes tudásom sem tudta enyhíteni a hiányából fakadó fájdalmam.

A hajnal közeledtével hirtelen heves vágyakozást éreztem. A nap hamarosan felkel, és lelki szemeimmel már láttam a lágy rózsaszín fényben fürdő égboltot. A lányunk nagyon szerette a rózsaszínt. Egy rózsaszín napkeltétől ismét a közelében érezhetném magamat.

„Menjünk, nézzünk napkeltét” – súgtam oda az álomittas férjemnek.

Álltunk a felhajtón, kelet felé néztünk, és vártunk… és vártunk. Bár az égbolt világosabb lett, a nap nem tört át az alacsonyan szálló felhőkön.

A férjem vállára hajtottam a fejemet és sóhajtottam – próbáltam úgy tenni, mintha az egész nem lenne annyira fontos. De többet akartam. Többre volt szükségem. Hiszen Mennyei Atyánk bizonyára teljesíthetné ezt a vágyamat, miután hazaszólította magához a drága lányunkat!

Amikor a férjem megfordult, hogy bemenjen, a nyugati égre tekintve azt mondta: „Nézd!”

Megfordultam. Mögöttünk a felhők finom hajnalpírban fürödtek, körülöttük aranyszínű volt a fény. Elakadt a lélegzetem, a szemembe könnyek szöktek. Gyönyörűbb volt, mint amit el tudtam képzelni. Olyan érzés volt, mint egy ölelés a lányunktól. Tudtam, hogy Mennyei Atyánk tisztában van a sajgó szívemmel, és a jövőbe vetett remény ígéretét küldi: egy gyengéd emlékeztetőt az örökkévaló családokról és azokról a gyönyörű pillanatokról, amelyek még előttünk állnak.

Gyakran gondolok arra a gyönyörű pillanatra és az új látásmódra, amellyel megajándékozott. Ki keresné nyugaton a napkeltét? De mégis: ez a csoda ott várt rám. Hány áldást és csodát szalasztok el csupán azért, mert váratlan helyekről érkeznek? Hányszor összpontosítok arra, ahogy szerintem lennie kellene, miközben nem veszem észre a dicsőséges valóságot?

Szakadatlanul imádkoztunk egy csodáért, amely nem lehetett a miénk; de mikor ezzel az új szemlélettel néztem körbe, megláttam a létező csodákat: a négy életet, melyek minősége javult a lányunk szervadományaitól; a családi szeretet és egyházközségi összetartás csodáját; valamint a szolgálat csodáját. Mély bánatot éreztem, ugyanakkor azt is éreztem, hogy erőteljes remény tölti meg a lelkemet minden újabb hajnalpírral, minden rózsás napnyugtával, és minden rózsaszín virággal, amelyet meglátok.

Manapság, amikor a nap felkel, keletre nézek, majd nyugatra fordulok. Mosolyra fakaszt az a felismerés, hogy mindig vannak felfedezésre váró csodák és áldások – és a napkelte mindig átragyog a bánatunkon, ha engedjük.