Családtörténet: békesség, védelem és ígéretek

Úgy hiszem, hogy a Mormon könyve első családja – Lehi családja – egy olyan erőteljes leckét tartogat számunkra, melyet talán észre sem vettünk. Lehi családja sokat taníthat nekünk a családi feljegyzésekről – arról, hogy miért fontosak az Úrnak, és miért legyenek számunkra is fontosak.

A történet kezdetén Lehi és Sária Jeruzsálemben nevelgetik lányaikat és négy fiukat, viszonylag kényelmes életet élve abban a nagy városban. Az életük azonban örökre megváltozott, amikor az Úr azt parancsolta Lehinek, hogy vigye a családját a vadonba.

Lehi engedelmeskedett, a családjával együtt hátrahagyta a javait és kimerészkedett a vadonba. Miután egy ideig vándoroltak, Lehi így szólt a fiához, Nefihez:

„Íme álmodtam egy álmot, amelyben az Úr megparancsolta nekem, hogy te és fivéreid térjetek vissza Jeruzsálembe.

Mert íme, Lábánnál van a zsidók feljegyzése, valamint őseim nemzedékrendje, és ezek rézlemezekre vannak vésve” (1 Nefi 3:2–3; kiemelés hozzáadva).

E parancsolatnak köszönhetően családjaink megáldattak a hit és az engedelmesség következő nagyszerű, Nefitől származó kijelentésével: „Megyek és megteszem azon dolgokat, amelyeket az Úr megparancsolt, mert tudom, hogy az Úr nem ad parancsolatokat az emberek gyermekeinek, csak akkor, ha utat készít számukra, hogy végrehajthassák azt a dolgot, amit megparancsol nekik” (1 Nefi 3:7).

A rézlemezek feljegyzést alkottak. Tartalmazták a szentírásokat, de tartalmazták Lehi családtörténetét is. Az Úr tudta, mennyire fontos lesz megőrizni azt a feljegyzést az eljövendő nemzedékek sokasága számára.

Tűnődtetek már azon, vajon miért nem Lehit, hanem a fiait utasította az Úr, hogy térjenek vissza a feljegyzésért? Hiszen ő volt a család pátriárkája. Az Úr neki küldte a látomást. Vajon Lehi nem gyakorolt volna a fiainál nagyobb hatást Lábánra?

Nem tudjuk, miért utasította az Úr Lehi fiait, hogy térjenek vissza Jeruzsálembe, de azt tudjuk, hogy megküzdöttek azért, hogy elvégezzék, amire az Úr kérte őket. A feladat nehéz volt és próbára tette a hitüket. Értékes leckéket tanultak, amelyek mindvégig jó szolgálatot tettek nekik a vadonbéli utazásuk során. Talán a legfontosabb, hogy megtanulták, hogy amikor az Úr parancsol, akkor valóban utat is készít.

Feltehetjük magunknak a kérdést: vajon mit akar megtanítani az Úr a fiainknak és lányainknak, amikor „visszatérnek”, hogy elhozzák a családi feljegyzéseinket? Hogyan készít utat számukra? Vajon azt szeretné, hogy valamit megtapasztaljanak? Vajon mi megkérjük-e őket ezen tapasztalatok megszerzésére? Milyen áldásokban szeretné részesíteni a fiaitokat és lányaitokat a templomi és családtörténeti szolgálat révén?

Amikor Nefi és a fivérei visszatértek atyjuk sátrához, Lehi „vette a feljegyzéseket, melyek a rézlemezekre voltak vésve, és elejétől kezdve tanulmányozta azokat.” A feljegyzésekben megtalálta „Mózes öt könyvét”, „a szent próféták próféciáit”, és „atyáinak egy nemzedékrendjét is; tudta tehát, hogy József leszármazottja…, akit eladtak Egyiptomba”. Amikor pedig Lehi „mindezen dolgokat látta, eltelt a Lélekkel” (1 Nefi 5:10, 11, 13, 14, 17).

Azután pedig Lehi megtanította a családjának, amit a lemezekről megtudott. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a sátra családtörténeti és tanulási központtá változott – pont úgy, ahogy az otthonunknak is kellene.

Könnyen belátható, miért akarta az Úr, hogy Lehi családja rendelkezzen ezekkel a feljegyzésekkel. Önazonosság-érzetet adtak a leszármazottainak, összekötve őket a múltbéli hithű pátriárkákkal, és szívükbe ültetve „az atyáknak tett ígéreteket” (T&Sz 2:2; Joseph Smith története 1:39). E feljegyzések annyira fontosak voltak a még meg sem született nemzedékek hite szempontjából, hogy a Lélek Nefihez intézett figyelmeztetése szerint nélkülük egy egész nemzet süllyedne és veszne el a hitetlenségben (lásd 1 Nefi 4:13).

Egy másik Mormon könyvebeli nép tapasztalatai megmutatták, mennyire igaz, hogy amikor elvesznek a feljegyzések, akkor elvész az igazság is, és ez katasztrofális következményekkel járhat a rákövetkező nemzedékekre nézve.

A mulekiták nagyjából Lehi családjával egy időben hagyták el Jeruzsálemet. Azonban Lehi családjával ellentétben „nem hoztak magukkal feljegyzéseket”. Mire úgy 400 évvel később Móziás rájuk bukkant, „romlott lett a nyelvük, és… megtagadták Teremtőjük létezését” (Omni 1:17). Elveszítették önazonosságukat, mint szövetséges nép.

Móziás a saját nyelvére tanította a mulekitákat, hogy tanulhassanak a birtokában lévő feljegyzésekből. Ennek eredményeképpen a mulekiták zavaros, istentelen társadalma olyanná változott, amely értette Isten számukra – és családjaik számára – készített boldogságtervét.

Kép

family going to the temple

Annak ismerete, hogy kik is vagyunk Istenhez és egymáshoz viszonyítva, megváltoztatja a gondolkodásunkat, a cselekedeteinket és a másokkal való bánásmódunkat. A feljegyzések önazonosságunk és látószögünk létfontosságú részét képezik. A hátratekintés felkészít, hogy előrehaladjunk.

Szülők! Megkértétek már a családotokat, hogy „térjenek vissza”? Vajon nem vált-e külön valamilyen formában a családotok a feljegyzéseitől – vagy egymástól? Vajon nem lettek-e elmetszve a családotok múlt és jelen közti kötelékei? A családtörténetetek mely eseménye okozta ezt a különválást? Bevándorlás, családi viszály, az evangéliumhoz való megtérés, vagy egyszerűen csak az idő múlása? Kinyújtottátok-e mostanában a kezeteket, hogy a FamilySearch.org oldalon megleljétek őseiteket?

Izráel háza szétszóratott, és ebbe a családjaink és feljegyzéseink szétszóratása is sokszor beleértendő. Felelősségünk abban áll, hogy összegyűjtsük őket, és – ahol szükséges – begyógyítsuk az elválás sebeit. Miközben szorgalmasan arra törekszünk, hogy gyermekeink szívét az atyáik felé fordítsuk, a saját szívünk a gyermekeink felé fog fordulni¹, és együtt fel fogjuk fedezni az e munkából fakadó békességet és gyógyulást (lásd T&Sz 98:16).

Ahogyan Lehi visszaküldte fiait Jeruzsálembe a szent feljegyzésekért, küldjük vissza mi is gyermekeinket a mi családi feljegyzéseinkért. Ahogyan az Úr utat készített Nefi számára, éppúgy megadta az internetet és az egyéb műszaki megoldásokat is, amelyek lehetővé teszik gyermekeink számára, hogy összegyűjtsék és meggyógyítsák a családjainkat. Templomokat is készített, ahová elvihetjük a talált neveket, és összegyűjtésünket véglegessé tehetjük a pecsételési szertartások által.

Amikor a feleségemmel, Sharollal házasságot kötöttünk, úgy döntöttünk, hogy négy fiunk lesz. Az Úrnak más terve volt. Négy lányt adott nekünk.

A négy lányunkkal vándoroltunk a vadonban. Ma már férjnél vannak, gyermekeik születtek, és a saját vadonjukban vándorolnak. Vajon minden könnyű volt az utazás során? Nem. Nekünk is kijutott a zúgolódásból, és volt bőven küszködés is.

Az élet vadonja nehéz is lehet a családok számára. Amikor megkérdezik, hogy vagyunk, gyakran azt felelem: „Köszönöm kérdésed, éppen két válság közt.”

Vannak azonban igazán örömteli pillanatok is az út során. Pátriárkákként és mátriárkákként sok időt töltünk azzal, hogy hozzáeddzük gyermekeinket a vadonhoz. Napjaink prófétái megígérték, hogy a családtörténeti munka „védelmet [nyújt] az ellenség hatása ellen”², valamint a Szabadítóhoz történő „mély és maradandó” megtérést eredményez.³ Mily erőteljes módja családjaink összegyűjtésének, gyógyításának és egymáshoz pecsételésének!

Családunk pátriárkájaként megkértem a lányainkat, hogy „térjenek vissza”, találják meg a feljegyzéseket, vigyék el a neveket a templomba, és tanítsák unokáinkat. Azt kértem, hogy a családtörténetünkben való részvétel által ismerjék meg, kik is alkotják őket.

Megígérem, hogy amikor megkéritek gyermekeiteket, hogy „térjenek vissza” és találják meg családi feljegyzéseiteket, akkor majd Lehihez és Sáriához hasonlóan „rendkívül örvendeztek” együtt, és „hálát adt[ok] Izráel Istenének”. Amint a feljegyzésekben kutattok, „eltelt[ek] a Lélekkel”, mivel látni fogjátok, „hogy kívánatosak; igen, méghozzá nagy értékkel bírnak”. Tudni fogjátok azt is, hogy „az Úr bölcsessége szerint volt, hogy [magatokkal vigyétek] azokat, amint a vadonban a megígért föld felé [mentek]” (1 Nefi 5:9, 17, 21–22).

Az egyház itt van, hogy támogassa és erősítse a családotokat ezen utazás során. Megígérem, hogy amikor a családotok a feljegyzések összegyűjtésében, a szívek gyógyításában és a családtagok egymáshoz pecsételésében vesz részt, akkor ti és az utódaitok – vagyis a családotok – örökkön-örökké megáldattok.