Meglelni a hitemet

A következő néhány hónap során gyakran megkérdeztem magamtól: – Miben hiszek? De ennél is fontosabb volt, hogy hiszek-e egyáltalán? Tényleg van Isten, és ha van, akkor milyen? Megismerhetem Őt? Válaszolni fog az imáimra? Lehet olyan hitem, mint az utolsó napi szent barátaimnak?

Nem mintha korábban nem lett volna lehetőségem végiggondolni ezeket a mélyen szántó kérdéseket, hiszen éveken át a legjobb barátaim utolsó napi szentek voltak. Ezek a barátságok vezettek engem arra, hogy a BYU-ra járjak. Az evangéliumi ajánlataikat azonban majdnem mindig visszautasítottam. A néhány alkalom során, amikor találkoztam a misszionáriusokkal, nem igazán figyeltem rájuk.

Túlságosan féltem a megkívánt változásoktól, azoktól, amelyek esetleg fizikailag vagy érzelmileg elszigeteltek volna a családomtól. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy eddig hibáztam, és a hagyományok, melyekben hittem, helytelenek voltak. Nem hittem, hogy kaphatok kinyilatkoztatást Istentől, de abban sem, hogy mások kaphatnak. Visszásnak, logikátlannak, sőt egyenesen furcsának tűnt, hogy Isten megjelent egy kisfiúnak, Joseph Smithnek, hogy új szentírásokat fedjen fel, és hogy kizárólag egyetlen vallás lett isteni útmutatás szerint igaz egyházként megalapítva.

Tulajdonképpen kétségbe vontam minden vallás hitelességét, beleértve a sajátomét is. A szívem csordultig volt szeretettel a család és a barátok iránt, őszintén szerettem volna válaszokat kapni, mégis amikor a Lélek suttogott hozzám, a szívem kővé dermedt.

A első tanév után hazamentem Kentuckyba, hogy ott folytassam a tanulmányaimat. Utolsó napi szent barátaim hamarosan elmentek misszióba. Nélkülük nagyon magányosnak éreztem magam. Vágytam arra a meggyőződésre, amely arra inspirálta őket, hogy két évet felajánljanak az életükből. Ugyanakkor még mindig bántott, hogy nem tudtam a választ Matt kérdésére. Saját magam szerettem volna tudni az igazságot. A barátaimtól kapott megannyi levél után, melyekben arra bátorítottak, hogy találkozzak a misszionáriusokkal, végül idegességemet legyőzve, elfogadtam a meghívást.

Fenntartásaim voltak azzal kapcsolatban, hogy az evangélium különféle tantételei szorosan összekapcsolódnak egymással, és egy egységet alkotnak. A misszionáriusok abban hittek, hogy az üzenetük, annak teljességében, vagy igaz volt, vagy hamis, és ahogy bizonyságot szerzek egy tantételről, akkor értelemszerűen elfogadom a többi tanításukat is.

Nem hittem nekik. Azt gondoltam, hogy az is elfogadható, ha azokat a dolgokat, melyekben hinni szeretnék, kiválogatom arról a „lelki svédasztalról”, amely a tanok széles skáláját kínálta.¹ Ezzel párhuzamosan a logikus gondolkodásom tapasztalati bizonyítékot követelt, nem pedig hitre alapozott megtérést.

Sajnos a logikai gondolkodásom boldogtalanná és elégedetlenné tett. Minden filozófiai vitám egymással versengő pesszimista felvetés volt, amelyek ráadásul nem adtak valódi válaszokat. Többre vágytam. Valami olyasmire, ami úgy szól a szívemhez, ahogyan a Szentlélek suttogását leírták a barátaim és a misszionáriusok. Abban a reményben vettem részt a misszionáriusi beszélgetéseken, hogy megbizonyosodok arról, hogy amit mondanak igaz, vagy legalább megnyugodhatok, amikor rájövök arra, hogy az hamis.

A misszionáriusok türelmesek voltak, de határozottak. Hónapokon keresztül rengeteg beszélgetést tanítottak nekem, és számos alkalommal megkérdezték tőlem, hogy megkeresztelkedek-e, de én mindig nemet mondtam. Valami nyilvánvaló és csodálatos eseményre vártam, amely tanúságot tett volna nekem, még mielőtt elfogadom a meghívásukat. Nem kaptam ilyen tanúságot, ezért makacsul visszautasítottam őket.

Az egyik nap az elderek felolvastak egy részt a Mormon könyvéből: „Ne vitatkozzatok tehát azért, mert nem láttok, mert hitetek próbatétele előtt nem kaptok tanúbizonyságot” (Ether 12:6). Azután azt mondták: – Josh, amikor megkérdezzük tőled, hogy megkeresztelkedsz-e, mindig elutasítasz minket. Mondj igent, és akkor a Lélek megerősíti benned az elhatározást.

Vagyis, csak azért nem kaptam bizonyságot, mivel eddig még nem tettem próbára a hitemet. Mindig csak arra gondoltam, hogy kérdezzek, abban bízva, hogy próbálkozás nélkül is választ fogok kapni (lásd T&Sz 9:7). Sikerült hatékonyan megakadályoznom, hogy a Lélek tanúságot tegyen nekem, mivel nem voltam hajlandó megtenni a következő lépést. Arra lett volna szükség, hogy még azelőtt hittel kilépjek a sötétbe, hogy felragyogna a fény. A megerősítő bizonyság azt követően érkezik, hogy kipróbáltam a hitemet, nem pedig előtte².

Az első gondolatom az volt, hogy a misszionáriusok így próbálnak befolyásolni azért, hogy megkeresztelkedjek. Akkor jöttem rá, hogy abban a pillanatban, amikor nemmel válaszoltam a keresztelői meghívásra, valami, mint egy lágy szellő, elhagyta a szívemet. Ez a békesség csendes, szelíd és megmagyarázhatatlan érzése volt, amely arra ösztönzött, hogy kövessem a misszionáriusok tanácsát, de addig nem vettem észre a létezését, amíg el nem tűnt, otthagyva engem zavarodottan, boldogtalanul és bánatosan.

Azon tűnődtem, vajon az kelti-e bennem ezt a halvány érzést, hogy a Lélek elhagy engem, és hogy az okozza-e zavarodottságomat, hogy szívem kemény és eltaszítja Őt. Mivel nem tudtam máshoz fordulni, elhatároztam, hogy kipróbálom a misszionáriusok felhívását. Igent felelek az elkerülhetetlen meghívásra, és ha akkor érzem a Lelket, ahogy ígérték nekem, akkor valóban megkeresztelkedek. Másrészt, ha nem érzem a Lelket, készen álltam arra, hogy azt mondjam a misszionáriusoknak, csak vicceltem.

Következő találkozásunk estéjén megnéztünk egy új egyházi filmet, melynek címe A tékozló fiú volt. Különleges érzés töltötte be a szobát; a misszionáriusokat láthatóan nagyon megérintette a film, mert könnyes volt a szemük.

A film után elolvastunk néhány részt a szentírásokból. Végül Critchfield elder felém fordult, és azt kérdezte: – Josh, megkeresztelkedsz november 10-én, szombaton, délután 4 órakor?

Egy kicsit tétováztam, majd azt feleltem: – Igen.

A Lélek olyan intenzíven hatott rám, hogy végigfutott rajtam a hideg és majdnem elsírtam magam. Semmi kétség nem volt afelől, hogy fény áradt a sötétségbe. Próbára tettem a hitemet, és minden kétséget kizárva tudtam, hogy meg kell keresztelkednem.

Bizonyságot szereztem a hit egy apró magjának jóságáról, de még fejlődnie kellett, hogy gyümölcsöt tudjon hozni (lásd Alma 32:35–36), és még nem szereztem megerősítő bizonyságot a többi evangéliumi tantételről. Hitem próbája még nem ért véget.

Nem sokkal keresztelkedésem és konfirmációm után, kezdtek kétségek támadni bennem. Ellentmondás támadt a keresztelés eldöntése közben szerzett személyes élményem és azon régi logikai gondolkodásom között, amely nem fogadta el a hitre alapozott tudást.

Hamarosan újra éreztem a zavarodottság és a bánat kísértő érzését, és nem tudtam, mit gondoljak. Mindazonáltal elköteleztem magam, és elhatároztam, hogy mindaddig tevékeny maradok az egyházban és alkalmazom azokat a tantételeket, melyeket tanítottak nekem, amíg a hitem próbája valamilyen módon nem oldja meg az ellentmondást.

Az Úr nem hagyott egyedül bolyongani. Elhívtak, hogy szolgáljak a misszionáriusokkal, és miközben minden héten térítői munkát végeztünk, a misszionáriusok továbbra is terelgettek engem. A házitanítóim hithű emberek voltak. A házitanító társam pontos volt és következetes. Az egyházközség tagjai közül sokan a barátaim lettek, bevontak az életükbe, meghívtak vacsorára és családi estekre az otthonukba. Imádkoztak velem és értem. A püspök és családtagjai törődtek velem, és bátorítottak engem. Éreztem szívük őszinte szándékát, és ez megerősített elhatározásomban.

Néhány hónappal később arra jöttem rá, hogy minden egyes alkalommal, amikor olvastam a Mormon könyvét, ugyanazt a megmagyarázhatatlan, ismerős békességet éreztem, mint amit a beszélgetések és a keresztelési felhívások során. Az elmém egy pillanat alatt megvilágosodott: ez volt a Lélek. Miközben azon gondolkodtam, hogy „ha ez a Lélek, akkor ennek a könyvnek igaznak kell lennie”, ez a megmagyarázhatatlan érzés eltöltötte a szívem, a hitem pedig e tantételt tekintve lelki tudássá változott.

Miközben a szívem egyre inkább „megtört”, a lelkem pedig egyre „töredelmesebb” lett (lásd Ether 4:15), más megerősítő élményekben is részesültem. Idővel a kételyeimet felváltotta a meggyőződés. Tudtam, hogy Isten él, Jézus a Krisztus, Joseph Smith Isten prófétája, és nem saját magam vagy mások győzködése miatt, hanem amiatt, hogy a Lélek tagadhatatlan jelenléte megérintette a lelkemet. Előírásról előírásra nyílt meg az elmém (lásd 2 Nefi 28:30). Ahogy ezek a megerősítő élmények egymásra épültek, egyre jobban megértettem az evangéliumot, és gyorsabban jött a lelki megértés is. Mindegyik élményhez szorgalomra volt szükség, vagyis arra való hajlandóságra, hogy figyeljek és kövessek, valamint vágyakoznom kellett arra, hogy engedjek a Lélek sugalmazásának (lásd Móziás 3:19).

Ma már azt tudom mondani, hogy az evangélium igaz, mivel erről saját magam győződtem meg. Volt idő, amikor az evangélium furcsának és ésszerűtlennek tűnt. Ma már ismerős és csodálatos a számomra. Az evangéliumi tantételek valóban egy nagy egésszé kapcsolódnak össze. Misszionáriusként, még aránylag korlátozott tanbéli ismeretekkel is bizonyságomat tudom tenni ezekről az igazságokról. És ahogy tanbéli ismereteim bővülnek, úgy fejlődik a bizonyságom is.

A mindent átfogó bizonyságom úgy működik, mint egy gondosan kimunkált és folyamatosan gondozott védelem az ellenséggel szemben. Megtart engem a kihívások idején, különösen akkor, amikor a gonosz el akarja ültetni bennem a kételkedés magjait azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyekre már megkaptam a választ (lásd T&Sz 6:22–23). Amikor gyengének érzem magam, amikor kételyek gyötörnek, amikor fájdalmaim vannak, ugyanazt a módszert használom, amely már azóta gyümölcsöt terem számomra, hogy először kaptam bizonyságot. Felidézem az összes bizonyságépítő élményemet, igyekszem újult erővel alkalmazni életemben a már megtanult tantételeket, és nagyon figyelek arra, amikor a Lélek újra megerősíti a hitemet.

Az evangélium igaz, minden része, és nyitva áll mindazok számára, akik alázatos szívvel hajlandóak kipróbálni a hitüket azáltal, hogy a hit erejével felvértezve tesznek egy lépést előre, a sötétbe. A Szabadító világossága ott ragyog, és csak a mi ellenállásunk az, ami elrejti előlünk. Talán sok ilyen időszak lesz az életünkben, amikor sötétben kell járnunk, vagy amikor a bizonyságunk próbára lesz téve. Arra a felfedezésre jutottam, hogy a Szabadító világossága vár ránk, amikor készségesen keressük Őt, és ez a világosság, ha folyamatosan kutatjuk, elvezet bennünket a megtérésünkhöz.