Utolsó napi szentek történetei
Könyörületért esedezve
Illusztráció: Stan Fellows
Észtországban egy szomszéd városba utaztam, és ott megláttam egy kolduló férfit. Meglepő módon felismertem abból az időből, amikor 10 évvel korábban abban a városban szolgáltam misszionáriusként. Csakúgy mint akkoriban, most is egy nagy zacskónyi PET-palackot vitt leadni. Emlékeztem, hogy mindig kért egy kis aprót, és ha adtál neki, megkérdezte, hogy nincs-e nálad még.
Megdöbbentem, hogy ismét látom. Tíz év elteltével még mindig ugyanúgy nézett ki – egy kicsit őszesebb volt, de úgy tűnt, hogy végig ugyanazt az életet élte, nap mint nap pénzt koldulva. Eszembe jutott az a csodálatos tíz év, amelyet mindeközben én éltem át, beleértve a templomi házasságkötést, a tanulmányaim befejezését, egy jó állás megtalálását, valamint hogy egészséges voltam.
Úgy gondoltam, talán ez az utolsó alkalom, hogy láthatom őt, és úgy éreztem, adnom kellene neki valamit. A gond csak az volt, hogy a nálam lévő egyetlen bankjegy értékesebb volt, mint amennyit adni szándékoztam. Az előttem álló lehetőségekre gondolva megborzongtam: vagy semmit nem adok neki, vagy többet adok, mint amennyit szeretnék. Úgy döntöttem, hogy nekem végül is nem fog olyan nagyon számítani, neki pedig jó napja lesz tőle, hát odaadtam a bankót.
Alig két nappal később ismét hasonló helyzetbe kerültem, csak ezúttal én esedeztem könyörületért. Elnéztem ugyanis egy fontos ösztöndíj jelentkezési határidejét. Azt gondoltam, hogy két héttel a határidő előtt adtam le, de amikor utánanéztem, elszörnyedve láttam, hogy egy nap késéssel küldtem be.
Az ösztöndíj összege pont a koldusnak adott pénz százszorosa volt, és azonnal észre is vettem a sors eme fintorát. Hirtelen én voltam az, aki könyörületért esedezett, egyrészt a Mennyei Atyámhoz intézett imában, másrészt az egyetemi illetékeseknek küldött ímélben. Azt válaszolták, hogy befogadják a jelentkezést, bár ráírják, hogy késve érkezett.
Az imám válaszra talált, és abban az áldásban volt részem, hogy megkaptam az ösztöndíjat, amely anyagilag sokat segített rajtunk a feleségemmel. Még fontosabb azonban, hogy ez az élmény értékes tanulsággal szolgált számomra: nem vagyunk-e mindannyian koldusok Isten előtt? (Lásd Móziás 4:19.)