Utolsó napi szentek történetei
Földre szállt angyalok: a Dunn házaspár
Illusztráció: Wilson Ong
Éppen tévét néztem, amikor édesanyám azzal hívott, hogy a bátyja, – az én 92 éves Floyd bácsikám – és az ő felesége, Millie néni influenzásak lettek, és nincs otthon élelmük. Ahhoz pedig nem voltak elég jól, hogy lemenjenek a boltba. Floyd bácsinak és Millie néninek nem laktak a közelben más rokonaik, akik segíthettek volna nekik.
Édesanyám érdeklődött, hogy én tudnék-e segíteni. A család ezen ágában én vagyok az egyetlen egyháztag, és máskor is kérték már a segítségemet, amikor a helyzet úgy kívánta. A gond az volt, hogy én Utahban laktam, a nagybátyámék pedig a kaliforniai Hemetben.
Kértem édesanyámtól pár perc gondolkodási időt, hogy kitaláljam, mit tegyek. Volt egy ismerősöm, aki Hemet közelében lakott, úgyhogy felhívtam és megkérdeztem, ismer-e valakit Hemetben. Említett egy bizonyos Dunn nőtestvért, akivel akkoriban együtt szolgáltak a Kaliforniai Redlands templomban, és aki segítőegyleti elnök volt ott helyben.
Amikor Dunn nőtestvér felvette a telefont, rákezdtem: „Szervusz, Dunn nőtestvér! Nem ismersz, de Nancy Little vagyok Utahból. Én egyháztag vagyok, de a Hemetben élő nagybátyámék nem. És most megbetegedtek, otthon pedig nincs mit enniük.” Elmondtam, hogy merre laknak, ami elég messze volt tőle, és elmagyaráztam, hogy csak annyi kellene, hogy mondjon egy éttermet a közelükben, ahonnan kiszállításra rendelhetnék ételt.
Dunn nőtestvér viszont ragaszkodott hozzá, hogy a férjével ők visznek majd ételt a nagybátyáméknak. Volt otthon frissen főtt levesük és kenyerük, az édesanyja pedig éppen süteményt sütött. Én tiltakoztam, de ő kitartó volt.
Néhány órával később Dunn nőtestvér felhívott, hogy megnyugtasson: minden rendben. Később édesanyám is felhívott, hogy elmesélje, amit Floyd bácsi mondott neki a látogatásukról. Ő így fogalmazott: „Angyalok érkeztek hozzánk, akiket Dunnéknak hívtak. Mindkét kezük tele volt étellel: gyümölcsök, zöldségek, házi leves, kenyér és sütemények. A legfinomabb sütemények voltak, amelyeket valaha is ettem.” Dunnék tehát meglátogatták a nagybátyámat, segítettek nekik a szükségleteikben, majd pedig Dunn testvér átvitte az Alzheimer-kórban szenvedő Millie nénikémet az ágyából a konyhába, hogy Dunn nőtestvér megetethesse.
Floyd bácsi sírva mesélt édesanyámnak a telefonban a látogatásról. Azt mondta, hogy soha nem találkozott ilyen jóságos és törődő emberekkel. Azt mondta édesanyámnak, hogy szerencsés vagyok, amiért Utahban élek és körülvesz „az a sok mormon”.
Négy nappal a látogatást követően Floyd bácsi kisétált a postaládájához, megcsúszott és elesett. Beütötte a fejét és négy napra rá meghalt. A házigondozó nővértől eltekintve Dunnék voltak az utolsók, akikkel nagybátyám a halála előtt találkozott.
Hálás vagyok ezen segítőegyleti nőtestvérem krisztusi példájáért, aki sok száz kilométerre lakott tőlem, akivel máig sem találkoztam, de aki segített a nagybátyámon és a nagynénémen.