Mivagyunk az Úr kezei
A szegények felkutatása és a szenvedők szolgálata nélkülözhetetlen elemei mindannak, amit Jézus Krisztus tanítványának lenni jelent.
A nagy gazdasági világválság kezdetén hat cövekelnök fogott össze a Sóstó-völgyben, hogy megbirkózzanak a szegénység és éhezés egyre komorabb áradatával, amely az egyház oly sok tagját fenyegette.1 Habár a gazdasági válságot mindenhol megérezték, Utah államot különösen erősen sújtotta.2
Abban az időben az egyház vezetőinek kevés forrás állt rendelkezésére ahhoz, hogy segítsék a szükséget látókat. Természetesen felhasználhatták a böjti felajánlásokat, de az állandósult szükség jóval túlnőtt azon, amit korábban bármikor átéltek. Előzőleg – az 1900-as évek elején – az Elnöklő Püspökség irányítása alatt már létrehozták a Deseret Employment Bureau [Deseret Foglalkoztatási Iroda] szervezetét. De az nem volt megfelelően felszerelve az ilyen hatalmas szükségletek kezelésére.
Ez a hat papsági vezető tudta, hogy nem várhat tovább a cövekeikben lévő emberek megsegítésével. Azonnal lépniük kellett. Azzal kezdték, hogy munkába állították az embereket. Megszervezték a férfiakat, és kivitték őket olyan mezőkre, ahol learathatták a termést. Munkaerejükért cserébe a hálás gazdák bőkezűen adtak élelmet ezeknek a férfiaknak. A felesleget egy raktárba vitték és elosztották a többi éhes ember között. Ahogy egyre gyűltek az adományok, a szentek elkezdték konzervek formájában tartósítani azokat. Ez volt napjaink jóléti programjának kezdete.
Nyolc évtizeddel később, az egyház mai vezetői világszerte gondoskodnak a gyülekezeteikről, és ugyanilyen eltökéltek abban, hogy felkarolják a szükséget látókat.
A 2011. októberi általános konferencián Dieter F. Uchtdorf elnök, az Első Elnökség második tanácsosa ezt mondta: „Túl gyakran vesszük észre a körülöttünk lévők szükségleteit úgy, hogy közben abban reménykedünk, hogy valaki majd csodával határos módon megjelenik egy távoli helyről, és kielégíti azokat. Talán speciális ismeretekkel rendelkező szakemberekre várunk bizonyos problémák megoldásához. Amikor ezt tesszük, megfosztjuk testvérünket attól a szolgálattól, melyet mi nyújthatnánk neki, és megfosztjuk magunkat is a szolgálat lehetőségétől. Bár semmi probléma a szakemberekkel, nézzünk szembe a ténnyel: soha nem lesz elég belőlük az összes probléma megoldásához. Ehelyett az Úr megadta számunkra a papságát és annak szervezetét minden olyan országban, ahol jelen van az egyház.”3
Ezen felhívás az egyház helyi vezetői és tagjai felé, vagyis hogy lépjenek a tettek mezejére a Szentlélek sugalmazása szerint, sokakat indított arra világszerte, amit Uchtdorf elnök így fogalmazott meg: „nektek kell majd rájönnötök”4. Feltűrték az ingujjukat, és eltökélték, hogy „minden dologban [emlékeznek] a szegényekre és a szűkölködőkre, a betegekre és a nyomorultakra” (T&Sz 52:40).
Ecuador
Amikor az ecuadori Guayaquilben Johnny Morante püspök végigtekintett az egyházközsége tagjain, összeszorult a szíve. Túl sok család küszködött a legalapvetőbb létfeltételek előteremtésével is. Segíteni akart nekik, ezért tanácskozott az egyházközségi vezetőkkel, és az Úr elé vitte az ügyet.
Mivel a környéken kevés volt az álláslehetőség, először egy 11 nőtestvérből álló csoportot bátorított arra, hogy indítsanak be egy kisvállakozást. Ezek a nőtestvérek észrevették, hogy igény merült fel minőségi és olcsó háztartási tisztítószerekre, és arra gondoltak, hogy esetleg ilyeneket készíthetnének és árusíthatnának a helyi közösségükben. De hogyan tanulhatnák meg az ilyen szerek készítését?
Ugyanekkor Morante püspök megtudta, hogy az egyházközségben az egyik állástalan nőtestvér korábban gyógyszerészként dolgozott. Amikor a 11 nőtestvér megkérte rá, ez a nőtestvér boldogan tanította meg őket biztonságos, minőségi tisztítószereket előállítani.
Készítettek egy üzleti tervet, kijelöltek minden egyes nőtestvérnek egy értékesítési területet a környéken, kiválasztották a legyártani kívánt termékeket, és megtervezték a csomagolást és a címkéket.
Néhány hónap alatt kialakítottak egy ügyfélkört, és elég bevételt termeltek ahhoz, hogy enyhítsenek a szegénységükön, és más családok szükségleteiben is segíthessenek.
Amikor egy helyi gyógyszergyártó cég vezetői hallottak erről a vállalkozásról, felkeltette az érdeklődésüket az állástalan gyógyszerész története. Később behívták egy meghallgatásra, és felvették a saját gyártási folyamataik irányítására.
Oroszország
Galina Goncsarova, a moszkvai Recsnoj Egyházközség történetírójaként elhívott nőtestvér, elcsúszott a jégen és eltörte mindkét karját. Korházba szállították, ahol begipszelték a karjait. Nem tudott egyedül enni vagy öltözködni. Nem tudott egyedül fésülködni vagy felvenni a telefont.
Amikor az egyházközsége tagjai megtudták, hogy mi történt, azonnal cselekedtek. A papságviselők áldást adtak neki, majd a segítőegyleti nőtestvérekkel közösen kidolgoztak egy beosztást arra, hogy látogassák ezt a kedves nőtestvért, és gondoskodjanak a szükségleteiről.
Az egyházközségi misszióvezető, Vlagyimir Nyecsiporov ezt mondta: „Eszünkbe jutott egy általános konferencián elhangzott beszéd arról a Krisztus-szoborról, amelyiknek hiányoztak a kezei.5 A szobor alá valaki egy táblát helyezett ezzel a felirattal: »Ti vagytok a kezem.« A néhány hét alatt, amíg ez a kedves nőtestvér cselekvésképtelen volt, a Recsnoj Egyházközség tagjai mélyen átérezték ezt a történetet. Szó szerint az ő kezei lettünk.”
Fülöp-szigetek
Amikor a Washi nevű trópusi vihar 2011-ben lecsapott a Fülöp-szigetekre, vízzel és széllel árasztotta el a területet. Mintegy 41 000 otthon rongálódott meg, és több mint 1200 ember veszítette életét.
Az áradás előtt a Fülöp-szigeteki Cagayan de Oro Cövek elnöke, Max Saavedra, sugalmazást érzett arra, hogy összeállítson egy cöveki katasztrófavédelmi csapatot. Bizottságokat szervezett a különböző feladatok ellátására: a kutatás-mentéstől kezdve, az elsősegélyen át, az élelem, víz és ruházat biztosításáig.
Amint az árhullám biztonságos szintre húzódott vissza, az egyházi vezetők és egyháztagok mozgásba lendültek. Ellenőrizték, hogy minden egyháztag biztonságban van-e, majd felmérték a károkat. Az egyik egyháztag gumicsónakokat biztosított, amelyekkel a víz fogságában lévő egyháztagokat biztonságba lehetett juttatni. A gyülekezeti házakat megnyitották, hogy menedéket nyújtsanak azoknak, akiknek élelemre, ruhára, takaróra és ideiglenes szállásra volt szükségük. A tiszta víz alapvető szükségletet jelentett, ezért Saavedra elnök kapcsolatba lépett egy helyi vállalkozással, amelynek volt egy tűzoltóautója, és azzal tiszta vizet szállítottak a gyülekezeti házakban berendezett vészhelyzeti központokba. A hivatásos egészségügyi tapasztalattal rendelkező egyháztagok ellátták a sérülteket.
Amikor az összes egyháztagot számba vették, Saavedra elnök és a csapata ellátogattak a város más részein lévő vészhelyzeti központokba, hogy felajánlják a segítségüket. Vittek magukkal élelmet és egyéb készleteket is. Számos egyháztag, habár elveszítette a saját otthonát, már rögtön a vihart követően önzetlenül szolgált másokat. Amikor az eső elállt, és felszáradt a talaj, három cövekből gyűltek össze a Mormon Segítő Kezek önkéntesei, hogy szétosszák a készleteket, és segítsenek a takarítási munkákban.
Brazília
Brazília Sete Lagoas nevű városában van egy szálló olyan – fogyatékkal élő – nők számára, akiknek az életére rányomta bélyegét a kábítószer-használat. Nap mint nap küzdöttek a túlélésért. Volt egy kis kemencéjük, amelyben naponta mintegy 30 vekni kenyeret sütöttek. Bár a nők kaptak valamennyi segélyt egy helyi emberbaráti szervezettől, ez így is alig volt elég a saját élelmezésükre. Amikor a Brazíliai Sete Lagoas Cövek vezetői értesültek ezen nők helyzetéről, segíteni akartak nekik.
Elbeszélgettek velük a szükségleteikről. A nők azt mondták, hogy ha több kenyeret tudnának sütni, akkor nem csak magukat tudnák jobban ellátni vele, hanem talán pár veknit el is adhatnának, hogy szert tegyenek egy kis jövedelemre, amelyre oly nagy szükségük volt.
Az egyház vezetői és tagjai a helyi csendőrséggel és egy helyi iskolával közösen dolgoztak azon, hogy javítsák ezen nők életkörülményeit. Az egyház egyik emberbaráti támogatása révén, valamint az egyház és a helyi közösség önkénteseinek segítségével létre tudtak hozni egy új pékséget. Itt a nők már napi 300 vekni kenyeret süthettek.
A kapott bevételből a pékségben tevékenykedő nők felvehették az első alkalmazottjukat – a szállón lakó egyik nőt.
A jóléti munka
Hasonlóan azokhoz a sugalmazott egyházi vezetőkhöz évtizedekkel ezelőtt, akik észrevették maguk körül a nagyfokú szűkölködést, és nem voltak hajlandóak hátat fordítani, az egyház mai vezetői és tagjai világszerte ugyanezt teszik a saját területeiken, a saját módjukon.
Amikor Uchtdorf elnök a másokról való gondoskodásról beszélt, ezt mondta a szenteknek: „Az Úr módja nem azt jelenti, hogy a folyóparton ücsörgünk, és várjuk, hogy a víz mind lefolyjon, mielőtt átkelnénk. Az Úr módja azt jelenti, hogy feltűrjük az ingünket, munkához látunk, és építünk egy hidat vagy egy hajót, melyen átkelhetünk kihívásaink árján.”6
A szegények felkutatása és a szenvedők szolgálata nélkülözhetetlen elemei mindannak, amit Jézus Krisztus tanítványának lenni jelent. Ez az a munka, amelyet maga Jézus Krisztus is végzett, amikor a saját korában élőket szolgálta. „Az Úr módján történő gondoskodás nem csupán egy újabb tétel az egyház programjainak listáján – összegezte végül Uchtdorf elnök. – Nem szabad elhanyagolni vagy mellőzni. Központi szerepet játszik a tanunkban; ez vallásunk lényege.”7