Krisztusi tulajdonságok kifejlesztése

Az egyház, annak minden szervezeti felépítésével és programjával, rengeteg fontos tevékenységet kínál tagjainak, amelyek célja, hogy segítsenek a családoknak és az egyéneknek Istent és egymást szolgálni. Olykor úgy tűnhet azonban, hogy ezek a programok és tevékenységek sokkal közelebb állnak a szívünkhöz, mint az evangélium alapvető tanai és tantételei. Az eljárások, a programok, a szabályok és a szervezeti minták segítenek lelki fejlődésünkben itt a földön, ne feledjük azonban, hogy ezek mind változhatnak.

Ezzel szemben az evangélium lényege – a tanok és a tantételek – sohasem változnak. Az alapvető evangéliumi tantételek szerinti élet hatalmat, erőt és lelki önellátást biztosít minden utolsó napi szent életében.

A hit a hatalom egyik ilyen tantétele. Szükségünk van erre az erőforrásra az életünkben. Isten a hatalmát használva munkálkodik, ezt a hatalmat azonban rendszerint a hitünkre adott válaszként gyakorolja. „Holt a hit… cselekedetek nélkül” (Jakab 2:20). Isten az ő gyermekeinek hite szerint munkálkodik.

Joseph Smith próféta kijelentette: „Helyes tantételeket tanítok nekik, és ők önmagukat igazgatják”¹ (Joseph Smith). Számomra megkapóan egyértelmű ez a tanítás. Miközben arra törekszünk, hogy megértsük és magunkévá tegyük ezeket az evangéliumi tanételeket, és azok szerint éljünk, lelkileg egyre inkább önállóvá válunk. A lelki önállóság tantétele az egyház alapvető tanából származik: Isten önrendelkezést adott nekünk. Véleményem szerint az erkölcsi önrendelkezés Isten egyik legnagyobb ajándéka gyermekeinek, talán közvetlenül az élet után.

Amikor erről az erkölcsi önrendelkezésről és annak örökkévaló következményeiről tanulok és gondolkodom, felismerem, hogy tényleg Isten lélekgyermekei vagyunk, ezért ennek megfelelően kell cselekednünk. Mindez arra is emlékeztet, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként a szentek hatalmas, világméretű családjának tagjai vagyunk.

Az egyház szervezeti felépítése igen nagy rugalmasságot biztosít a gyülekezeteink mérete, növekedési üteme és szükségletei szerint. Van egy alap egységprogram, mely egészen egyszerű szervezeti felépítést és kevesebb gyűlést tartalmaz. Vannak nagyméretű egyházközségeink is, egymás szolgálatát ellátó hatalmas szervezeti forrásokkal. Mindezt az egyház sugalmazott programjainak keretein belül szervezték meg, hogy segítsenek a szenteknek Krisztushoz jönni és Benne tökéletessé válni (Moróni 10:32).

E különféle lehetőségek isteni értéke mégis egyforma, hiszen Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának tanai minden egyházi egységben azonosak. Az Úr Jézus Krisztus elrendelt tanújaként bizonyságomat teszem, hogy Ő él, hogy az evangélium igaz, és minden személyes és közösségi kihívásra választ ad, mellyel Isten gyermekei ma ezen a földön szembe találják magukat.

2005-ben feleségemmel számos európai országban találkoztunk az egyház tagjaival. Európa bizonyos részeiben az egyház már régóta jelen van, egyes helyeken már 1837 óta. Hithű egyháztagok hatalmas öröksége található Európában. Jelenleg mintegy 400 000 egyháztag él a földrészen. Ha azokat a nemzedékeket is számba vesszük, akik a 19. és a 20. században Európából Amerikába vándoroltak, akkor ennek többszörösével is számolhatnánk.

Miért hagyta el oly sok hithű egyháztag az otthonát és hazáját az egyház azon korai időszakában? Ennek nagyon sok okát felsorolhatnánk: az üldöztetést, az egyház építését Amerikában, az anyagi helyzetük javulásának reményét, a vágyukat, hogy közel legyenek a templomhoz, és még sok egyebet.

Európa a mai napig érzi e kivándorlás következményeit. Egyre inkább látszik már azonban az az erő, amely a hithű egyháztagok számos nemzedékéből árad. Egyre több fiatal férfi és nő, egyre több házaspár teljesít missziós szolgálatot az Úrért, egyre több a templomi házasság, az egyháztagok egyre bátrabban és magabiztosabban osztják meg a visszaállított evangéliumot. Európa népei között – ahogyan a világ más részein is – egyfajta lelki vákuum van Krisztus igaz tanításaival kapcsolatosan. Ezt az űrt kell, hogy betöltse a visszaállított evangélium, ami bizonyosan meg is fog történni, amint azt a csodás egyháztagjaink életük részévé teszik, és növekvő bátorsággal és hittel hirdetik.

Az egyház európai terjeszkedésének eredményeképpen ma már számos olyan ország létezik, ahol az egyház 15 évnél is fiatalabb. A 2005-ben tett látogatásunk során beszéltem egy, a saját hazájában, Oroszországban szolgáló misszióelnökkel, aki csupán hét éve egyháztag. Azt mondta: „Keresztelkedésem hónapjában elhívtak gyülekezeti elnöknek.” Vajon érezhette úgy néha, hogy ez meghaladja az erejét? De még mennyire! Vajon megpróbálta az egyház teljes programját bevezetni? Szerencsére nem! Mégis hogyan vált ennyire erőssé egy ilyen kicsi gyülekezetben, ráadásul ilyen gyorsan? Elmondta nekem: „Teljes lelkemmel tudtam, hogy az egyház igaz. Az evangélium tana betöltötte az elmémet és a szívemet. Amikor csatlakoztunk az egyházhoz, úgy éreztük, egy család része vagyunk. Melegséget, bizalmat és szeretetet éreztünk. Kevesen voltunk, mégis igyekeztünk a Szabadítót követni.”

Az egyháztagok támogatták egymást, megtették, ami tőlük telt, és tudták, hogy az egyház igaz. Nem a szervezet keltette fel a figyelmét, hanem az evangélium fénye, ez a fény pedig erőt adott azoknak a derék egyháztagoknak.

Sok országban az egyház még a kezdeti fázisban van, a szervezeti körülmények pedig a tökéletestől még igen messze állnak. Az egyháztagoknak mégis tökéletes bizonyság élhet a szívében az igazságról. Amikor az egyháztagok a saját hazájukban maradnak, és ott építik az egyházat a gazdasági kihívások és nehézségek ellenére is, a jövő nemzedékei hálás szívvel gondolnak majd rájuk, mint modernkori pionírokra. Ők azok, akik engedelmeskednek az Első Elnökség 1999-ben tett szeretettel teli kérésének.

„Napjainkban az Úr jónak látta, hogy a világ számos részén biztosítsa az evangélium áldásait, beleértve a templomok növekvő számát is. Ezért szeretnénk újra nyomatékosítani az egyház tagjai számára azt a régi tanácsot, hogy maradjanak a hazájukban, és ne vándoroljanak ki az Egyesült Államokba. […]

Amikor az egyháztagok szerte a világon hazájukban maradnak, azon munkálkodva, hogy ott építsék az egyházat, hatalmas áldások érik majd őket személyesen és az egyház egészét is.”²

Most pedig szeretném figyelmeztetni azokat közülünk, akik nagy egyházközségekben és cövekekben élnek. Nagyon figyelnünk kell arra, hogy bizonyságunk központja ne az egyház közösségi oldala, a csodás tevékenységek és programok, valamint egyházközségeink és cövekeink szervezete legyen. Ezek mind fontos és értékes dolgok – de mindez nem elég. Még a barátság sem elegendő.

Tudjuk, hogy felfordulásokkal teli, vészterhes és háborús időket élünk. Rajtunk kívül sokan érzik még úgy, hogy szükség van védelemre, menedékre a „zivatar és a harag elől, amikor az elegyítetlenül kiömlik az egész földre” (T&Sz 115:6). Hogyan találunk ilyen biztonságos helyet? Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) azt tanította: „Biztonságunk életünk erényességében rejlik. Erőnk pedig az igazlelkűségünkben rejlik.”³

Emlékezzetek vissza, hogyan tanította Jézus Krisztus az apostolait világosan és egyértelműen földi szolgálata kezdetén: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Máté 4:19). Ez volt a tizenkét apostol szolgálatának kezdete, és biztos vagyok benne, hogy alkalmatlannak érezték magukat a feladatra. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy itt a Szabadító maga tanít bennünket a központi tanról és az életünkben felállítandó fontossági sorrendről. Egyénenként először is követnünk kell Őt, majd amikor ezt megtettük, akkor a Szabadító saját képességeinken felül megáld minket, hogy azzá váljunk, akivé Ő szeretné.

Krisztust követni annyit tesz, hogy Hozzá hasonlóvá válunk, és hogy tanulunk a jelleméből. Mennyei Atyánk lélekgyermekeiként képesek vagyunk arra, hogy krisztusi tulajdonságokat fejlesszünk ki az életünkben és jellemünkben. A Szabadító arra ösztönöz bennünket, hogy azáltal tanuljunk evangéliumáról, hogy az Ő tanításai szerint élünk. Úgy követhetjük Őt, hogyha helyes tantételeket alkalmazunk, majd igyekszünk észrevenni az azzal járó áldásokat. Ez a folyamat nagyon összetett és igen egyszerű is egyben. Az ősi próféták néhány szóban összefoglalták: „Tartsd be a parancsolatokat!” – se több, se kevesebb.

A krisztusi tulajdonságok kifejlesztése nem egyszerű feladat, különösen akkor nem, amikor félretesszük az elméletet és az általános példákat, és elkezdünk a valós élettel foglalkozni. A próba abból áll, hogy a gyakorlatban is végrehajtjuk-e mindazt, amit prédikálunk. A „valóságpróba” akkor jön el, amikor a krisztusi tulajdonságoknak meg kell jelenniük az életünkben – férjként, feleségként, apaként, anyaként, fiúként, leányként, a barátságunkban, a munkahelyünkön és a szórakozásunk során. Láthatjuk fejlődésünket éppúgy, mint a körülöttünk élők, miközben egyre inkább „teljes szentségben cselek[szünk] Előtte” (T&Sz 43:9).

A szentírások számos krisztusi tulajdonságot vázolnak fel, melyeket életünk során ki kell fejlesztenünk. Ezek között van a tudás és az alázat, a szeretet és a könyörület, az engedelmesség és a szorgalom, a hit és a remény (lásd T&Sz 4:5–6). Ezek a személyiségjegyek teljesen függetlenek egyházi egységünk szervezeti szintjétől, gazdasági körülményeinktől, családi helyzetünktől, kultúránktól, fajunktól és nyelvünktől. A krisztusi tulajdonságok Isten ajándékai. Az Ő segítsége nélkül ezeket nem lehet kifejleszteni.

Az egyik szükséges segítséget mindenki ingyen kapja Jézus Krisztus engesztelése által. A Jézus Krisztusba és engesztelésébe vetett hit azt jelenti, hogy teljesen Őrá támaszkodunk – megbízunk végtelen hatalmában, intelligenciájában és szeretetében. A krisztusi tulajdonságok akkor érkeznek az életünkbe, amikor igazlelkűen gyakoroljuk szabad akaratunkat. A Jézus Krisztusba vetett hit cselekedetekre vezérel. Amikor hiszünk Jézus Krisztusban, eléggé bízunk az Úrban ahhoz, hogy kövessük a parancsolatait – még akkor is, amikor nem teljesen értjük azok okát. Az út során, amikor igyekszünk a Szabadítóra hasonlítani, fontos, hogy rendszeresen átértékeljük az életünket, és az igaz bűnbánat útján Jézus Krisztus erényeire és engesztelésének áldásaira hagyatkozzunk.

A krisztusi tulajdonságok kialakítása fájdalmas folyamat lehet. Késznek kell lennünk arra, hogy elfogadjuk az irányítást és a helyreigazítást az Úrtól és az Ő szolgáitól. Az egyház rendszeresen megrendezésre kerülő világméretű konferenciáin elhangzó zenék és beszédek lelki erőt, útmutatást és áldásokat kínálnak „a magasságból” (T&Sz 43:16). Ez az az időszak, amikor a személyes sugalmazás és kinyilatkoztatás békét hoz a lelkünkbe és megtanít arra, hogyan legyünk Krisztushoz hasonlók. Ez a hang oly édes lesz, mint közeli barátunk hangja, és betölti a lelkünket, ha szívünk kellően megtört.

Azzal, hogy a Szabadítóhoz hasonlóvá válunk, növekedünk azon képességünkben, hogy „bővölködj[ünk] a reménységben a Szent Lélek ereje által” (Rómabeliek 15:13). Így félretesszük „a világ dolgait, és keres[sük] egy jobb világéit” (T&Sz 25:10).

Ez visszavezet bennünket az aerodinamikai hasonlatomhoz. Arról beszéltem, hogy az alapokra kell figyelnünk. A krisztusi tulajdonságok jelentik az alapokat. Ezek azok az alapvető tantételek, melyek meghozzák a szelet a szárnyaink alá. Amikor kifejlesztjük életünkben e krisztusi tulajdonságokat, azok lépésről lépésre „sasok szárnyain” emelnek fel majd bennünket (T&Sz 124:18). Jézus Krisztusba vetett hitünk biztosítja a hatalmas tolóerőt, megingathatatlan és tevékeny reményünk pedig a hatalmas felhajtóerőt. A hit és a remény átvezet minket a kísértések óceánján, a megpróbáltatások hegyvidékén, és végül biztonságban visszavisznek bennünket örökkévaló otthonunkba, a végső rendeltetési helyünkhöz.