Elnökök tanításai
Wilford Woodruff élete és szolgálata


Wilford Woodruff élete és szolgálata

Isten útja titokzatos, így tesz Ő sok csodát; lecsendesít minden vihart, és a víz színén jár.”1 Így kezdődik Wilford Woodruff elnök kedvenc himnusza, melynek címe: „Isten útja titokzatos”

„Nagyon szerette [azt a himnuszt] – idézte fel Heber J. Grant elnök, aki apostolként szolgált, amikor Wilford Woodruff az egyház elnöke volt. – Szinte bizonyos, hogy néha havonta két alkalommal is énekeltük a templomban tartott heti gyűléseink során, és igen ritkán múlt el hónap úgy, hogy Woodruff testvér ne kérte volna ezt a dalt. Teljes szívével és lelkével hitt ebben a munkában, és Istentől kapott teljes erejével munkálkodott előrehaladása érdekében.”2

Matthias F. Cowley, aki szintén együtt szolgált Woodruff elnökkel, ezt a megfigyelést tette: „Talán soha nem volt az egyházban olyan ember, aki mélyebben átérezte volna e szavak igazságát: »Isten útja titokzatos, így tesz Ő sok csodát«, mint Wilford Woodruff. Oly mélységes lelkiségű, oly teljes mértékben odaadó volt Isten szolgálatában, hogy egész élete során bőségesen része volt Isten céljainak csodálatos megnyilatkozásaiban. Hitét soha nem a csodákra alapozta, azok csupán megerősítették mindazt, amit ő amúgy is teljes szívével hitt, és támogatták számára a Szentírások tanításait.”3

Ahogy Grant elnök és Cowley testvér megemlítette, Woodruff elnök kedvenc himnusza illő mottója volt életének. Ezen felül az ének jól jellemezte azt a fejlődést is, amelynek Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában volt tanúja. A himnusz így folytatódik:

Ti, hű szentek, ne féljetek!

Mert a zord fellegek,

Amiktől eddig féltetek,

Áldást hoznak nektek.

Istenünk célja beérik,

Lassan kivirágzik;

A rügy még keserű talán,

De édes a virág.

Nem érti Urunk szent művét

A vak hitetlenség;

De titkát Isten felfedi,

S megérti mindenki.4

Wilford Woodruff kiemelkedő résztvevője volt az egyház korai történelme számos meghatározó eseményének, és jól ismerte a nehézségek felhőit, melyek idővel a hithűek megáldásához vezettek. Megízlelte az üldöztetés és szenvedés keserűségét, de mindezen keresztül része volt abban az édes érzésben is, hogy Isten keze vezette. Amint látta az evangélium visszaállításának kibontakozását, világosan megértette Isten munkáját.

Wilford Woodruff gyermekkora és ifjúsága: az otthonban lefektetett szilárd alap

Wilford Woodruff 1807. március 1-jén született a Connecticut állambeli Farmingtonban Aphek Woodruff és Beulah Thompson Woodruff fiaként. 15 hónapos volt, amikor édesanyja kiütéses tífuszban elhunyt. Édesapja, Aphek, körülbelül három évvel később újranősült. Wilfordot és két bátyját édesapjuk és mostohaanyjuk, Azubah Hart Woodruff, nevelte fel. Apheknek és Azubah-nak hat közös gyermeke is született, akik közül négyen meghaltak még csecsemő- vagy gyermekkorukban.

Wilford Woodruff írásai azt mutatják, hogy a korabeli fiúkhoz hasonlóan nőtt fel. Iskolába járt, és dolgozott a család farmján. Már egész fiatalon dolgozott édesapja fűrészmalmában is, ahol értékes tapasztalatokat szerzett, melyek segítettek felnőttként saját malma működtetése során. Egyik kedvenc időtöltése a horgászás volt; fivéreivel gyakran mentek el pisztrángot fogni az édesapjuk malma mellett folyó patakban.

Nagyon szerette családját, és mély tiszteletet érzett szülei iránt. Csodálattal és hálával így jellemezte édesapját: robosztus ember, aki mindig „rengeteget dolgozott”, és aki „nagyon jószívű, becsületes, feddhetetlen, igazságos ember” volt5. Visszaemlékezett arra is, hogy mostohaanyja evangéliumi tanításai miként segítettek neki az Úr igaz egyházát keresni6.

Még idősebb korában is élete legnagyobb örömei közül sok a szüleihez és testvéreihez kötődött. Ugyanazon a napon csatlakozott az egyházhoz, mint fivére, Azmon. Nagy öröm töltötte el, amikor tanítani tudta és meg tudta keresztelni édesapját, mostohaanyját és háznépüket. Életének későbbi idejében megbizonyosodott arról, hogy édesanyjáért elvégzik a templomi szertartásokat, melyet olyan kiváltságnak tartott, hogy – elmondása szerint – az elegendő, hogy kárpótolja életének minden munkájáért.7

„Isten védelme és irgalma”

Gyermekkorára és fiatalságára visszatekintve Wilford Woodruff elismerte az Úr kezét, mely több alkalommal is megmentette életét. A „Balesetek fejezete” címet viselő egyik cikkében írt néhány balesetéről, csodálkozását kifejezve, hogy életben maradt, hogy mesélni tudjon róluk. Mesélt például egy kalandjáról a családi farmon: „Amikor hat éves voltam, igen közel kerültem ahhoz, hogy egy feldühödött bika halálra taposson. Édesapám és én tökkel etettük a csordát, amikor egy dühös bika elhajtotta a tehenemet a töktől, amit épp adtam neki. Fogtam az ott maradt tököt, a bika azonban szarvával indult felém. Apám azt kiáltotta, hogy dobjam el a tököt és szaladjak. Lefutottam egy meredek domboldalon, kezemben a tökkel, mivel szilárd elhatározásom volt, hogy a tehénnek meg kell kapnia jogos jussát. A bika utánam eredt. Már épp utolért volna, amikor megbotlottam egy karó gödrében és elestem; a bika átugrott fölöttem, és a tök után iramodott, amit aztán szarvával apró darabokra szaggatott. Velem is ugyanígy tett volna, ha nem esek el.”8

Mesélt egy 17 éves korában bekövetkezett balesetéről is: „Egy igen szeszélyes lovon ültem, amit nem ismertem jól; míg egy nagyon meredek, köves domboldalon mentem lefelé, a ló – kihasználva a talajt – hirtelen leszökkent az útról, és a sziklák közt teljes iramban megindult lefelé, aztán rugdosni kezdett, és megpróbált átvetni a feje fölött a sziklákra, én azonban jól megkapaszkodtam a fejében, egy-egy fülét halálos szorítással fogtam, és minden pillanatban azt vártam, hogy ízekre fogok törni a sziklákon. Míg e helyzetben voltam, a nyakán ülve, a fülén kívül nem lévén zablám, hogy irányítsam, teljes erejével levágtatott a dombról, míg neki nem rohant egy sziklának, és a földre vágódott. Átrepültem a feje és a szikla fölött, körülbelül egy rúdnyit [mintegy öt métert], és talppal értem talajt, ami szemmel láthatóan az egyetlen dolog volt, ami megmentette az életemet; mert bármely más testrészemmel értem volna földet, azon nyomban meghalok; csontjaim így is apróra törtek, mintha csak nádpálcák lettek volna. Bal lábamat két helyen törtem el, és mindkét bokám rémisztően kifordult a helyéből, mindennek tetejébe a ló majdnem agyonnyomott, miközben megpróbált lábra állni. Nagybátyám, Titus Woodruff, látta, ahogy leestem. Azonnal segítséget hívott, és otthonába vitt. Délután kettőtől este tízig feküdtem ott mindenféle orvosi segítség nélkül, aztán megérkezett apám a farmingtoni dr. Swifttel, aki helyre igazította csontjaimat, rögzítette végtagjaimat, és még aznap este nyolc mérföldet vitt a saját kocsiján apám házáig. Mindazonáltal igen jó ápolásban részesültem, és nyolc hét múlva már ki tudtam lépni a házból a mankóim segítségével.”9

Wilford Woodruff élete további alkalmakkor is meg lett óvva, annak ellenére, hogy még felnőttkorában sem kerülték el a balesetek. 41 éves korában összefoglalta az őt ért szerencsétlenségeket, háláját fejezve ki az Úr oltalmazó kezéért:

„Eltörtem mindkét lábamat – az egyiket két helyen is –, mindkét karomat, a szegycsontomat és három bordámat, valamint mindkét bokám kificamodott. Igen közel álltam a vízbe fúláshoz, a fagyhalálhoz, leforráztak és megmart egy megvadult eb – beszorultam két malomlapát közé, és teljesen a víz alá merültem – átestem számos igen súlyos betegségen, és volt részem a legszörnyűbb mérgezésekben – egyszer vasúti törmelék közé zuhantam – máskor alig került el néhány eltévedt puskagolyó, és tucatnyi más eset volt, amikor épp csak megmenekültem.

Csodával ér fel számomra, hogy mindazokkal a sérülésekkel és csonttörésekkel, amikben részem volt, nincs béna végtagom, hanem képes vagyok kiállni a legmegerőltetőbb munkát, és elszenvedni nagy megpróbáltatásokat és utazásokat – gyakorta negyven, ötven, sőt, egy alkalommal hatvan mérföldet gyalogoltam egy nap leforgása alatt. Isten védelme és irgalma mindig velem volt, és életem mindezidáig megőriztetett; ezekért az áldásokért úgy érzem, szívem minden hálájával az én Mennyei Atyámnak tartozom, imádkozva azért, hogy életem hátralévő napjait az Ő szolgálatával és királysága felépítésével tölthessem.”10

Az Úr igaz egyházának keresése és megtalálása

Wilford Woodruff már fiatalon arra vágyott, hogy szolgálja az Urat és megismerje Őt. Ezt mondta: „Elmém már meglehetősen ifjan vallásos témák felé fordult.”11 Ennek ellenére úgy döntött, nem csatlakozik egyetlen egyházhoz sem. Szilárd elhatározása volt, hogy megtalálja Jézus Krisztus egyetlen igaz egyházát. Szülei és barátai tanításai, valamint a Lélek sugalmazásai által vezérelve meggyőződésévé vált, hogy „Krisztus egyháza a pusztaságban van – eltávolodásra került sor az Isten előtti tiszta és szeplőtelen vallástól, és hatalmas változás van készülőben”12. Különösen motiválták egy Robert Mason nevű férfi tanításai, aki megjövendölte, hogy Wilford megéri azt, hogy megízlelje a visszaállított evangélium gyümölcsét (lásd e könyv 1–3. oldalát).

Évekkel később abban a hitben, hogy más utolsó napi szenteknek is javára válhatnak az ő személyes élményei13, Wilford Woodruff elnök gyakorta elmesélte, miként kereste az igazságot. Így idézte fel:

„Nem találtam egyetlen olyan felekezetet sem, melynek tanai, hite vagy gyakorlatai összhangban álltak volna Jézus Krisztus evangéliumával, illetve azokkal a szertartásokkal és ajándékokkal, melyekről az apostolok tanítottak. Bár az akkori lelkipásztorok azt tanították, hogy az ősi szentek által élvezett hit, ajándékok, kegyelmek, csodák és szertartások már megszűntek és többé nem voltak szükségesek, én nem hittem ennek igazában, csak annyiban, hogy azok az emberek fiai hitetlenségének következtében szűntek meg. Hittem, hogy ugyanezek az adományok, kegyek, csodák és hatalom ugyanúgy megnyilvánulnak a világ történelmének egyik korában, mint a másikban, amikor Istennek van egyháza a földön, továbbá hogy Isten egyháza újra meg fog alakulni a földön, én pedig megérem, hogy annak szemtanúja legyek. Ezek az alapelvek bevésődtek az elmémbe az Ó- és Újszövetség olvasása révén, azzal a buzgó imával társulva, hogy az Úr mutassa meg nekem, mi helyes és mi helytelen, és vezessen a szabadítás ösvényén, mit sem adva az emberek véleményére. Az Úr Lelkének suttogásait három éven keresztül hallva megtudtam, hogy Ő arra készül, hogy felállítsa egyházát és királyságát a földön az utolsó napokban.”14

„Lelkem e dolgokra összpontosított – mondta. – Kora férfikoromban éjjel-nappal azért imádkoztam, hogy megérjem, hogy láthatok egy prófétát. Ezer mérföldre is elmentem volna, csak hogy láthassak egy prófétát, vagy egy olyan embert, aki meg tud tanítani azokra a dolgokra, melyekről a Bibliában olvastam. Nem tudtam csatlakozni egy egyházhoz sem, mivel akkoriban nem találtam egyetlen olyan egyházat sem, mely ezeket az alapelveket vallotta. Sok éjjeli órát töltöttem a folyóparton, a hegyekben és a malmomban …, Istenhez fohászkodva, hogy bár láthatnék egy prófétát vagy egy olyan embert, aki Isten királyságának dolgairól tudna tanítani engem, ahogy azokról olvastam.”15

Wilford Woodruff keresése 26 éves korában ért véget. 1833. december 29-én hallotta Zera Pulsipher elder, egy utolsó napi szent misszionárius prédikációját. Naplójában így jellemezte, miként reagált Pulsipher elder szavaira:

„A gyűlést némi bevezetéssel kezdte, majd imádkozott. Éreztem, ahogy Isten Lelke tanúságot tesz, hogy ő Isten szolgája. Azután prédikálni kezdett, méghozzá azt is úgy, mint akinek arra felhatalmazása van, és amikor befejezte beszédét, valóban azt éreztem, hogy ez volt az első evangéliumi prédikáció, amit valaha is hallottam. Úgy véltem, ez az, amit oly régóta keresek. Kötelességemnek éreztem, hogy ne hagyjam el a házat anélkül, hogy tanúságot tennék az embereknek az igazságról. Megnyitottam szemeimet a látásra, füleimet a hallásra, szívemet a megértésre, és ajtómat annak az embernek a befogadására, aki ily módon szolgált nekünk.”16

Wilford Woodruff Pulsipher eldert és társát, Elijah Cheney-t, az otthonukba invitálta. Két nappal később, miután valamelyest olvasott a Mormon könyvéből és beszélgetett a két misszionáriussal, Woodruff testvér megkeresztelkedett, majd pedig konfirmálták Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaként. Attól a naptól fogva élete megváltozott. Most, hogy rátalált az igazságra, elkötelezte magát amellett, hogy azt elviszi másokhoz is.

„Vágy elmenni és hirdetni az evangéliumot”

Mivel eltökélte, hogy betartja a keresztelésekor kötött szövetségeket, Wilford Woodruff készséges eszköz volt az Úr kezében, és mindig készen állt akaratát megtenni. 1834 vége felé „vágy [élt benne] elmenni és hirdetni az evangéliumot”17, mire elhívást kapott, hogy az Egyesült Államok dél-keleti részében szolgáljon. Tudta, hogy megpróbáltatások állnak előtte, és élete veszélyben lesz utazásai során, ám erőre lelt bizonyságában és hitében. Később így emlékezett vissza: „Tudtam, hogy az evangélium, melyet az Úr kinyilatkoztatott Joseph Smithnek, igaz, és olyannyira értékes, hogy el akartam mondani ezt mindazoknak, akik még nem hallottak róla. Annyira jó és egyszerű volt, úgy tűnt számomra, hogy könnyen el tudom hitetni az emberekkel.”18

Wilford Woodruffot nem sokkal első missziós szolgálata előtt szentelték fel az ároni papság papi hivatalába. Társa, aki felszentelt elder volt, vele maradt a misszió kezdeti megpróbáltatásai során, ám hamarosan elcsüggedt, és visszatért otthonába az Ohio állambeli Kirtlandbe. Magára hagyatva egy ismeretlen vidéken Wilford segítségért imádkozott, és tovább folytatta misszionáriusi tevékenységét, mocsarakon és lápokon gázolva át. Végül aztán megérkezett a Tennessee-beli Memphisbe, „igen kimerülten és éhesen”19. Ottani első misszionáriusi élménye során egy hatalmas hallgatósághoz beszélt. Így idézte fel:

„Elmentem a hely legjobb tavernájába [fogadójába], melyet Mr. Josiah Jackson vezetett. Elmondtam neki, hogy idegen vagyok, és nincs pénzem. Megkérdeztem, elszállásolna-e éjszakára. Erre utazásom céljáról érdeklődött. Elmondtam, hogy az evangélium hirdetője vagyok. Felnevetett, és azt felelte, hogy nem kimondottan úgy nézek ki, mint egy prédikátor. Nem okoltam érte, hiszen ő addig csupa olyan prédikátort ismert, akik előkelő lovakon vagy elegáns kocsikon utaztak, nemes gyapjúba öltöztek és nagy fizetésük volt, és inkább elnézték volna, hogy az egész világ kárhozatba süllyedjen, semmint átgázoljanak százhetven mérföldnyi sáron, hogy megmentsék az embereket.

A házigazda szórakozásra vágyott, így azt mondta, elszállásol, ha prédikálok. Látni akarta, valóban tudok-e prédikálni. Be kell vallanom, hogy eddigre belém bújt a kisördög, és könyörgőre fogtam: ne kérje, hogy prédikáljak. Minél inkább könyörögtem, Mr. Jackson annál eltökéltebb lett, hogy igenis prédikálnom kell. (…)

Leültem egy nagy teremben, hogy megvacsoráljak. Mielőtt végeztem volna, a szoba kezdett megtelni Memphis gazdag, előkelő népeivel, gyapjúba és selyembe öltözve, míg az én külsőmet el lehet képzelni hogy nézett ki, miután oly sokat gyalogoltam sáron-vízen át. Amikor befejeztem az evést, az asztalt kivitték a teremből az emberek feje fölött. Én a szoba egyik sarkában kaptam helyet, ahol egy emelvény állt, rajta egy Bibliával, egy énekeskönyvvel és egy gyertyával, és tucatnyi ember vett körül, a házigazdával középen. Mintegy ötszáz ember volt jelen, akik nem azért gyűltek össze, hogy evangéliumi prédikációt halljanak, hanem hogy egy kis szórakozásban legyen részük. (…) Nos, hogy tetszene ez a felállás? Az első missziódon, társ és barát nélkül, egyszerűen felkérnek, hogy egy ilyen gyülekezetnek prédikálj? Számomra ez volt életem egyik legkellemesebb órája, bár úgy éreztem, szívesen vennék egy kis társaságot.

Felolvastam egy himnuszt, és arra kértem az embereket, hogy énekeljenek. Egy lélek se énekelt egy szótagot sem. Elmondtam nekik, hogy nekem nem adatott meg az éneklés ajándéka, de az Úr segítségével imádkozni és prédikálni is fogok. Letérdeltem imádkozni, mire a körülöttem lévő férfiak is térdre ereszkedtek. Azért imádkoztam az Úrhoz, hogy adja meg nekem Lelkét, és mutassa meg nekem az emberek szívét. Imámban megígértem az Úrnak, hogy átadom a gyülekezetnek mindazt, amit Ő számomra sugall. Aztán felálltam, és másfél órát beszéltem; ez volt életem egyik legjobb prédikációja.

Lelki szemeim megnyíltak, és láttam a gyülekezet tagjainak életét, mire fejükre olvastam gonoszságaikat, és elmondtam, milyen jutalmat fognak kapni cserébe. A körülöttem álló férfiak lehajtották fejüket. Három perccel azután, hogy befejeztem, egyes egyedül álltam a teremben.

Hamarosan elvezettek az ágyamhoz, ami a mellett a nagy terem mellett állt, ahol sokan összegyűltek azok közül a férfiak közül, akiknek épp most prédikáltam. Hallottam beszélgetésüket. Egyikük azt mondta, tudni szeretné, hogy honnan tud ez a mormon fiú a múltbéli életükről. Nem telt el sok idő, mire egy tanbéli kérdésen kezdtek vitatkozni. Az egyik férfi azt javasolta, hívjanak ki, hogy eldöntsem a vitát. A házigazda így felelt: »Inkább ne; azt hiszem, egy alkalommal ennyi is elég volt!«

Reggel kiadós reggelit kaptam, és a házigazda azt mondta, hogy ha bármikor erre járok, álljak meg fogadójánál, és addig maradhatok, ameddig csak szeretnék.”20

1836 novemberében Wilford Woodruff befejezte misszióját az Egyesült Államok dél-keleti részén. Naplójába feljegyezte, hogy 1835-ben és 1836-ban 9805 mérföldet gyalogolt, 323 gyűlést tartott, megszervezte az egyház 4 gyülekezetét, megkeresztelt 70 embert és 62-t konfirmált, 11 papsági felszentelést végzett, és 4 embert meggyógyított kézrátétellel, ő maga pedig 6 különböző csőcselék karmai közül szabadult meg.21 1835 júniusában szentelték elderré, 1836 májusában pedig hetvenes lett.

Amikor Woodruff elder visszatért Kirtlandbe, úgy találta, hogy sok egyháztag hitehagyásba esett, és Joseph Smith próféta ellen agitáltak. „A kirtlandi aposztázia idején – mondta később –, amikor Joseph Smith találkozott valakivel, Isten Lelkének kinyilatkoztatása nélkül szinte alig tudta, hogy baráttal vagy ellenséggel áll-e szemben. A legtöbb vezető férfi ellene küzdött.”22

Wilford Woodruff még »e sötétség köde közepette is«23 hű maradt a prófétához, és hű maradt azon elkötelezettségéhez, hogy az evangéliumot fogja hirdetni. Elhívást kapott a Hetvenek Első Kvórumába, és e minőségben továbbra is tanúságot tett az igazságról, különböző konferenciákra utazva a környéken. Még alig egy éve volt Kirtlandben, amikor engedett egy sugalmazásnak, ami a Maine állam partjai közelében lévő Fox-szigetekre szólította teljes idejű misszióba. Ezt mondta:

„Isten Lelke így szólt hozzám: »Válassz egy társat, és menj egyenesen a Fox-szigetekre!« Nos, semmivel sem tudtam többet arról, hogy mi van a Fox-szigeteken, mint arról, hogy mi van Kolobon. De az Úr azt mondta, hogy menjek, így hát elindultam. Jonathan H. Hale-t választottam, aki el is kísért. Míg ott jártunk, kiűztünk néhány ördögöt, hirdettük az evangéliumot, és csodákat tettünk. (…) Eljutottam a Fox-szigetekre, és jó munkát végeztem ott.”24 Amikor Woodruff elder megérkezett a Fox-szigetekre, „olyan népet [talált] ott, akik a dolgok ősi rendjére vágytak”. Később ezt jelentette: „Anélkül, hogy elidőznék ezen, azt mondom, hogy több mint száz embert megkereszteltem, míg ott jártam.”25

Folytatódó misszionáriusi szolgálat az Úr Jézus Krisztus apostolaként

Míg Woodruff elder missziót szolgált a Fox-szigeteken 1838-ban, olyan elhívást kapott, mely misszionáriusi szolgálatát kiterjesztette életének hátralévő részére. „Augusztus 9-én levelet kaptam – mondta – Thomas B. Marshtól, aki akkor a tizenkét apostol elnöke volt, és tudatta velem, hogy Joseph Smith, a próféta, kinyilatkoztatást kapott, és megnevezte azokat a személyeket, akik be fogják tölteni az elbukottak helyét, ezek pedig a következők: John E. Page, John Taylor, Wilford Woodruff és Willard Richards.”

Marsh elnök levelében még hozzátette: „Így tehát tudd, Woodruff testvér, hogy kijelöltek, hogy betöltsd a tizenkét apostol egyikének helyét, továbbá hogy összhangban állj az Úr szavával, melyet nemrégiben mondott, hogy sietve eljöjj Far Westbe, és az elkövetkező április 26-án búcsút vegyél az itteni szentektől, és útnak indulj más égtájak felé a nagy mélységet keresztülszelve.”

Woodruff elnök később ezt fűzte hozzá: „E levél lényege már hetekkel korábban kinyilatkoztatott nekem, ám egyetlen embernek sem tártam fel.”26

Az utasítás, hogy „útnak indulj[on] más égtájak felé a nagy mélységet keresztülszelve”, az Úr azon parancsára utalt, hogy a Tizenkettek szolgáljanak missziókat Nagy-Britanniában. Hamarosan azt követően, hogy 1839. április 26-án Wilford Woodruff eldert apostollá szentelték, útnak indult Nagy-Britanniába azokkal, akik „Krisztus nevének különleges tanúi [lettek] az egész világon” (T&Sz 107:23).

Woodruff elder később további missziókat is szolgált az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Az egyház történelmének egyik legnagyszerűbb misszionáriusaként vált ismertté. Ez a könyv sok beszámolót tartalmaz misszionáriusi élményei közül.

Segít a szenteknek összegyűlni

Ma az utolsó napi szenteket arra biztatják, hogy azokon a területeken építsék Isten királyságát, ahol élnek, így erősítve az egyházat világszerte. Az egyház korai napjaiban az utolsó napi szent misszionáriusok arra buzdították az új megtérteket, hogy vándoroljanak az egyház központjába, legyen az akár Kirtland (Ohio állam), akár Jackson megye (Missouri állam), akár Nauvoo (Illinois állam), akár pedig Salt Lake City (Utah állam).

Körülbelül két évvel Joseph Smith és fivére, Hyrum Smith, mártírhalála után a szentek arra kényszerültek, hogy maguk mögött hagyják nauvooi otthonaikat, és átmeneti települést hozzanak létre a Nebraska állambeli Winter Quarters-ben. Woodruff elder angliai missziója befejeztével hazatért az egyház fő csoportjához. Winter Quarters-ből indulva segített a szenteknek legismertebb vándorlásuk idején: az Egyesült Államok síkságain és hegyein át a Sóstó-völgyben álló megígért földjükre vezető utazásuk során. A pionírok első csapatának tagjaként az út utolsó szakaszában ő szállította a megbetegedett Brigham Young elnököt. Woodruff elder jelen volt, amikor Young elnök felemelkedett a szekéren lévő ágyából, végigpásztázta az elébük terülő földet, és kijelentette: „Ennyi elég. Ez az a hely! Előre hát!”27

Woodruff elder azután is segített a szenteknek a nekik ígért földre gyülekezni. Egyik missziója során ő és családja két és fél évet töltött Kanadában és az Egyesült Államok észak-keleti részén, segítve az egyháztagoknak a Sóstó-völgybe vándorolni. E szentek utolsó csoportjával volt, amikor a következő élményben volt része, ami jól mutatja, milyen érzékeny is volt a Lélek sugalmazásai iránt:

„Megláttam egy gőzhajót, ami gőzt árasztott magából; látszott, hogy indulásra készen áll. Megkerestem a kapitányt, és megkérdeztem, hány utasa van. »Háromszázötven.« »Befér még száz?« »Persze.« Már éppen kimondtam, hogy szeretnénk felszállni, amikor a Lélek így szólt hozzám: »Se te, se a csapatod ne szálljon fel arra a hajóra!« Rendben, gondoltam. Addigra már tanultam valamicskét arról a csendes kis hangról. Nem szálltunk hát fel a gőzösre, hanem megvártuk a másnap reggelt. Indulás után fél órával a gőzösön tűz ütött ki. Kötelei voltak a kormányláncok helyett, és nem tudtak partra szállni. Koromsötét éjszaka volt, és egyetlen lélek sem menekült meg. Ha nem engedelmeskedtem volna annak a bennem lévő jelzőkészüléknek, magam is ott vesztem volna, az egész társasággal együtt.”28

Szolgálat a Sóstó-völgyben

Miután a szentek letelepedtek a Sóstó-völgyben, Woodruff elder feladatai megváltoztak. Többé nem küldték külföldre teljes idejű misszióba. Ehelyett a következők tartoztak tevékenységkörébe: segített még több szentnek az egyház központjába vándorolni, találkozott a környékre látogatókkal, törvényhozóként szolgált, dolgozott a föld öntözésén és megművelésén, valamint növénytermesztési és állattenyésztési módszereket dolgozott ki. Gyakorta ellátogatott az utolsó napi szentek Utah, Arizona és Idaho államban lévő településeire, ahol hirdette az evangéliumot és biztatta a szenteket feladataikban.

Wilford Woodruff 1856 és 1883 között egyházi segéd-történetíróként, 1883 és 1889 között pedig egyházi történetíróként szolgált; ez az időszak átívelt a Tizenkét Apostol Kvórumában végzett szolgálatának java részén. Bár ez a feladat igen időigényes volt, mégis kiváltságnak tekintette, és hitt abban, hogy „ennek az egyháznak a történelme fenn fog maradni az időn és örökkévalóságon át”29. Történetírói szolgálata az 1835-ben megkezdett munka folytatása volt – akkor kezdett ugyanis naplót írni, vagyis személyes feljegyzést vezetni életéről és az egyház történelméről (lásd 125–127. oldal).

További erőfeszítései során, melyeket az egyház megerősítésére, a közösségben való szolgálatra és családjának eltartására tett, Wilford Woodruff olyan alapelveket követett, melyeket dolgos édesapjától tanult. Franklin D. Richards elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként azt mondta, hogy Woodruff elder „jól ismert volt tevékeny életéről, iparkodásáról és fizikai kitartásáról. Bár nem volt nagytermetű, képes volt olyan munkák elvégzésére, melyek alatt átlagos fizikumú férfiak összeomlottak volna”30.

Woodruff elder naplója tele van olyan bejegyzésekkel, melyek kemény munkával telt hosszú napokat örökítenek meg. Egyszer mesélt egy alkalomról, amikor 67 évesen fiával, Asahellel felmászott egy négyméteres létrára, hogy barackot szedjen egy fáról. Asahel kezdte elveszíteni az egyensúlyát. Miközben fiát próbálta megmenteni, Woodruff elder maga esett le. Ezt írta: „Mintegy három métert zuhantam le a létráról; beütöttem jobb vállamat és csípőmet, ami igen fájdalmas volt. Asahelnek nem nagyon fájt. Egész éjjel hasogatott mindenem, és alig bírtam megmozdulni.”31 Másnap ezt jegyezte fel: „Ma mindenem fájt, de azért kimentem a mezőre, és csak este tértem haza.”32 Ezzel az eseménnyel kapcsolatban Matthias Cowley ezt mondta: „Az ember természetesen eltűnődik, hogy mit keresett egy ilyen korú férfi fent egy fán. Először is Woodruff elder számára soha nem életkor kérdése volt, ha meglátott valamit, amit szerinte el kellett végezni, feltéve, ha lehetségesnek látszott, hogy maga megtegye. Ott volt mindenhol. (…) Kész volt bármilyen vészhelyzetre. Ha meglátott egy almafa tetején egy lefűrészelendő ágat, a gondolat még szinte meg sem érlelődött benne, mire már fent volt a fa tetején, és mindig nehéznek találta, hogy megkérjen valakit olyasmire, amit ő maga is meg tudott tenni.”33

Templomépítés és templomi munka

Amikor a szentek hosszabb időt töltöttek egy központi helyen, mindig építettek templomot. Ezt a mintát követték Kirtlandben, Nauvooban és végül Salt Lake Cityben is. Ennek megtételében hűek voltak az Úr egy kinyilatkoztatásához, melyet Joseph Smith prófétán keresztül adott – mely kinyilatkoztatást Woodruff elder feljegyzett a naplójában:

„Mi volt a világ bármelyik korszakában a zsidók, vagyis Isten népe összegyűjtésének célja? A legnagyobb cél az volt, hogy ház épüljön az Úrnak, egy ház, ahol kinyilváníthatja népének háza szertartásait, királyságának dicsőségeit, és megtaníthatja az embereknek a szabadítás útját. Hiszen vannak bizonyos szertartások és alapelvek, melyeket ha tanítanak és gyakorolnak, annak egy olyan helyen vagy házban kell megtörténnie, mely kimondottan ebből a célból épült. Ez a cél jelen volt Isten gondolataiban már a világ megalkotása előtt, és ebből a célból szándékozta Isten oly gyakran összegyűjteni a zsidókat, ők azonban nem voltak hajlandók rá. Ugyanebből a célból gyűjti össze Isten a népét az utolsó napokban – vagyis hogy olyan házat építsenek az Úrnak, ahol felkészítik őket a szertartásokra és felruházásokra, megmosásokra és megkenésekre stb.”34

Woodruff elder gyakran biztatta szenttársait, hogy részesüljenek a templomban elérhető áldásokban. Ezt mondta: „Úgy tartom, hogy a templomok építése az egyik legfontosabb dolog, amit az Úr megkíván az utolsó napi szentektől az idők teljességének sáfárságában, hogy beléphessünk e templomokba, és megválthassuk nem csupán az élőket, hanem halottainkat is.”35

Korának sok más prófétájához hasonlóan Woodruff elder is megjövendölte, hogy eljön az idő, amikor templomok állnak majd szerte a világon36. Örvendezett a lehetőségnek, hogy megláthatta e jövendölés beteljesedésének kezdetét, hiszen négy templom épült és lett felszentelve a Utah Területen az első 46 éven belül azután, hogy a szentek megérkeztek a Sóstó-völgybe: St. George, Logan, Manti és Salt Lake City városában.

Woodruff elnök mondta a Manti-ban és Salt Lake Cityben álló templomok felszentelési imáját. Az egyház minden tagjához szóló üzenetükben ő és az Első Elnökségben lévő tanácsosai tanúságot tettek azokról az áldásokról, melyek megadatnak azoknak, akik az őszinte imádat szellemében vesznek részt a templomfelszenteléseken: „A Szent Lélek édes suttogásai megadatnak nekik, és a menny kincsei, az angyalok társasága időről időre kísérni fogják őket, hiszen [az Úr] ígérete elhangzott, és nem válhat semmissé!”37 Írt egy ilyen élményről, melyben a Logan templom felszentelése során volt része:

„Míg e templom felszentelésén voltam, eszembe ötlött, milyen sok órát töltöttem imában kora férfikoromban, azt kérve Istentől, engedje meg, hogy földi életem során megláthassam Krisztus egyházának megalapítását, és egy olyan nép támasztását, akik megkapják az ősi evangéliumot és harcba szállnak a szenteknek egykor megadott hitért. Az Úr megígérte, hogy megérem, hogy megtaláljam Isten népét, s majd nevet és helyet kapok … házában, olyan nevet, mely jobb a fiak vagy lányok nevénél, olyan nevet, mely soha nem vágatik ki. Ma pedig örvendezem annak, hogy nevem van e nép között, és segíthetek még egy templomot az Ő legszentebb nevének felszentelni. Dicséret illesse Istent és a Bárányt mindörökké!”38

Wilford Woodruff szolgálata az egyház elnökeként

Amikor John Taylor elnök meghalt 1887. július 25-én, a Tizenkét Apostol Kvóruma vált az egyház kormányzó szervévé, élén Woodruff elnökkel mint elnöklő tisztviselővel. Átérezve az egész egyház vezetésének súlyát, Woodruff elnök a következő gondolatokat jegyezte fel naplójában: „Mindez igen különös helyzetbe állít engem, olyan helyzetbe, melyre soha nem törekedtem életem során. Isten gondviseléséből azonban rám ruháztatott, és imádkozom Istenhez, az én Mennyei Atyámhoz, hogy adjon e felelősségnek megfelelő kegyelmet. Magas, felelősségteljes poszt ez bármely embernek, olyan pozíció, mely igen nagy bölcsességet kíván. Soha nem számítottam arra, hogy túlélem Taylor elnököt. (…) De mégis bekövetkezett. (…) Csak azt mondhatom: Csodálatosak a te útjaid, ó Mindenható Úristen, hiszen bizonyosan e világ gyengéit választottad munkád elvégzésére a földön! Add, hogy Wilford szolgád felkészült legyen, bármi áll is előtte a földön, és legyen ereje elvégezni, bármit is kíván tőle a Mennyek Istenének keze! Ezt az áldást kérem Mennyei Atyámtól Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia nevében.”39 Woodruff elnököt 1889. április 7-én támogatták Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnökeként. Ő volt az egyház negyedik elnöke ebben a sáfárságban.

Tanúságot téve az Úr utolsó napi munkájáról

Az egyház tagjaihoz intézett üzeneteiben Woodruff elnök újra és újra tanúságát tette az evangélium visszaállításáról, ahogy azt egész szolgálata során tette. Életének ebben az utolsó kilenc évében azonban még fokozottabb nyomatékkal tette bizonyságát. Ő volt az utolsó élő ember, aki apostolként szolgált Joseph Smith-szel, és sürgető szükségét érezte, hogy világos, maradandó bizonyságot hagyjon hátra a visszaállítás prófétájáról. Körülbelül egy évvel halála előtt ezt mondta:

„Sok dolog van, amit nem értek, ezek egyike az, hogy miért is vagyok itt jelenlegi életkoromban. Nem értem, miért tarttattam meg ilyen sokáig, amikor már oly sok apostol és próféta haza szólíttatott. (…) Én vagyok az egyetlen élő ember a testben, aki Joseph Smith próféta kezei alatt részesült a felruházásban. Én vagyok az egyetlen élő ember a testben, aki ott volt a tizenkét apostollal, amikor ő a gondjaikra bízta Isten királyságát, és parancsolatot adott nekik e királyság továbbvitelére. Mintegy három órán keresztül állt előttünk egy szobában, utolsó tanítását tartva. A terem mintha mindent felemésztő tűzzel telt volna meg. Arca oly tiszta volt, akár a borostyán; szavai mint megannyi élénk villámlás. Átjárták testünk minden porcikáját fejünk búbjától egészen a talpunkig. Ezt mondta: »Testvérek, a Mindenható Úr megpecsételt a fejemen minden papságot, minden kulcsot, minden hatalmat, minden alapelvet, mely ezen utolsó sáfársághoz, az idők teljességének sáfárságához, valamint Isten királyságának felépítéséhez tartozik. Én is megpecsételtem fejeiteken mindezeket az alapelveket, papságot, apostolságot és Isten királyságának kulcsait, most hát erősítsétek meg vállatokat és vigyétek előre ezt a királyságot, különben elkárhoztok!« Nem feledem e szavakat –nem én, amíg csak élek! Ez volt az utolsó beszéd, amit testében hozzánk intézett. Nem sokkal ezután mártírhalált halt, és hazahívattatott a dicsőségbe.”40

Az egyház elnökeként Woodruff elnök arra ösztönözte a szenteket, hogy törekedjenek a Szentlélek útmutatására és kövessék azt, valamint legyenek hűek szövetségeikhez, hirdessék az evangéliumot otthon és messzi tájakon, legyenek becsületesek világi felelősségeikben, és szorgalmasan végezzék a templomi és családtörténeti munkát. Tanácsa visszhangozta egy kijelentését, melyet még a Tizenkettek Kvórumának tagjaként tett: „Bármily jók legyünk is, állandó célunk kell, hogy legyen a folyamatos fejlődés és jobbá válás. Más törvénynek és evangéliumnak engedelmeskedünk, mint mások, és más királyság lebeg a szemünk előtt, így hát ennek megfelelően célunknak is magasabbnak kell lennie Urunk, Istenünk előtt, és e szerint kell irányítanunk és uralnunk önmagunkat, én pedig imádkozom Istenhez, az én Mennyei Atyámhoz, hogy Lelke megpihenjen rajtunk, és tegye lehetővé, hogy mindezt meg is tegyük.”41

A Nyilatkozat kiadása

Az Úr vezérlő keze által megerősítve Woodruff elnök átvezette az utolsó napi szenteket e sáfárság egyik legviharosabb időszakán. Az 1880-as évek vége felé az egyház továbbra is gyakorolta a többnejűséget, engedelmeskedve az Úr Joseph Smith prófétának adott parancsának. Az Egyesült Államok kormánya azonban akkoriban törvényeket adott ki a gyakorlat ellen, súlyos büntetéseket szabva ki e törvények megszegéséért, köztük az egyházi birtokok elkobzását és az egyháztagok alapvető polgári jogainak – például a szavazójog – megtagadását. Ezek a fejlemények megteremtették továbbá a többnejűséget gyakorló utolsó napi szentek üldözésének törvényes lehetőségeit is. Az egyház fellebbezett ez ellen, de sikertelenül.

E körülmények súlyos teherként nehezedtek Woodruff elnök vállára. Az Úr szándékának megismerésére törekedett ebben az ügyben, és idővel kinyilatkoztatást kapott, miszerint az utolsó napi szenteknek fel kell hagyniuk a többnejűség gyakorlatával. Az Úr parancsának engedelmeskedve kiadta a Nyilatkozat néven ismert dokumentumot, mely egy sugalmazott kijelentés, ami azóta az egyháznak a többnejűséggel kapcsolatos alapvető álláspontja maradt. Az 1890. szeptember 24-i keltezésű nyilvános deklarációban Woodruff elnök hangot adott annak a szándékának, hogy alárendeli magát az ország törvényeinek. Tanúságát tette arról is, hogy az egyház többé nem tanítja a többnejűség gyakorlatát42. 1890. október 6-án az általános konferencia egyik ülésén az utolsó napi szentek támogatták prófétájuk nyilatkozatát, egyhangúlag elfogadva a kijelentést, mely szerint Woodruff elnök „tisztjéből adódóan teljes mértékben felhatalmazott volt a Nyilatkozat kiadására”43.

A család örökkévaló természetének újbóli megerősítése

Körülbelül három hónappal mártírhalála előtt, Joseph Smith próféta beszédet tartott a szentek nagy gyülekezete előtt. Wilford Woodruff elder, aki feljegyezte a beszéd összegzését, azt mondta, hogy a próféta „az egyik legfontosabb és legérdekesebb témáról beszélt, melyet valaha is a szentek elé tártak”44. Beszélt arról, hogy szükséges szüleinkhez pecsételve lennünk, majd nemzedékeinken keresztül tovább vinnünk a pecsételés e szertartását:

„Ez Illés szelleme, hogy megváltjuk halottainkat, magunkat atyáinkhoz kötjük, akik a mennyben vannak, és megpecsételjük halottainkat, hogy előjöjjenek az első feltámadáskor; és ezért van szükségünk Illés hatalmára, hogy hozzápecsételjük azokat, akik a földön lakoznak, azokhoz, akik a mennyben lakoznak…”45

A következő néhány évtizeden át az utolsó napi szentek tudták, hogy lennie kell „egy összekötő kapocsnak valamilyen formá[ban] atyák és gyermekek közt” (T&Sz 128:18). Az eljárás mikéntje azonban nem volt teljes mértékben lefektetve; ahogy Woodruff elnök megjegyezte, Joseph próféta nem élt elég sokáig ahhoz, hogy „bármi továbbit mondhatott volna ezekről a dolgokról”46. A rendelkezésükre álló „minden világosság és tudás”47 alapján cselekedve gyakorta előfordult, hogy az emberek magukat saját atyáik és anyáik helyett Joseph Smithhez, Brigham Younghoz vagy koruk más egyházi vezetőihez pecsételték vagy „adták örökbe”. Az egyház elnökeként Woodruff elnök ekképpen utalt e gyakorlatra: „Eleddig nem hajtottuk végre teljes mértékben azokat az alapelveket Isten számunkra adott kinyilatkoztatásainak betöltésére, hogy hozzápecsételtük volna az atyák szívét a gyermekekhez és a gyermekekét az atyákhoz. Én nem voltam megelégedve ezzel, ahogy [John] Taylor elnök sem, és egyetlen ember sem Joseph próféta óta, aki részt vett az örökbefogadás szertartásában Istenünk templomaiban. Úgy éreztük, több kinyilatkoztatást kell kapni erről a témáról, mint amit addig kaptunk.”48

Ez a további kinyilatkoztatás 1894. április 5-én adatott Woodruff elnöknek49. Három nappal később, egy általános konferenciai beszédben, így beszélt e kinyilatkoztatásról: „Amikor az Úr elé járultam, hogy megtudjam, kihez kell köttetnem, … Isten Lelke azt kérdezte tőlem: »Hát nincs atyád, aki téged nemzett?« »De igen, van.« »Akkor miért nem tiszteled Őt? Miért nem hozzá fogadtatsz örökbe?« »Igen – feleltem –, így a helyes!« Atyámhoz köttettem tehát, aztán atyámat hozzá pecsételtettem az ő atyjához, és így tovább; és a kötelesség, melyet szeretném, ha a templomokban elnöklő férfiak mind elvégeztetnének ettől a naptól fogva mindörökké, hacsak a Mindenható Úr másként nem parancsolja, nem más, mint hogy minden ember köttessen saját atyjához. (…) Szeretném, ha az Izráel e hegyei közt álló templomok felett elnöklő minden férfi észben tartaná ezt. Mi jogon vehetném el bármely ember származási ágának jogait? Mi jogon tehetné ezt bárki is? Nem, ez nem lehet, és én azt mondom: minden ember köttessen a saját atyjához, és akkor pontosan azt fogjuk tenni, amit Isten mondott, amikor kijelentette, hogy elküldi Illés prófétát az utolsó napokban [lásd Malakiás 4:5–6]. (…)

Azt akarjuk, hogy ettől a naptól kezdve az utolsó napi szentek kövessék nyomon leszármazási rendjüket, amilyen messze csak tudják, és legyenek hozzápecsételve atyáikhoz és anyáikhoz. A gyermekek legyenek szüleikhez pecsételve, és ez a lánc érjen addig, ameddig csak el lehet jutni! (…)

Testvérek, legyen szívügyetek e dolog! Folytassuk feljegyzéseink vezetését, írjuk azokat igazlelkűen az Úr előtt, és tegyünk eleget ennek az alapelvnek, és akkor Isten áldásai kísérnek majd minket, és a megváltottak áldani fognak minket az eljövendő napokban! Azért imádkozom Istenhez, hogy nyíljon meg népünk szeme a látásra, fülünk a hallásra és szívünk a vállunkon nyugvó csodálatos és nagyszerű munka megértésére, melynek elvégzését a Menny Istene elvárja tőlünk.”50

„Érted imádkozunk”

1897. március 1-jén az utolsó napi szentek megtöltötték a Salt Lake Tabernákulumot, hogy megünnepeljék Wilford Woodruff elnök 90. születésnapját. Elhangzott egy új himnusz is: „Érted imádkozunk”. Evan Stephens átdolgozta egy már létező himnusz dallamát, és új szöveget írt, hogy tiszteletét fejezze ki az egyház hőn szeretett prófétája előtt:

Érted imádkozunk, jó prófétánk,

Isten vigasztaljon, vigyázzon rád!

Bár az évek során megráncosodsz,

Fényed világítson úgy, ahogy most;

Fényed világítson úgy, ahogy most!

Érted imádkozunk tiszta szívből,

Hogy munkádhoz legyen elég erőd.

Minden napon vezess tanácsoddal,

E fény ragyogja be az utunkat;

E fény ragyogja be az utunkat!

Érted imádkozunk szeretettel,

Gyermeki imánkat Ő hallja fent.

Örökre áldott légy, adja Isten,

És áldás kísérjen életedben;

És áldás kísérjen életedben.51

Tizennyolc hónappal később, 1898. szeptember 2-án Wilford Woodruff elnök elhunyt, végre egyesülve azokkal a szenttársaival, akik megelőzték a halálban. A Salt Lake Tabernákulumban tartott temetésén „békés szellemiség … uralkodott az egész esemény során, mely átjárta az egybegyűlteket, és velük is maradt, hogy enyhítse mindannyiuk bánatát”. A Tabernákulum belseje „művészien fehér drapériába volt öltöztetve, bőséges és pompás” virágkompozíciókkal, valamint búza- és zabkévékkel. „Az orgona mindkét oldalán hatalmas számokkal kirakva 1847 volt olvasható, valamint több ölnyi zsálya, napraforgó és fenyő állt”, arra emlékezve, hogy a pionírok 1847 júliusában megérkeztek a Sóstó-völgybe. Woodruff elnök egy nagy méretű arcmása felett a következő kijelentés volt megvilágítva: „Még holta után is beszél”, tisztelegve Isten prófétája előtt, akinek a tanításai és példája továbbra is sugalmazni fogja az utolsó napi szenteket Isten királyságának felépítésére tett erőfeszítéseik során52.

Jegyzetek

  1. Hymns, 285. sz.; szövegét írta: William Cowper

  2. Conference Report, 1937. ápr., 11. o.

  3. Wilford Woodruff: History of His Life and Labors As Recorded in His Daily Journals (1964), 37. o.

  4. Hymns, 285. sz.

  5. „History of Wilford Woodruff (From His Own Pen)”, Millennial Star, 1865. márc. 18., 167–168. o.

  6. Lásd Wilford Woodruff naplója, az 1838-as esztendő elé írt előszó, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának Levéltára.

  7. Lásd Deseret Weekly, 1894. febr. 24., 288. o.

  8. „History of Wilford Woodruff (From His Own Pen): Chapter of Accidents”, Millennial Star, 1865. jún. 10., 359–360. o.; egy dokumentumból idézve, melyet Woodruff elder 1858-ban jegyzett le.

  9. „History of Wilford Woodruff (From His Own Pen): Chapter of Accidents”, Millennial Star, 1865. jún. 17., 374–375. o.

  10. „History of Wilford Woodruff (From His Own Pen): Chapter of Accidents”, Millennial Star, 1865. jún. 24., 392. o.

  11. „History of Wilford Woodruff (From His Own Pen)”, Millennial Star, 1865. márc. 25., 182. o.

  12. Wilford Woodruff naplója, az 1838-as esztendő elé írt előszó

  13. Lásd Deseret Weekly, 1891. szept. 5., 323. o.

  14. Millennial Star, 1865. márc. 25., 182. o.

  15. Millennial Star, 1895. nov. 21., 741. o.

  16. Wilford Woodruff naplója, bevezetés

  17. „Leaves from My Journal”, Millennial Star, 1881. máj. 30., 342. o.

  18. Millennial Star, 1881. máj. 30., 342. o.

  19. „Leaves from My Journal”, Millennial Star, 1881. jún. 20., 391. o.

  20. Millennial Star, 1881. jún. 20., 391. o.

  21. Lásd Wilford Woodruff naplója, 1835 és 1836 összefoglalója.

  22. Deseret Weekly, 1896. nov. 7., 643. o.

  23. Deseret Weekly, 1896. nov. 7., 643. o.

  24. Deseret Weekly, 1896. nov. 7., 643. o.

  25. Conference Report, 1897. okt., 46. o.

  26. „Leaves from My Journal”, Millennial Star, 1881. szept. 26., 621. o.

  27. Deseret News: Semi-Weekly, 1880. júl. 27., 2. o.

  28. Conference Report, 1898. ápr., 30. o.

  29. Wilford Woodruff naplója, 1856. szeptember 6.

  30. „Wilford Woodruff”, Improvement Era, 1898. okt., 865. o.

  31. Wilford Woodruff naplója, 1874. szeptember 7.

  32. Wilford Woodruff naplója, 1874. szeptember 8.

  33. Wilford Woodruff: History of His Life and Labors, 484. o.

  34. Idézte Wilford Woodruff, Wilford Woodruff naplójában, 1843. június 11-én.

  35. Deseret News: Semi-Weekly, 1876. máj. 2., 4. o.

  36. Lásd Deseret News: Semi-Weekly, 1878. márc. 26., 1. o.

  37. „Address from the First Presidency”, Millennial Star, 1893. ápr. 10., 246. o.

  38. Wilford Woodruff naplója, 1884. május 17.

  39. Wilford Woodruff naplója, 1887. július 25.

  40. Deseret Weekly, 1897. szept. 4., 356. o.

  41. Deseret News: Semi-Weekly, 1875. dec. 28., 1. o.

  42. Lásd Tanok és szövetségek, Hivatalos nyilatkozat – 1.

  43. Lorenzo Snow, a Tanok és szövetségek, Hivatalos nyilatkozat – 1-et kísérő szövegben.

  44. Wilford Woodruff naplója, 1844. március 10.

  45. Idézte Wilford Woodruff, Wilford Woodruff naplójában, 1844. március 10-én.

  46. „Discourse by President Wilford Woodruff”, Millennial Star, 1894. május 28., 338. o.

  47. Millennial Star, 1894. máj. 28., 337. o.

  48. Millennial Star, 1894. máj. 28., 337. o.

  49. Lásd Wilford Woodruff naplója, 1894. április 5.

  50. Millennial Star, 1894. máj. 28., 338, 339, 341. o.

  51. Hymns, 23. sz.

  52. Lásd „In Memoriam: President Wilford Woodruff”, Woman’s Exponent, 1898. szept. 15., 44–45. o.