Sziklára építeni

Megkeresztelkedésem után öt évvel éreztem először, hogy sziklára építek. Mindig is hittem Istenben, de egyik egyházban sem éreztem, hogy az lenne az Ő egyháza. Mikor megismerkedtem Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának misszionáriusaival, mindjárt éreztem, hogy hazataláltam. Emlékszem, mikor a keresztelési interjúmról mentem haza, valami történt velem. Mentem az utcán, amikor a gyülekezeti háztól pár száz méterre egyszer csak elöntött egy erős, meleg, de mégis lágy érzés; a kezemből kiesett minden, olyan volt, mintha átöleltek volna belülről. Akkor éreztem tudatosan először az Úr szeretetét.

Megkeresztelkedtem, a templomba készültem, elhívásaim lettek, amiket nagyon szerettem, de mégis azt kell, hogy mondjam, hogy bár az Úrba vetett hitem nem gyengült, de a parancsolatok betartását nem éreztem át, csak megtettem, mert mondták, hogy be kell tartani. Nem éreztem azt, hogy a templomban kell lennem, csak azt tudtam, hogy oda fogunk menni. Igen, mint az Elemis énekben, homokra építettem szikla helyett. Emlékszem, hogy a keresztelési interjú, a templomi ajánlás, a pátriárkai áldáshoz való ajánlás és minden a kezemben volt, mégis pár héttel a templomi utam előtt, bizonyságtételi vasárnap azt mondtam: “A Sátán nem tud legyőzni, mert én erős vagyok. Gyere csak, Sátán!” Ez nem volt alázatos kijelentés, mert legyőzött. A homokos talajt velem együtt elmosta az eső. A parancsolatokat megtapasztaltam a saját bőrömön, a gyengeségeimmel együtt.

Egyszer az egyik vezetőm megragadott, és visszavitt a nyájához. Én ismét elkezdtem építeni, de most sziklára. Most éreztem is, hogy minden más, most nemcsak értettem, hanem éreztem is a parancsolatok fontosságát, hogy miért jó nekem azok szerint élni. Miközben elhatároztam, hogy visszatérek az Úr útjára, más érzéseim voltak. A szívem mélyén sosem hagytam el az egyházat, csak a cselekedeteimben. Már nem azért akartam a templomba menni, mert mindenki azt mondta, hogy kell, hanem azért, mert nekem kellett ott lennem – hogy figyelni tudjak az Úrra, hogy olyan közel legyen a szívemhez, mint még soha, hogy ott hálát adhassak neki a Fiáért, hogy rám talált és visszatérített magához, hogy megbocsátotta minden bűnömet, és neki köszönhetően jobb ember lehetek. Köszönöm neki, hogy azáltal segíthetek másoknak, hogy Ő jobb emberré tett. Köszönöm neki, hogy megismertette velem azt a csodát, amit evangéliumnak hívunk.

Szükségem van a templomra, mint egy szelet kenyérre, a pátriárkai áldásomra, mint egy pohár vízre, hogy hétről hétre életben maradjak, olyan életben, amilyenre kiskorom óta vágytam. Most már tudom, hogy Sátán nagyon erős, de az egyház és a vezetőim segítenek nekem, nekünk, hogy mi cselekedjünk, és ne velünk cselekedjenek. Szeretem, hogy most már másoknak is tudom tanítani az evangéliumot, hogy hallottam már annyi bölcs embert, hogy azokból merítkezve képes vagyok megosztani az evangéliumot. Azóta, hogy elkezdtem sziklára építeni újabb öt év telt el. Most már van egy örökkévaló társam, két gyermekünk és a templom látogatása életünk állandó része lett.