Egy rendkívüli álom

Sok évvel ezelőtt egy autóbalesetben súlyosan megsérültem, és három hónapig kómában feküdtem. A papsági áldásoknak és a családom támogatásának köszönhetően az orvosaim véleménye szerint „rendkívüli gyógyulásban” volt részem.

A fejsérüléseim azonban gyengítették a rövid távú memóriámat, ezért többé már nem emlékeztem az álmaimra. Gyakran ébredtem fel úgy, hogy „ó, álmodtam”, de abban a pillanatban az örökre ki is törlődött az elmémből.

A baleset után tizenhét évvel elhívtak, hogy legyek az egyházközségem püspöke. A rákövetkező egyházközségi tanácsgyűlésen az Elemi elnöke javaslatot tett, hogy mely házaspár tanítson a VAJ osztályban. A tanácsosaim és én csodálkozva pillantottunk egymásra.

A szóba forgó nőtestvér járt istentiszteletre, de nem rendszeresen, a férje pedig már évek óta nem járt. Ennek ellenére, úgy éreztük, hogy lehetőséget kell nekik adni arra, hogy elgondolkozzanak az elhíváson.

Az elhívás átadása előtti estén volt egy nagyon erőteljes álmom, és másnap reggel, amikor felébredtem, teljes egészében emlékeztem rá. Lejátszódott előttem, mit mondjak majd az interjún, hogy elfogadják a szolgálatra szóló elhívást. Nagyon megdöbbentem, hogy 17 év óta először emlékeztem az álmomra, de még ennél is felvillanyozóbb és izgalmasabb volt az, amiről az álmom szólt.

Azon az estén a tanácsosom jött értem. Útban a megbeszélésre azt mondta: – Püspök, hagyni fogom, hogy végig te beszélj. Emlékszem, hogy magabiztosan mosolyogtam rá, mivel éreztem, hogy az Úr már felvázolta nekem, mit kell mondanom.

Az interjún pontosan azt mondtam el, amit már az álmomban is, és a házaspár elfogadta az elhívást. Hazafelé a tanácsosom azt mondta: – Úgy érzem, hogy ma a mestertől tanulhattam. Ismét csak mosolyogni tudtam, mert tudtam, hogy ez tényleg így van, hiszen aznap mindkettőnk a Mestertől tanult.

A házaspár teljes odaadással végezte az Elemivel kapcsolatos kötelességeit, és mindketten az egyházközség tevékeny tagjai lettek. Néhány évvel később összepecsételték őket a templomban.

A mai napig ez az álmom az egyetlen, amelyre vissza tudtam emlékezni az elmúlt 28 év alatt. Bizonyos vagyok abban, hogy Mennyei Atyánk tudta, hogy a házaspár számára az volt a tökéletes idő. Következésképpen inspirációt adott az Elemi elnökének, és csupán egyetlen éjszakára megáldotta a memóriámat, hogy az akkor tökéletesen működjön. Újra rá kellett jönnöm, hogy az Úr a feje ennek az egyháznak, és hogy „az Úr örök céljainak tovább kell gördülnie, míg minden ígérete be nem töltetik” (Mormon 8:22).