23. fejezet

Egyéni felelősség

„Minden tagunktól elvárjuk mindenütt, hogy ismerjék meg a helyes tantételeket, és kormányozzák magukat.”

Joseph Fielding Smith életéből

D. Arthur Haycock testvér egy napon éppen az Egyházi Adminisztrációs Épület felé tartott, amikor meglátta, hogy Joseph Fielding Smith elnök az oldalajtót nyitja. Mivel be kellett jutnia az épületbe, ahol a Tizenkét Apostol Kvóruma titkáraként dolgozott, Haycock testvér „kettesével, hármasával szedve a lépcsőket felsietett, hogy be tudjon lépni az ajtón, mielőtt becsukódna. Épp sikerült neki. Amikor beért az épületbe, lépteit szaporázva utolérte Smith elnököt, hogy a liftig együtt mehessenek. Tréfásan megjegyezte: »Remélem, ugyanilyen szerencsésen becsusszanok majd a mennybe is azon az ajtón, amit te nyitottál.«” Smith elnök először nem válaszolt, mire Haycock testvér aggódni kezdett, hogy talán valami rosszat mondott, pedig csak tréfálni szeretett volna. Aztán „ahogyan a lifthez értek, Smith elnök odakacsintva mindössze annyit mondott: »Hát, testvér, arra azért ne nagyon számíts!«”¹

Smith elnök szavaival és tetteivel is újra és újra tanította azt a tantételt, amelyet akkor Haycock testvérrel is megosztott. Hangsúlyozta, hogy bár az utolsó napi szenteknek szorgalmasan kell azon munkálkodniuk, hogy segítsenek másoknak elnyerni az evangélium áldásait, azért a szabadulás alapvetően egyéni felelősség. Arra is bátorította a szenteket, hogy legyenek önellátóak, és szorgosan munkálkodjanak világi céljaikon is. „Erről szól az élet – mondta –, hogy kifejlesszük a lehetőségeinket és különösképpen, hogy önuralomra tegyünk szert.”²

Joseph Fielding Smith fiatal fiúként tanult meg dolgozni. Édesapja gyakran volt távol otthonról, így „gyermekkora nagy részét felnőttmunkával töltötte”. Sőt, olyan szorgalmasan dolgozott, hogy „akaratlanul is idő előtt örökölt meg egy feladatot, amikor kisfiús büszkeségében titokban megfejte a család egyik tehenét, hogy bebizonyítsa, képes rá, így végül övé is lett a feladat végérvényesen”.³

Hajlandósága a munkára tovább erősödött, amikor teljes idejű misszionáriusként szolgált Angliában. Felesége, Louie, a következőket írta neki, amíg távol volt: „Pontosan tudom, hogy sokkal jobban szereted a kötelességet, mint a szórakozást, és annyira szeretlek és bízom benned, hogy úgy érzem, már-már annyira tökéletes fiatal férfi vagy, amennyire ez csak lehetséges.”⁴ Amellett, hogy eleget tett kötelességének, hogy tanítsa az evangéliumot másoknak, keményen munkálkodott azon is, hogy saját maga tanulmányozza az evangéliumot. Az egyik hazaküldött levelében azon erőfeszítéseiről beszélt, melyeket egy bizonyos szentírásbeli szakasz memorizálására tett: „Egész nap igyekeztem, hogy megtanuljam ezt a szentírást, mégsem sikerült még. Eltökélt vagyok azonban, hogy megtanuljam, mielőtt végzek.”⁵

Smith elnök gyermekeinek is átadta munkamorálját. Azt mondogatta nekik: „Az emberek az ágyban halnak meg. És a törekvés is.” E tantétellel a szemük előtt, feleségével gondoskodtak arról, hogy a gyermekek kora reggel felkelnek minden nap és elvégzik részüket a ház tisztán- és rendben tartásából. „Édesapánk valahogyan erkölcstelennek érezte, hogy gyermekei hat óra után még ágyban legyenek – mesélte egyik fia. – Én természetesen csak egyetlen egyszer próbálkoztam. Apa gondoskodott róla.”⁶ Smith elnök is segített a ház körül. Amikor Louie-val összeházasodtak, olyan sok munkát végzett el az első otthonuk felépítésén, amennyit csak tudott. Az évek során a legtöbb javítást saját maga végezte, segített a konyhában és a gyümölcsszedésben, amikor eljött a befőzési szezon.⁷

Haycock testvér, aki egykor Smith elnök után szaladt az Egyházi Adminisztrációs Épület ajtajában, később az egyház öt elnökének is személyi titkára volt, köztük Smith elnöké is. Szoros kapcsolatuk révén látta Smith elnök folyamatos erőfeszítését, hogy lelkileg fejlessze magát. Azt mondta, gyakran lépett úgy Smith elnök irodájába, hogy a próféta éppen a szentírásait tanulmányozta vagy más könyvet olvasott.⁸

Joseph Fielding Smith tanításai

Az Úr elvárja tőlünk, hogy szorgalmasan igyekezzünk elnyerni a fizikai és a lelki áldásokat is.

Az Úr azt mondta [Ádámnak]: „Orczád verítékével egyed a te kenyeredet” [1 Mózes 3:19; lásd még Mózes 4:25], és minden korszakban felszólította népét, hogy legyenek szorgalmasak, hithűen szolgálják Őt, és dolgozzanak. […]

Az egyház korai napjaiban e völgyekben [Utahban] Brigham Young elnök és a többi fivér komoly hangsúlyt fektettek az iparkodásra, és erre bizony nagy szükség is volt, mert elődeink szinte üres kézzel érkeztek meg. Dolgozniuk kellett. Szorgoskodniuk kellett. Elengedhetetlen volt, hogy előteremtsék mindazt, amire szükségük volt, éppen ezért folyamatosan kaptak tanácsot és útmutatásokat arra vonatkozóan, hogy keményen kell dolgozniuk. Azt tanították nekik, hogy ne legyenek felfuvalkodott szívűek. Azért jöttek ide, hogy hódolhassanak az Úrnak, Istenüknek, és betarthassák a parancsolatait. Arra kérték őket, hogy ne csak szorgalmasak, hanem alázatosak is legyenek. […] Ó, bárcsak emlékeznénk még erre! Sajnálom, hogy elfelejtettük.

[…] Az Úr azt mondta: „Ne legyél tétlen; mert aki tétlen, az ne egye a munkás kenyerét, se ne viselje a ruháit” [T&Sz 42:42]. Ez teljesen logikus, nem? Miért is részesülne a tétlen a szorgos munkájának gyümölcséből – feltéve, hogy a tétlen ember olyan fizikai állapotban van, amely lehetővé tenné számára, hogy dolgozzon? Egyáltalán nem értek egyet azokkal a mozgalmakkal, amelyek az emberiség pusztulására törnek azzal, hogy tétlenségre bátorítják az embereket, és nem érdekel, milyen korról van szó. Teljesen mindegy, milyen idős valaki, ha fizikailag erős és képes arra, hogy szolgáljon, akkor gondoskodnia kell önmagáról; ez az, amit az Úr elvár tőle.

Egy másik kinyilatkoztatásban azt mondta az Úr:

„Továbbá, bizony mondom nektek, hogy minden ember, aki kötelezve van, hogy gondoskodjon a családjáról, gondoskodjon róluk, és semmiképpen nem veszíti el koronáját; és dolgozzon az egyházban. Minden ember legyen szorgalmas, minden dologban. És a tétlenkedőnek ne legyen helye az egyházban, csak ha bűnbánatot tart és útjait kijavítja.” [T&Sz 75:28–29.]

Az Úr tehát ezt a tanácsot adta ma az egyháznak. Ez pedig nem csak a mező felszántására vagy az aratásra és a betakarításra és az egyéb gazdasági munkákra vonatkozik, hanem egyben azt is jelenti, hogy az embernek szorgalmasnak kell lennie a lelki dolgokban is éppúgy, mint a fizikai dolgokban, amelyek a megélhetését biztosítják.⁹

Nagyszerű célból vagyunk itt. E cél pedig nem az, hogy itt éljünk 100 évig vagy még addig se, és bevessük a földjeinket, learassuk a gabonát, leszüreteljük a gyümölcsöt, házakban éljünk, és körülvegyük magunkat a halandó élet szükségességeivel. Nem ez az élet célja. Mindezek szükségesek életben maradásunkhoz itt, és ez az egyetlen oka annak, hogy iparkodnunk kell ezekben. Azonban hányan élik úgy az életüket, hogy úgy vélik, az élet teljes értelme az, hogy felhalmozzák a világ dolgait, hogy kényelemben éljenek, és mindenféle luxussal vegyék körül magukat, minden olyan kiváltsággal és élvezettel, melyet e halandó élet csak nyújtani képes, miközben nem is gondolnak ennél tovább?

Hiszen mindez nem más, mint fizikai és időleges áldás! Azért eszünk, hogy éljünk. Azért ruházkodunk, hogy melegen tartsuk és elfedjük magunkat. Azért vannak házaink, hogy biztosítsák kényelmünket, azonban mindezen áldásokra úgy kell tekintenünk, mint ideiglenes áldásokra, amelyek szükségesek addig, amíg átutazunk ezen az életen. Ez minden hasznuk számunkra. Egyetlen egyet sem vihetünk magunkkal közülük, amikor eltávozunk. Az arany, az ezüst és a drágakövek, melyeket vagyonnak is neveznek, semmi többet nem érnek számunkra, mint csupán annyit, hogy képessé tesznek bennünket saját magunk ellátására és szükségleteink fedezésére itt.¹⁰

Az Úr… elvárja tőlünk, hogy ismerjük a világi dolgokat azért, hogy gondoskodni tudjunk magunkról fizikailag, szolgálatára lehessünk felebarátainknak, és eljuttathassuk az evangélium üzenetét a gyermekeihez szerte a világon.¹¹

Ittlétünk célja az, hogy megtegyük az Atya akaratát, ahogyan azt megteszik a mennyben, hogy az igazlelkűség munkáját végezzük a földön, hogy legyőzzük a gonoszságot és uralmunk alá hajtsuk, hogy diadalmaskodjunk a bűn és lelkünk ellensége felett, hogy szegényes és elbukott emberi lényünk hiányosságai és gyengeségei fölé emelkedjünk az Úr sugalmazása és az Ő kinyilvánított hatalma által, és így szentekké, valamint az Úr szolgáivá váljunk itt, a földön.¹²

Végső soron az Úrnak tartozunk elszámolással kötelességeink teljesítéséről.

Saját hitünknek és lelkiismeretünknek tartozunk elszámolással; nem nekem vagy az egyház elnökségének, hanem az Úrnak. Nem embereknek számolok el a tizedemmel – az Úrnak számolok el mindennel; vagyis a saját viselkedésemmel az egyházban, az egyház más törvényeinek és szabályainak betartásával kapcsolatosan is. Ha nem tartom be az egyház törvényeit, akkor az Úrnak tartozok felelősséggel, és idővel Neki kell majd felelnem, tagságommal kapcsolatosan pedig esetleg az egyháznak kell felelnem. Ha eleget teszek kötelességeimnek, amennyire megértettem az Úr velem szemben támasztott követelményeit, akkor tiszta lelkiismerettel kell rendelkeznem. Elégedett lehet a lelkem, mert egyszerűen elvégeztem a kötelességemet, ahogyan megértettem, és elfogadom a következményeket. Az én esetemben ez az Úr és közöttem zajló ügy; és mindannyiunk esetében így van.

Ő, aki elküldte Egyszülött Fiát a világba, hogy véghezvigye a küldetést, melyet megtett, Ő küldött minden egyes lelket is a világba, akihez most elér a hangom, sőt, minden férfit és nőt az egész világon, hogy betöltsék küldetésüket, mely küldetést nem tölthetnek be hanyagsággal, nemtörődömséggel vagy akár tudatlansággal.

Meg kell ismernünk a kötelezettséget, amely alatt állunk az Úrral és egymással szemben; ezek elengedhetetlen dolgok, és nem gyarapodhatunk lelkiekben, nem növekedhetünk az Úr ismeretében vagy a bölcsességben, ha nem szenteljük gondolatainkat és erőfeszítéseinket saját jobbá válásukra, saját bölcsességünk és tudásunk gyarapítására az Úr dolgait illetően.¹³

Olyan könnyű az emberek számára, hogy valaki mást okoljanak saját hibáikért, viszont mivel emberi természettel rendelkezünk, könnyű elfogadni az elismerést, amikor valami olyasmit érünk el, ami kellemes és hasznos. Soha nem szeretnénk azonban felvállalni a felelősséget a hibáinkért, hiszen ez nem kellemes, így aztán igyekszünk az ilyen felelősséget valahová máshová, valaki másra testálni. […] Vállaljuk fel a felelősségeinket, és ne igyekezzünk azokat máshová áthelyezni!¹⁴

Isten önrendelkezést adott nekünk, és elvárja tőlünk, hogy mindent megtegyünk magunkért, amit csak tudunk.

Az önrendelkezés az a hatalmas ajándék, amelyet az Úr ruházott rá minden lélekre, hogy saját magáért cselekedjen, saját döntéseket hozzon, hogy hatalmában álljon függetlenül hinni és elfogadni az igazságot, ezzel elnyerve az örök életet, vagy pedig visszautasítani az igazságot, és elnyerve a lelkiismeret-furdalást. Ez Isten egyik legnagyszerűbb ajándéka. Mihez kezdenénk nélküle, ha arra lennénk kényszerítve, ahogyan néhány ember szeretné, hogy társaik az ő akaratukat legyenek kénytelenek véghezvinni? Nem lehetne szabadítás; nem léteznének az igazlelkűség jutalmai; senki sem kaphatna büntetést a hitszegésért, mert az ember nem lenne felelősségre vonható Teremtője előtt.¹⁵

Joseph Smith prófétától megkérdezték, hogyan kormányoz egy ilyen sok és különböző emberekből álló népet, mint az utolsó napi szentek. Azt válaszolta: „Helyes tantételeket tanítok nekik, és ők magukat kormányozzák.”

Ez az a tantétel, amely alapján az egyház működik. Minden tagunktól elvárjuk mindenütt, hogy ismerjék meg a helyes tantételeket és magukat kormányozzák.¹⁶

„Egyetlen személy sincs, akit az Atya bármely rendelkezése arra kényszerítene, hogy jót tegyen;… Mindenki saját maga cselekszik.”

Az önrendelkezés e nagyszerű ajándéka – vagyis a kiváltság, hogy az ember saját maga válasszon – sohasem került visszavonásra, és nem is kerül a jövőben sem. Ez örökkévaló tantétel, amely gondolati és tettbéli szabadságot biztosít minden léleknek. Egyetlen személy sincs, akit az Atya bármely rendelkezése arra kényszerítene, hogy jót tegyen; senkit sem kényszerítettek soha arra, hogy gonoszul cselekedjen. Mindenki saját maga cselekszik. Sátán terve volt, hogy elpusztítsa ezt az önrendelkezést, és arra kényszerítse az embert, hogy az ő akaratát cselekedje. Nem lehetne kielégítő létezés e nagyszerű ajándék nélkül. Az embernek rendelkeznie kell a döntés kiváltságával, akár még abban a tekintetben is, hogy fellázadjon az isteni rendelések ellen. Természetesen a szabadításnak és a felmagasztosulásnak is a szabad akaraton keresztül kell elérkeznie, nem pedig kényszer által, valamint egyéni érdem alapján, hogy az igazlelkű jutalmak megadathassanak, valamint a vétkesek elnyerhessék méltó büntetésüket.¹⁷

Hisszük, hogy kegyelem által leszünk megmentve, miután minden tőlünk telhetőt megtettünk, és hogy Krisztus engesztelésének alapjára építve minden embernek ki kell munkálnia saját szabadulását félelemmel és reszketéssel az Úr előtt [lásd 2 Nefi 25:23; Mormon 9:27].¹⁸

Fontos tény az – melyet közvetlen cselekedetek, valamint a szentírásokban található összes vonatkozás is jelez –, hogy Isten mindent megtett az emberért, amit ő nem képes megtenni magáért a szabadulás biztosítása érdekében, elvárja azonban az embertől, hogy mindent megtegyen saját maga, ami csak hatalmában áll.

E tantétel alapján ellentétes a menny rendjével – melyet a föld alapítása előtt vezettek be – az, hogy szent hírnökök, akik már áthaladtak a feltámadáson, vagy olyan hírnökök, akik a mennyei körökhöz tartoznak, a földre jöjjenek, és olyan munkát végezzenek el az emberért, amelyet ő maga is elvégezhet saját magáért. […]

Igen komoly tévedés azt képzelni, hogy Jézus mindent megtett az emberekért, nekik már csak annyi dolguk van, hogy elismerjék Őt a szájukkal, aztán már semmit sem kell tenniük. Az embereknek munkájuk van, ha el kívánják nyerni a szabadítást. Ezen örökkévaló törvénnyel összhangban állt az, hogy az angyal Kornéliust Péterhez irányította [lásd Cselekedetek 10], és hogy Ananiást Pálhoz küldték [lásd Cselekedetek 9:1–22]. Hasonlóképp e törvénynek engedelmeskedve történt, hogy Moróni – aki pedig értette a nefita lemezekre vésett írásokat – nem maga végezte el a fordítást, hanem az Úr irányítása alatt átadta Joseph Smithnek az Urimot és Tummimot, melyekkel aztán a próféta Isten ajándéka és hatalma által képes volt véghezvinni e fontos munkát.¹⁹

Két nagy felelősségünk az, hogy törekedjünk saját szabadulásunkra, és szorgalmasan dolgozzunk mások szabadulásáért is.

Ez a két nagy felelősségünk van. […] Először, hogy saját szabadulásunkra törekedjünk; majd másodszor, hogy teljesítsük felebarátaink iránti kötelességünket. Nos, én úgy értelmezem, hogy elsődleges kötelességem egyénileg az, hogy a saját szabadulásomon munkálkodjak. Ez a ti elsődleges, egyéni kötelességetek, valamint ezen egyház minden más tagjáé is.²⁰

Elsődleges gondunknak saját szabadulásunknak kell lennie. Igyekeznünk kell elnyerni minden evangéliumi áldást saját magunk számára. Meg kell keresztelkednünk, és be kell lépnünk a celesztiális házasság rendjébe, hogy Atyánk királysága teljességének örökösei lehessünk. Aztán foglalkoznunk kell a családunkkal, a gyermekeinkkel és az őseinkkel.²¹

Az a… kötelességünk, hogy megmentsük a világot, a halottakat és az élőket egyaránt. Azáltal mentjük meg a bűnbánókat, hogy az evangéliumot hirdetjük a nemzetek között, és összegyűjtjük Izráel gyermekeit, a becsületes szívűeket. A halottakat azáltal mentjük meg, hogy elmegyünk az Úr házába, és elvégezzük ezeket a szertartásokat – a keresztelést, a kézrátételt, a konfirmálást, és mindazon dolgokat, melyeket az Úr megkíván tőlünk – az ő javukra.²²

Az én kötelességem – ahogy a tiétek is, fivéreim és nőtestvéreim, mert a felelősség rajtatok is nyugszik –, hogy a lehető legjobbat tegyük, ami erőnkből telik, hogy ne hátráljunk meg, hanem teljes lelkünkkel induljunk neki az Úrtól kapott elhívásaink felmagasztalásának, hogy mindannyian szorgalmasan munkálkodjunk saját házunk szabadulásán, valamint a környezetünkben és a távoli földeken élők szabadulásán egyaránt.²³

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Mi érintett meg Smith elnök arra irányuló erőfeszítéseiből, hogy gyermekeit megtanítsa dolgozni? (Lásd „Joseph Fielding Smith életéből”.) Mit tehetünk, hogy segítsük a gyermekeket felelősségteljesebbé válni?
Milyen szempontból segítenek jobban megértened az önellátást az 1. szakaszban olvasható tanítások? Gondolkodj el azon, hogyan lehetsz még jobban önellátó.
Tekintsd át a 2. szakaszban található tanácsot. Mit jelent számodra felelősséggel tartozni az Úrnak?
Smith elnök azt tanította, hogy „[m]inden tagunktól elvárjuk mindenütt, hogy ismerjék meg a helyes tantételeket, és kormányozzák magukat” (3. szakasz). Hogyan válhat ez a tanítás a családok javára? Hogyan nyújthat útmutatást a papsági kvórumok és a Segítőegylet számára?
Mások szolgálatára irányuló erőfeszítéseink során szerinted miért igaz az, hogy „[e]lsődleges gondunknak saját szabadulásunknak kell lennie”? (Lásd 4. szakasz.)

Kapcsolódó szentírások

Filippibeliek 2:12; 2 Nefi 2:14–16, 25–30; T&Sz 58:26–28

Tanítási segédlet

„Miközben ebből a könyvből tanítasz, kérj fel másokat is, hogy osszák meg a gondolataikat, tegyenek fel kérdéseket, és tanítsák egymást. Amikor tevékenyen részt vesznek a tanításban, felkészültebbek lesznek a tanulásra és a személyes kinyilatkoztatás elnyerésére” (e könyv IX. oldaláról).