Elnökök tanításai
6. fejezet: Az úrvacsora jelentősége


6. fejezet

Az úrvacsora jelentősége

„E jelképek magunkhoz vétele az egyik legszentebb és legszentségesebb szertartás az egyházban.”

Joseph Fielding Smith életéből

Joseph Fielding Smith elder 1929. október 5-én, 19 éves apostoli szolgálat után a Salt Lake Tabernákulumban állt, hogy elmondja 39. általános konferenciai beszédét. Azt mondta: „Van egy-két gondolat, amelyet elő kívánok adni az úrvacsora kérdéséhez kapcsolódóan, pontosabban azon gyűlésekhez kapcsolódóan, amelyeket kinyilatkoztatás és az Úr parancsolata szerint arra különítettek el az egyházban, hogy a Jézus Krisztus testét és vérét jelképező jegyeket magunkhoz vegyük.” E téma bevezetéseként elmondta saját érzéseit az úrvacsora kapcsán:

„Megítélésem szerint az úrvacsorai gyűlés az egyház összes gyűlése közül a legszentebb és a legszentségesebb. Amikor elgondolkodok azon az emlékezetes estén, amikor a Szabadító összegyűlt apostolaival, és bevezette az úrvacsorát – amikor erre az ünnepélyes alkalomra gondolok, szívem csodálattal telik meg, és mély érzések kerítenek hatalmukba. Ezt a gyűlést az idők kezdete óta megtartott egyik legünnepélyesebb és legcsodálatosabb összejövetelnek gondolom.

A Szabadító itt tanította őket közelgő áldozatáról, melyet zavarodottságukban fel sem foghattak. Egyértelműen beszélt nekik haláláról, és arról, hogy vérét ontják majd, mindezt pedig éppen a világ bűnei miatt átélt szenvedésének óráján mondta. Igen ünnepélyes alkalom volt ez; bevezette az úrvacsorát, a tanítványok pedig parancsolatot kaptak, hogy gyakran gyűljenek össze, és emlékezzenek meg Jézus Krisztus haláláról és szenvedéseiről, hiszen áldozata a világ megváltása érdekében történt.

Arra készült, hogy magára vegye mindazon adósság megfizetésének felelősségét, amelyet az ember a bukással szerzett, hogy az emberiség megváltást nyerhessen a haláltól és a pokoltól. Azt tanította az embereknek, hogy azért emelik majd fel, hogy mindenkit magához vonzhasson, és hogy mindazok, akik bűnbánatot tartanak és hisznek benne, a parancsolatok betartásával elkerülhessék a szenvedést, mert Ő magára veszi a bűneiket.”1

Kép
Jesus Christ depicted with the Apostles at the Last Supper. The Apostles are gathered around a table. Christ is standing before them and breaking bread as He institutes the sacrament.

„…ezt cselekedjétek az én emlékezetemre…” (Lukács 22:19)

Joseph Fielding Smith tanításai

1

Az Úr azt parancsolta nekünk, hogy gyakran gyűljünk össze, hogy részesüljünk az úrvacsorából.

E jegyek [a kenyér és a víz] magunkhoz vétele az egyik legszentebb és legszentségesebb szertartás az egyházban, az a szertartás, amely felváltotta az áldozati bárány leölését és elfogyasztását, amely Megváltónk kereszten hozott áldozatát [jelképezte]. Az Egyiptomból való kivonulástól fogva egészen Megváltónk keresztre feszítéséig az izráeliták azt a parancsot kapták, hogy tartsák meg a húsvétot minden év egy kijelölt időszakában. A keresztrefeszítést megelőző ünnepélyes estén az Úr megváltoztatta e szertartást, és helyébe megadta az úrvacsorát. Azt a parancsot kaptuk, hogy gyakran gyűljünk össze, nem csupán évente egy alkalommal, és menjünk el az imádság házába, ott pedig emlékezzünk Megváltónkra, és kössünk szövetséget Vele azzal, hogy gyakran részesülünk ebben a szent szertartásban.2

Az a személy, aki hétről hétre, hónapról hónapra kivonja magát az úrvacsorai gyűlés alól, pedig semmi sem akadályozza, hogy részt vegyen benne, nem hűséges az igazsághoz. Nem szereti. Ha szeretné, megjelenne, hogy részesüljön ezekben a jegyekben – egy kis darabka kenyérben és egy kis pohárka vízben. Élne benne a vágy, hogy megtegye ezt, így nyilvánítva ki az igazság iránti szeretetét, valamint Isten Fiának tett hűséges szolgálatát.3

Felhívást kaptunk arra, hogy emlékezzünk meg e nagyszerű eseményről [Jézus Krisztus engeszteléséről], és tartsuk azt folyamatosan az elménkben. E célból hívnak össze bennünket hetente, hogy részesüljünk e jelképekből, tanúsítva azt, hogy emlékezünk az Urunkra, hajlandóak vagyunk az Ő nevét magunkra venni, és be fogjuk tartani parancsolatait. Felhívást kaptunk, hogy e szövetséget hetente újítsuk meg, az Úr Lelkét pedig nem tudjuk megtartani, ha nem teszünk rendszeresen eleget ennek a parancsolatnak. Ha szeretjük az Urat, megjelenünk ezeken a gyűléseken a hódolat és az ima szellemében, emlékezve az Úrra, valamint azon szövetségekre, melyeket hetente megújítunk az úrvacsorával, ahogyan Ő ezt elvárja tőlünk.4

2

Jézus Krisztus engesztelésének emlékezetére veszünk az úrvacsorából.

Az egyház tagjainak kötelessége, hogy alázattal és hűen járjanak Jézus Krisztus engesztelésének ismeretében és megértésében. […] Van egy érzésem – és nagyon szeretném, ha tévednék, de attól tartok, nem ez a helyzet –, hogy az egyház tagjainak nagyon, nagyon nagy százaléka nem ismeri fel, mit jelent egy kis falat kenyér és egy pohárka víz elfogyasztása Szabadítónk, Jézus Krisztus vérének kiontására, valamint kereszten hozott áldozatára emlékezve.

Hadd hívjam fel a figyelmet az áldásra [a kenyéren]. Alázatosan igyekszem felolvasni, hogy megértsük, mit is tartalmaz:

„Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk, Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk, hogy áldd meg és szenteld meg ezt a kenyeret mindazok lelke számára, akik ebből vesznek, hogy azt Fiad testének emlékezetére ehessék, és tanúsítsák neked, Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk, hogy Fiad nevét készek magukra venni, őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani, melyeket nekik adott; hogy Lelke mindig velük legyen. Ámen.” [T&Sz 20:77.] […]

Az Ő emlékezetére egyék. Azt jelenti vajon ez csupán, hogy emlékezünk arra, hogy közel 2000 éve gonosz emberek elfogták, keresztre vonták, kezébe és lábába szeget vertek, majd ott hagyták meghalni? Számomra ez sokkal mélyebb jelentéssel bír. Emlékezni Őrá – miért került a keresztre? Milyen hasznát élvezem [én] annak, hogy Ő a kereszten volt? Milyen szenvedésen ment keresztül a kereszten, hogy én megváltást vagy felmentést kaphassak a bűneim alól?

Nos, az ember természetesen úgy gondolkodik, hogy „átszögezték a kezét meg a lábát, és ott függött, míg meg nem halt”. […] Mi mást szenvedett el? Épp ez az, ami felett oly sokan közülünk elsiklanak. Meggyőződésem, hogy leghatalmasabb szenvedése nem kezének és lábának átszegzése volt, sem az, hogy ott függött a kereszten, bármily gyötrelmes és szörnyű is volt mindez. Másik terhet is hordozott, amely sokkal jelentősebb és mélyebbre ható volt. Hogyan? Nem értjük teljesen, de csekély mértékben fel tudom fogni.5

Úgy vélem, nincsen közöttünk senki, aki ne tett volna már valami rosszat, majd ne érzett volna megbánást, és nem kívánta, hogy bárcsak ne tette volna meg. Aztán jön a lelkiismeretünk, és igen-igen rosszul érezzük magunkat. Átéltetek már ilyesmit? Én igen. […] Itt van viszont Isten Fia, aki hordozta a vétkeim és a ti vétkeitek terhét is. […] A leghatalmasabb kínzást számára nem a szegek jelentették a kezében és a lábában – bármennyire nehéz is volt már önmagában ez is –, hanem az elme gyötrelme oly módon, mely nem világos előttem. Mégis hordozta a terhet – a mi terhünket. Én is adtam valamit hozzá, és ti is, sőt, mindenki más is. Magára vette, hogy megfizeti az árat, hogy megmenekülhessek – hogy ti is megmenekülhessetek – a büntetéstől, azzal a feltétellel, hogy befogadjuk az Ő evangéliumát, és igazak és hithűek leszünk abban.

Nos, én erre próbálok gondolni. Erre emlékezem – a gyötrelmes szenvedésre, amikor felkiáltott az Atyához intézett imájában, hogy múljék el tőle a pohár. Itt nem csupán azért könyörgött, hogy megszabaduljon a kezébe és lábába vert szegektől, hiszen mindezeknél sokkal súlyosabb gyötrelmen ment keresztül, oly módon, melyet nem értek.6

Lehetetlen a gyenge halandóknak – és mindannyian gyengék vagyunk –, hogy teljesen felfogják Isten Fia szenvedésének mértékét. Nem érthetjük meg az árat, melyet meg kellett fizetnie. Joseph Smith prófétának azt mondta:

„Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek; De ha nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem; Amely szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek – Mindazonáltal dicsőség legyen az Atyának; én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért.” [T&Sz 19:16–19.]

Az azonban hatalmunkban áll, hogy felismerjük és megértsük, hogy áldozatának e gyötrelmes szenvedése a legnagyszerűbb áldást hozta el számunkra, amelyet csak kaphattunk. Sőt, azt is képesek vagyunk felismerni, hogy erre a rendkívüli szenvedésre – amelynek véghezvitele vagy elviselése messze meghaladta volna a halandó ember erejét – azon hatalmas szeretet miatt került sor, melyet az Atya és a Fiú érzett az egész emberiség iránt.

[…] Ha teljes mértékben értékelnénk a számtalan áldást, amelyet az értünk hozott megváltásnak köszönhetően élvezhetünk, akkor az Úr nem tudna olyat kérni tőlünk, amit ne tennénk meg lelkesen és készségesen.7

Biztos vagyok abban, hogy ha magunk elé képzeljük – ahogyan én már számtalanszor próbáltam –, amint a Szabadító összegyűjti apostolait ezen ünnepélyes alkalommal; ha láthanánk őket ott összegyűlve, az Urat szomorúan, keseregve a világ bűnei felett és bánkódva az egyik apostola miatt, aki hamarosan elárulja Őt, mégis tanítva azt a tizenegyet, akik szerették Őt, és szövetséget kötve velük, biztos vagyok benne, hogy szívünkben úgy éreznénk, sohasem fogjuk elhagyni Őt. Ha láthatnánk őket ott egybegyűlve, és felismerhetnénk a teher valódi súlyát, mely az Úr vállára nehezedett; majd ahogyan a vacsorájuk és egy himnusz eléneklése után elindulnak, az Úr azért, hogy elárulják, kigúnyolják és megvessék, a tanítványok pedig azért, hogy rövidesen elforduljanak Tőle megpróbáltatásának legsötétebb óráján – ha mindezt megérthetnénk, bármily csekély módon is, hiszen csak kevéssé tudjuk megérteni, akkor biztos vagyok abban, fivéreim és nőtestvéreim, hogy örökkön örökké az igazság világosságában akarnánk járni. Ha láthatnánk az emberiség Szabadítóját, amint a kertben és a kereszten szenved, és teljesen megérthetnénk mindazt, amit ez számunkra jelent, akkor arra vágynánk, hogy betartsuk a parancsolatait, és teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és minden erőnkkel szeretnénk az Urat, Istenünket, és Őt szolgálnánk Jézus Krisztus nevében.8

3

Kötelességünk alaposan átgondolni a szövetséget, amit kötünk, amikor az úrvacsorából veszünk.

Bárcsak jobban megértethetnénk az egyház tagjaival azokat a szövetségeket, amelyeket akkor kötnek, amikor az úrvacsorából vesznek az úrvacsorai gyűlésen!9

Kép
A woman taking the sacrament.

„Bárcsak jobban megértethetnénk az egyház tagjaival azokat a szövetségeket, amelyeket akkor kötnek, amikor az úrvacsorából vesznek…”

Láttam két egyháztagot, akik egymás mellett ültek [az úrvacsorai gyűlésen], amint elkezdtek beszélgetni, és csak éppen addig hagyták abba, hogy elhangozzon az áldás a vizen vagy a kenyéren, máris ismét beszédbe elegyedtek egymással. […] Megdöbbentő ez számomra, és biztos vagyok abban, hogy az Úr számára is az.10

Kötelességünk, hogy gondosan és alaposan átgondoljuk az [úrvacsorai] imák természetét, amikor halljuk azokat a gyűléseinken. Négy nagyon fontos dolog megtételére kötünk szövetséget minden alkalommal, amikor ezekből a jelképekből veszünk, amikor pedig ez megtörténik, akkor mindez annak a jele, hogy teljes mértékben alávetjük magunkat a kötelezettségeknek, ezzel pedig azok kötelező érvényűvé válnak számunkra. Ezek pedig a következők:

1. Jézus Krisztus testének emlékezetére eszünk, megígérve, hogy mindig emlékezünk az Ő megsebzett testére, melyet megöltek a kereszten.

2. A vérének emlékezetére iszunk, amelyet a világ bűneiért ontottak ki, amely engesztelést hozott Ádám vétkéért, és amely megszabadít bennünket a saját bűneinktől, feltéve, hogy valódi bűnbánatot tartunk.

3. Szövetséget kötünk, hogy készek leszünk magunkra venni a Fiú nevét, és mindig emlékezünk Őrá. E szövetség betartása során ígéretet teszünk arra, hogy az Ő nevén neveznek minket, és sohasem teszünk olyat, ami bemocskolhatná ezt a nevet vagy szégyent hozna rá.

4. Szövetségben fogadjuk, hogy betartjuk az Ő parancsolatait, melyeket nekünk adott; nem csak egy-egy parancsolatot, hanem hajlandóak vagyunk „minden olyan szó szerint [élni], amely Isten szájából előjön” [T&Sz 84:44].

Amennyiben hajlandóak vagyunk mindezt megtenni, akkor azt az ígéretet kapjuk, hogy a Szentlélek folyamatosan irányít majd bennünket, ha pedig nem vagyunk erre hajlandóak, akkor nem rendelkezünk majd ezzel az irányítással.11

Szeretnék néhány kérdést feltenni nektek, természetesen az egyház minden tagjához intézve ezeket. Gondoljátok, hogy az az ember, aki az ima, az alázat és a hódolat szellemében érkezik az úrvacsorai gyűlésre, és így részesül a Jézus Krisztus testét és vérét jelképező e szentségekből, szándékosan megszegi majd az Úr parancsolatait? Ha valaki teljesen megérti, hogy mit jelent, amikor az úrvacsorából vesz, hogy szövetséget köt arra, hogy Jézus Krisztus nevét magára veszi, mindig emlékezik rá, és betartja parancsolatait, valamint ha ezt az esküjét hétről hétre megújítja – gondoljátok, hogy egy ilyen ember elmulasztja befizetni a tizedét? Gondoljátok, hogy egy ilyen ember megszegi a sabbat napját vagy figyelmen kívül hagyja a Bölcsesség szavát? Úgy gondoljátok, hogy nem lesz imádságos lelkű, vagy nem teljesíti kvórumbeli és egyéb egyházi kötelességeit? Szerintem lehetetlen megszegni e szent tantételeket és kötelességeket, ha valaki tudja, mit jelent, hogy hétről hétre ilyen esküt tesz az Úrnak a szentek előtt.12

Kép
Az úrvacsora megáldása

„Kötelességünk, hogy gondosan és alaposan átgondoljuk az [úrvacsorai] imák természetét, amikor halljuk azokat…”

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

  • A „Joseph Fielding Smith életéből” szakaszban Smith elnök elmondja gondolatait arról az időről, amikor a Szabadító bevezette az úrvacsorát. Miért jelentős számodra ez az esemény?

  • Amikor az 1. szakaszt tanulmányozod, gondolkozz el azon, mennyire fontos számodra, hogy hetente részt vegyél az úrvacsorai gyűlésen. Hogyan tudsz felkészülni az úrvacsorai gyűlésre? Mit tehetnek a szülők azért, hogy segítsenek gyermekeiknek felkészülni?

  • Melyek voltak különösen nagy hatással rád Smith elnök azon gondolatai közül, amelyeket az úrvacsoravétellel kapcsolatban mondott el? (Lásd 2. szakasz.) Mit tehetünk azért, hogy emlékezzünk a Szabadítóra és az Ő engesztelésére, amikor az úrvacsorából veszünk?

  • Szentelj különleges figyelmet a 3. szakaszban található szövetségeknek. Magadban gondolkodj el azon, hogy milyen érzéseid vannak e szövetségekről. Hogyan befolyásolják ezek a szövetségek az életedet?

Kapcsolódó szentírások

Máté 26:26–29; 1 Korinthusbeliek 11:23–29; 3 Nefi 18:1–13; Mormon 9:29; Moróni 4–5; T&Sz 20:75–79; 59:9–12

Tanítási segédlet

„Jelölj ki néhány résztvevőt arra, hogy felolvassák a kiválasztott kérdéseket a fejezet végén (akár egyénileg, akár kisebb csoportokban). Kérd meg őket, hogy keressék meg a fejezetben a kérdéshez kapcsolódó tanításokat. Majd pedig szólítsd fel őket, hogy osszák meg gondolataikat és meglátásaikat a csoport többi tagjával” (IX. oldal ebben a könyvben).

Jegyzetek

  1. In Conference Report, Oct. 1929, 60–61; lásd még Doctrines of Salvation, ed. Bruce R. McConkie, 3 vols. (1954–56), 2:340–41.

  2. “Importance of the Sacrament Meeting,” Relief Society Magazine, Oct. 1943, 590; lásd még Doctrines of Salvation, 2:339–40.

  3. Seek Ye Earnestly, comp. Joseph Fielding Smith Jr. (1972), 99.

  4. In Conference Report, Oct. 1929, 61; lásd még Doctrines of Salvation, 2:341.

  5. “Fall-Atonement-Resurrection-Sacrament,” address delivered at the Salt Lake City Utah University Institute of Religion, Jan. 14, 1961, 7–8.

  6. “Fall-Atonement-Resurrection-Sacrament,” 8.

  7. “Importance of the Sacrament Meeting,” 591–92.

  8. In Conference Report, Oct. 1929, 63; lásd még Doctrines of Salvation, 2:347.

  9. “Fall-Atonement-Resurrection-Sacrament,” 7.

  10. Seek Ye Earnestly, 122.

  11. “Importance of the Sacrament Meeting,” 591.

  12. In Conference Report, Oct. 1929, 62–63; lásd még Doctrines of Salvation, 2:346.