A tökéletlen aratás

Kisfiúként megszerettem az évszakok drámai változásait Montana állam délnyugati részén, ahol felnőttem. A kedvenc évszakom az ősz volt – az aratás ideje. A családunk reménykedve azért imádkozott, hogy a hónapokon át tartó kemény munkánk jutalma bőséges aratás legyen. A szüleim aggódtak az időjárás, az állatok és a termények egészsége, valamint számos más olyan tényező miatt, amelyek felett kevés befolyással bírtak.

Ahogy idősödtem, egyre inkább átéreztem mindezek súlyát. Megélhetésünk az aratástól függött. Édesapám tanított engem a gabona betakarításához használt eszközökről. Figyeltem, ahogy kivitte a mezőre a gépeket, levágott egy rend gabonát, majd a kombájn mögött ellenőrizte, hogy a lehető legtöbb gabona a tárolóba ömlött-e, nem pedig kidobásra került a pelyvával. Többször is megismételte ezt a műveletet, minden alkalommal módosítva a gép beállításain. Mellette futottam, és vele együtt fésültem át a pelyvát, úgy téve, mintha tudnám, mit csinálok.

Amikor elégedett volt a gép beállításaival, én találtam a földön néhány magot a pelyva közt, és kritikus pillantással mutattam meg neki. Sosem felejtem, amit apám akkor mondott nekem: „Elég jó így; ez a legjobb, amire ez a gép képes.” Válaszával elégedetlenül azon gondolkodtam, milyen tökéletlen is az aratás.

Később aztán, amikor esténként hidegre fordult az idő, figyeltem, ahogy vándormadarak – hattyúk, ludak és kacsák – ezrei ereszkednek le a mezőre, táplálékot gyűjtve maguknak a délre tartó hosszú utazásukon. A tökéletlen aratásunkból hátramaradt gabonát ették. Isten tökéletessé tette a folyamatot. Így egyetlen szem mag sem veszett el.

Gyakori kísértés a világunkban, sőt még az egyházi kultúrában is a tökéletesség iránti megszállottság. A közösségi média, a túlzó elvárások, valamint gyakran a saját önkritikánk az alkalmatlanság érzését keltik bennünk – hogy nem vagyunk elég jók, és soha nem is leszünk. Néhányan még a Szabadító azon felhívását is félreértik, miszerint „legyetek azért ti tökéletesek”¹.

Ne feledjétek, hogy a tökéletességkényszer nem egyenlő a Krisztusban való tökéletesedéssel.² A perfekcionizmus olyan teljesíthetetlen, önmagunkra kényszerített mérce, amely másokhoz hasonlít minket. Bűntudatot és szorongást szül, valamint visszahúzódásra és önmagunk elszigetelésére késztethet bennünket.

Krisztusban tökéletessé válni egészen más dolog. Ez a Szentlélek szeretetteljes irányításával végbemenő folyamat, melynek során egyre hasonlóbbá válunk a Szabadítóhoz. A mércét egy kedves és mindentudó Mennyei Atya szabja meg, és világosan meghatározzák azok a szövetségek, amelyek befogadására felkérést kaptunk. E folyamat leveszi rólunk a bűntudat és az alkalmatlanság terhét, mindig hangsúlyozva, hogy kik vagyunk Isten szemében. Miközben e folyamat felemel és arra sarkall bennünket, hogy jobbá váljunk, az Isten iránti személyes odaadásunk alapján méretünk meg, amely az Ő hittel való követésére tett erőfeszítéseinkben nyilvánul meg. Amikor elfogadjuk a Szabadító hívását, hogy jöjjünk Őhozzá, hamarosan ráébredünk, hogy a tőlünk telhető legjobb elég jó, és hogy a szerető Szabadító kegyelme általunk elképzelhetetlen módon pótolja ki mindazt, ami hiányzik.

E tantételt láthatjuk működés közben akkor, amikor a Szabadító jóllakatta az ötezer embert.

„Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek? […]

Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset.

Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére:

Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek?”³

Eltűnődtetek már azon, mit érezhetett a Szabadító ezzel a fiatal fiúval kapcsolatban, aki egy gyermek hitével ajánlotta fel mindazt, amiről tudta, hogy siralmasan kevés a feladathoz?

„Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, a mennyit akarnak vala.

A mint pedig betelének, monda az ő tanítványainak: Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne veszszen.”⁴

A Szabadító tökéletessé tette az alázatos felajánlást.

Nem sokkal ezután az esemény után Jézus előreküldte tanítványait hajóval. Hamarosan a viharos tengeren találták magukat az éjszaka közepén. Megijedtek, amikor látták, hogy egy szellemszerű alak sétál feléjük a vízen.

„De Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!

Péter pedig felelvén néki, monda: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken.

Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból, jár vala a vizeken, hogy Jézushoz menjen.

De látva a nagy szelet, megrémüle; és a mikor kezd vala merülni, kiálta, mondván: Uram, tarts meg engem!

Jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedél?”⁵

Fivérek és nővérek! Lehetséges, hogy nem ez volt a beszélgetés vége. Úgy hiszem, amikor Péter és a Szabadító kart karba öltve visszafelé tartottak a hajóhoz, Péter csuromvizesen és talán meglehetősen ostobának érezve magát, a Szabadító valami ehhez hasonlót mondhatott neki: „Ó, Péter, ne félj és ne aggódj! Ha úgy látnád magad, ahogyan én, akkor a kétely elhalványulna, a hited pedig gyarapodna. Szeretlek téged, drága Péter; kiléptél a hajóból. A felajánlásod elfogadható, és bár tétováztál, én mindig ott leszek, hogy kiemeljelek a mélységből, a felajánlásod pedig tökéletessé tétetik majd.”

Dieter F. Uchtdorf elder ezt tanította:

„Úgy hiszem, a Szabadító Jézus Krisztus azt szeretné, hogy lássátok, érezzétek és tudjátok, hogy Ő a ti erősségetek. Hogy az Ő segítségével nincs határa annak, amit véghez tudtok vinni. Hogy a bennetek rejlő lehetőség végtelen. Szeretné, ha úgy látnátok magatokat, ahogyan Ő lát titeket. Az pedig igencsak különbözik attól, ahogy a világ lát titeket. […]

Ő »erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja«.”⁶

Nem szabad elfelednünk, hogy bármi legyen is a legjobb, mégis tökéletlen felajánlásunk, a Szabadító tökéletessé tudja tenni azt. Nem számít, milyen jelentéktelennek tűnnek az erőfeszítéseink, soha nem szabad alábecsülnünk a Szabadító hatalmát. Egy egyszerű kedves szó, egy rövid, de őszinte szolgálattételi látogatás vagy egy szeretetteljesen tanított elemis lecke a Szabadító segítségével vigaszt nyújthat, szíveket lágyíthat meg, és örök életeket változtathat meg. Esetlen erőfeszítéseink csodákat eredményezhetnek, és e folyamat során tökéletes aratásban vehetünk részt.

Gyakran kerülünk megerőltető helyzetekbe. Előfordulhat, hogy kevésnek érezzük magunkat a feladathoz. Azokra tekintve, akikkel szolgálunk, talán úgy érezzük, hogy soha nem érünk fel hozzájuk. Fivérek és nővérek, ha így éreztek, nézzetek a mögöttem ülő kivételes férfiakra és nőkre, akikkel együtt szolgálok.

Átérzem a fájdalmatokat.

Azonban megtanultam, hogy amiképpen a tökéletességkényszer sem ugyanaz, mint a Krisztusban való tökéletessé tétel, úgy mást jelent az emberek példájának a követése és önmagunk velük való összehasonlítgatása is. Amikor másokhoz hasonlítjuk magunkat, annak csupán két eredménye lehet. Vagy jobbnak látjuk magunkat másoknál, és így ítélkezővé és kritikussá válunk velük szemben, vagy kevesebbnek látjuk magunkat náluk, akkor pedig szorongóak, önkritikusak és csüggedtek leszünk. Önmagunk másokhoz történő hasonlítgatása ritkán eredményes; nem felelmelő; olykor pedig egyenesen lehangoló. Sőt, az ilyen hasonlítgatás lélekromboló is lehet, hiszen megakadályozza, hogy megkapjuk a szükséges lelki segítséget. Amikor viszont példaként igyekszünk követni azokat, akiket tisztelünk, akik krisztusi tulajdonságokat tanúsítanak, akkor ez tanulságos és felemelő lehet, valamint segíthet Jézus Krisztus jobb tanítványaivá válnunk.

A Szabadító követendő mintát állított elénk, amikor az Atya példáját követte. Ezt az utasítást adta tanítványának, Filepnek: „Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? a ki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?”⁷

Majd pedig ezt tanította: „Bizony, bizony mondom néktek: A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekeszem”⁸.

Mindegy, milyen jelentéktelennek tűnnek az erőfeszítéseink, ha őszinték vagyunk, a Szabadító a munkája elvégzésére fog használni minket. Ha egyszerűen megtesszük a tőlünk telhető legjobbat, és bízunk abban, hogy Ő majd kipótolja a hiányt, akkor a bennünket körülvevő csodák részeseivé válhatunk.

Dale G. Renlund elder ezt mondta: „Nem kell tökéletesnek lenned, de szükségünk van rád, mert mindenki, aki hajlandó rá, tehet valamit”⁹.

Ahogy azt Russell M. Nelson elnök is tanítja nekünk: „Az Úr szereti az erőfeszítést”¹⁰.

A Szabadító készen áll arra, hogy elfogadja alázatos felajánlásainkat és az Ő kegyelme által tökéletessé tegye azokat. Krisztussal nincs tökéletlen aratás. Elég bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy elhiggyük: az Ő kegyelme értünk van, Ő segíteni fog nekünk, Ő megment minket a mélységből, amikor tétovázunk, és tökéletessé teszi a nem annyira tökéletes erőfeszítéseinket.

A magvető példázatában a Szabadító leírja a jó földbe ültetett magokat. Némely száz annyit, némely hatvan annyit, mások pedig harminc annyit teremtek. Mind része az Ő tökéletes aratásának.¹¹

Moróni próféta mindenkit hívott: „Igen, jöjjetek Krisztushoz, és legyetek benne tökéletessé, …és ha minden istentelenségtől megtartóztatjátok magatokat, és teljes lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel szeretitek Istent, akkor elegendő számotokra a kegyelme, hogy kegyelme által tökéletesek lehessetek Krisztusban”¹².

Fivérek és nővérek! Tanúságomat teszem Krisztusról, akinek hatalmában áll tökéletessé tenni még a legszerényebb felajánlásunkat is. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hozzuk oda, amit csak tudunk, és hittel tegyük a mi tökéletlen felajánlásunkat az Ő lába elé! Annak nevében, aki a tökéletes aratás Mestere, vagyis Jézus Krisztus nevében, ámen.