Jézus Krisztus engesztelése

Hiszem azt, hogy a Mindenható tudta, mit fog tenni e világgal, még mielőtt megalkotta. Tudta, milyen lelkek fogják birtokba venni, és milyen munkát kell majd elvégezni annak érdekében, hogy megváltást kapjanak fiai és lányai, akik a földre jönnek. Az Istennek az emberrel való kapcsolatát megörökítő feljegyzéseket olvasva – a világ teremtésétől eddig a sáfárságig – azt látjuk, hogy az Atya fiai és lányai megáldásán munkálkodott. Egyszülött Fiát adta, hogy meghaljon a világ megváltásáért – mely olyan áldozat volt, aminőt egyedül maga Isten tudott meghozni. Ezekben az utolsó napokban pedig megkezdte e nagyszerű, utolsó sáfárság megszervezését, mely a legnagyszerűbb minden sáfárság közt.⁷

Maga a Szabadító adja tudtunkra, milyen cél lebegett Atyja szeme előtt abban, hogy Ő a földre jött. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” [János 3:16–17]

A kinyilatkoztatások, melyeket Isten az embernek adott, bőségesen bizonyítják, hogy Istent és az örök világokat egy celesztiális törvény irányítja; és annak érdekében, hogy az ember el tudja viselni ugyanazt a dicsőséget, követelményként adatott, hogy be kell tartania azt a törvényt: „amit törvény kormányoz, azt fenntartja, tökéletesíti és megszenteli a törvény” [T&Sz 88:34]. Az ember azonban, miután megszegte Isten törvényét, jogosan magára vonta az engedetlenség átkát, melyből önmagát nem tudta megváltani, mint ahogy semmi kevesebb nem tudta megváltani, mint a bukásáért hozott végtelen áldozat.

Engedetlensége hatása – jól tudjuk – a halál volt, ez az átok pedig örökletes Ádám minden leszármazottja számára. Tartsuk észben, hogy az ember, miközben aláveti magát ennek a büntetésnek, mindazt bármilyen egyedülállóan benne rejlő örökletes erő nélkül teszi, mellyel elérhetné feltámadását, valamint az Isten színe elé és az Ő dicsőségébe való visszaállítását! Most a halál fennhatósága és uralma alatt áll, ahhoz pedig, hogy győzelmet arasson a halál felett, szükséges volt, hogy valaki, aki szentebb és tisztább, mint az a lény, amely a vétket elkövette, belépjen ebbe az uralomba, annak érdekében, hogy lerombolhassa azt az uralmat; és hacsak erre sor nem kerül, a halálnak az emberiség feletti uralma örökkévaló kell, hogy legyen. Vajmi kevés érvre lesz szükség annak bebizonyításához, hogy Isten Fia minden lehetséges módon megfelelő volt e feladat elvégzésére, hiszen tiszta, szent és szeplőtelen volt; továbbá pedig azt, hogy Ő volt az, akit kijelöltek ennek véghezvitelére, teljes mértékben alátámasztja János Róla való tanúbizonysága: „Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!” [János 1:29], hiszen „a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” [1 Korinthusbeliek 15:22]. (…)

(…) Teljes mértékben megállapíttatott minden vitán felül, a bizonyság hatalmas áradatából, … Isten kinyilatkoztatásaiból, melyeket a világ különböző sáfárságaiban és koraiban adott, a földgolyó különféle pontjain, hogy Krisztus földi küldetésének célja az volt, hogy áldozatként felajánlja magát, ami révén megváltotta az emberiséget az örök haláltól, és hogy tökéletes összhangban állt az Atya akaratával, hogy sor kerüljön egy ilyen áldozatra. Krisztus Atyja iránti szigorú engedelmességgel cselekedett mindenben a kezdetektől fogva, és kiitta a néki nyújtott keserű poharat. Ezáltal adatott világosság, dicsőség, tisztelet, halhatatlanság és örök élet, azzal a jószívűséggel, mely nagyobb, mint a hit vagy a remény, hiszen Isten Báránya ezáltal hajtotta végre azt az emberért, amit az [ember] nem tudott elvégezni önmagáért.⁸

Népként rá kell ébrednünk a tényre, hogy Mennyei Atyánk minden tőle telhetőt megtett az emberiség szabadításáért. Elénk tárta az ember felmagasztosulásához és dicsőségéhez szükséges törvényeket, és mindent megtett, ami törvény szerint megtehető. (…) Jézus meghalt, hogy megváltson minden embert; annak érdekében azonban, hogy az embereknek javukra szolgáljon az Ő halála, és hogy vére megtisztíthassa őket a testben elkövetett minden tényleges bűntől, be kell tartaniuk az evangélium törvényét. Az Ádám által elkövetett vétkektől megváltattunk Krisztus vére által; a szabadítás elnyeréséhez engedelmesnek és hithűnek kell lennünk az evangélium tanításai iránt.⁹

Ha valaha is teljes szabadítást nyerek, az annak lesz köszönhető, hogy betartom Isten törvényeit.¹⁰

Először is az igazságnak volt meg a követelése, Isten igéje pedig beigazolódott: „a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” [1 Mózes 2:17] Másrészről azonban irgalom adatott, és Isten szeretete megnyilvánult a halál kötelékeinek elszakításában, mely által az emberek lelke és teste újra egyesül. Az igazak lelke felmagasztosulást nyer Isten és a Bárány színe előtt – ugyanabban a fizikai testben, melyben a földön fáradoztak, munkálkodtak és szenvedtek, és e nélkül az újraegyesülés nélkül lehetetlen az emberi lényeknek elnyerni a dicsőség teljességét. Kapcsolódik ehhez egy dicsőség, ami a celesztiális királyság minden polgárának az öröm örökkévaló forrását jelenti majd. Másrészről viszont azoknak a lelke, akik elvetik Krisztus evangéliumát, és semmibe veszik felajánlott irgalmát, vissza kell, hogy térjen testükbe az utolsó feltámadáskor, hogy elnyerjék büntetésük teljességét ugyanabban a testben, melyben lakoztak, míg háborút viseltek Isten ellen. Így tehát ezennel arra intünk minden embert, aki hallja e szavakat, hogy bánják meg bűneiket, és engedelmeskedjenek Isten Fia evangéliumának!¹¹

Mi az evangélium, amit maga Jézus tanított? A legelső alapelv a Messiásba vetett hit volt; ez volt az első alapelv, mely valaha is taníttatott az embernek. Amikor Ádámot kiűzték az édenkertből, és Ádám-ondi-Ámánba ment, hogy áldozatot ajánljon fel, az Úr angyala megkérdezte tőle, miért cselekszi azt. Ádám azt felelte, hogy nem tudja, de az Úr így parancsolta neki. Akkor feltárták előtte, hogy a bikák, kecskék, kosok és bárányok vérét annak a nagy és utolsó áldozatnak előképeként kell kiontani, mely majd a világ bűneiért kerül felajánlásra. [Lásd Mózes 5:4–7.] Az első alapelv tehát, melyet Ádám atyának valaha is tanítottak, a Messiásba vetett hit volt, aki eljövendő volt az idők delén, hogy életét adja az ember megváltásáért. A második alapelv a bűnbánat volt. És mi a bűnbánat? A bűn elhagyása. Az, aki megbánja bűnét, ha káromkodott, többé nem fog káromkodni; ha tolvaj volt, többé nem fog lopni – elfordul minden korábbi bűnétől, és soha többé nem követi el azokat. Nem bűnbánat azt mondani, hogy ma bűnbánatot tartok, holnap pedig újra lopni fogok; ez a világ bűnbánata, ami nem tetsző Isten szemében. A bűnbánat a második alapelv.

Sok embertől hallottam azt, hogy nincs szükség szertartásokra, hogy egyedül az Úr Jézus Krisztusba vetett hit szükséges a szabadításhoz. Én ezt nem így tanultam Isten bármely kinyilatkoztatásából, melyet az embernek adott, akár az ősi időkben, akár ma. Épp ellenkezőleg: a Krisztusba vetett hitet, a bűnbánatot és a bűnök bocsánatára való keresztelést tanították a pátriárkák, próféták, valamint Jézus Krisztus és az Ő apostolai egyaránt. A bűnök bocsánatára való keresztelés az evangélium egyik szertartása. Van, aki azt állítja, hogy a keresztelés nem elengedhetetlen a szabadításhoz. Jézus nemcsak tanította ezt, hanem maga is engedelmeskedett e követelménynek, bár Ő nem a bűnök bocsánatára keresztelkedett meg, hanem – ahogy Ő mondta – „mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk”, úgy ebben, mint minden más tekintetben példát nyújtva mindazoknak, akik követik Őt [lásd Máté 3:15]. Amikor az evangélium ezen alapelveit betartják, akkor az ember megfelelő alannyá válik a Szentlélek befogadására; e szent ajándékot pedig ugyanúgy adományozzák ma, mint az ősi időkben, vagyis olyan férfiak kézrátétele által, akiknek megvan a felhatalmazásuk az evangélium szertartásainak elvégzésére. Ezek az alapvető tételei az evangéliumnak, melyben mi, utolsó napi szentek hiszünk, és amit embertársainknak tanítunk.¹²

Amikor az embereket felszólítják, hogy bánják meg bűneiket, akkor a felszólítás saját bűneikre, nem pedig Ádám vétkeire vonatkozik. Amit eredendő bűnnek nevezünk, azért Krisztus halála volt az engesztelés, tekintet nélkül az ember bármely cselekedetére; ugyanez az áldozat volt az engesztelés az ember saját bűnéért, de azzal a feltétellel, hogy amikor azt hirdetve hallja, akkor engedelmeskedik a szabadítás evangéliumi tervének.¹³

Az emberiség minden tagja, aki [elérte] a felelősségre vonhatóság korát, vétkes a bűnök tekintetében, mindannyian hajlamosak gonoszul cselekedni, csakúgy, mint ahogy a szikra hajlamos felfelé szállni. „Mit cselekedjünk, hogy szabadítást nyerjünk?” – így szólt azoknak a kérdése, akik hallották Pétert prédikálni pünkösd napján [lásd Ap. csel. 2:37], és elmondható, hogy ugyanez vonatkozik mindenkire minden nemzedékben. A válasz így szól: engedelmeskedni kell az evangélium törvényének. Ez az emberiség szabadítására adott biztos mód.¹⁴

Úgy érzem, nekünk, e népnek, örvendeznünk kell; becsben kell tartanunk ezeket az ajándékokat és áldásokat, melyeket Isten a kezünkbe helyezett, és törekednünk kell elhívásaink felmagasztalására, továbbá népünk egészének eleget kell tennie Mennyei Atyánk elvárásának, valamint az előttünk éltek elvárásainak. (…)

(…) Krisztus evangéliuma az egyik legnagyszerűbb áldás, mely az embernek adathat. Az Úr kijelentette, hogy az örök élet „Isten ajándékai közül a legnagyobb ajándék” [T&Sz 14:7]. Azt azonban egyedül az ennek az evangéliumnak való engedelmességgel tudjuk elnyerni. Testvérek, ez a mi áldásunk.¹⁵

Buzgó imám az, hogy Isten áldásai velünk legyenek az időben, hogy amikor átkelünk és túljutunk a fátyolon, addigra mindent elvégezzünk, ami megkívántatott tőlünk, és felkészültek legyünk a megszenteltekkel és igazakkal élni, akiket tökéletessé tett a Bárány vére.¹⁶

Nincs egyetlen lény, melynek hatalmában állna megmenteni az emberi lelkeket és örök életet nyújtani nekik, kivéve az Úr Jézus Krisztust, Atyja parancsolata értelmében.¹⁷

Tanulmányunk legfőbb törekvése az élet szavainak kincsként való felhalmozása legyen, hogy gyarapodhassunk a kegyelemben, előre léphessünk Isten ismeretében és tökéletessé válhassunk Krisztus Jézusban, hogy elnyerhessük a teljességet, Isten örököseivé és Jézus Krisztus örököstársaivá válva! [Lásd Rómabeliek 8:16–17.]¹⁸

Testvérek, nem Isten fiai és lányai vagyunk-e, és amikor Ő megjelenik, amennyiben hithűek vagyunk, nem olyanok leszünk-e, mint Ő? [Lásd 1 János 3:2.] De igen; és amikor elérkezik az a dicső nap, akkor újfent részünk lesz a kiváltságban, hogy e földön állva örömben és hálaadásban találkozhatunk … olyanok ezreivel, akik köntösüket fehérre mosták a Bárány vérében, és akiket – az Ő engesztelő áldozatának érdemei révén – felkentek Isten királyaivá és papjaivá, és felmagasztosulva vele uralkodhatnak az Ő királyságában. Találtassunk mindannyian érdemesnek e jutalomra! Most pedig, míg e változásokkal és bánattal teli világban élünk, vegyünk példát az érdemesek életéről …, és mindenek felett járjunk a minden igazlelkűség nagy Példamutatójának, Urunknak, Jézus Krisztusnak lábnyomában, akinek a kegyelme mindig legyen mindannyiótokkal!¹⁹