Nélkülözhetetlen beszélgetések

Elgondolkodtatok már valaha azon, miért nevezzük az Elemit Eleminek? Bár a név arra a lelki tanulásra utal, amelyben a gyermekek a legkorábbi éveikben részesülnek, engem ez egy erőteljes igazságra is emlékeztet. Mennyei Atyánk számára a gyermekek soha nem voltak másodlagosak – ők mindig is elemi fontosságúak voltak.¹

Bízik bennünk, hogy Isten gyermekeiként fogjuk őket értékelni, tisztelni és védelmezni. Ez azt jelenti, hogy soha semmilyen módon nem teszünk bennük kárt testileg, szóban vagy érzelmileg, még akkor sem, ha nagy a feszültség és a nyomás. Ehelyett értékeljük a gyermekeket, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a bántalmazás gonoszságai ellen. Számunkra – ahogy az Ő számára is – elemi fontosságú a gondjukat viselni.²

Egyszer egy fiatal édesanya és édesapa a konyhaasztalnál ülve éppen áttekintette a maguk mögött hagyott napot, amikor valahonnan egy puffanást hallottak. „Mi volt ez?” – kérdezte az édesanya.

Ekkor halk sírás hallatszott a négyéves fiuk szobájából. Mindketten odasiettek. A kisfiú az ágya mellett feküdt a földön. Az édesanya felvette, és megkérdezte tőle, hogy mi történt.

„Kiestem az ágyból” – felelte.

„Hogy eshettél ki az ágyból?” – kérdezte az édesanyja.

A kisfiú vállat vont és ezt válaszolta: „Nem tudom. Talán nem voltam eléggé benne.”

Ezen a délelőttön erről az „eléggé bent lenni” dologról szeretnék beszélni. A mi kiváltságunk és felelősségünk, hogy segítsünk a gyermekeknek „eléggé bekerülni” Jézus Krisztus evangéliumába. Ezt pedig nem kezdhetjük eléggé korán.

Van a gyermekek életében egy különlegesen egyedi időszak, amikor védve vannak Sátán befolyásától. Olyan időszak ez, amikor ártatlanok és bűntelenek.³ Szent időszak ez a szülő és a gyermek számára. A gyermekeket szavakkal és példa által kell tanítani, azelőtt és azt követően is, hogy elérkeznek „az Isten előtti felelősségre vonhatóság éveihez”⁴.

Henry B. Eyring elnök azt tanította hogy „A fiatalság a legnagyobb lehetőségünk. A gyermekek még védettek az ádáz ellenség kísértései ellen, így az a legjobb, ha már korán elkezdjük őket tanítani, még jóval azelőtt, hogy személyes küzdelmeik zajában nehézzé válna meghallaniuk az igazságot.”⁵ Az ilyen tanítás segíteni fog nekik ráébredni az isteni kilétükre, a rendeltetésükre, valamint a gazdag áldásokra, amelyek akkor várnak rájuk, amikor szent szövetségeket kötnek és szertartásokban részesülnek a szövetség ösvényén.

Nem várhatunk arra, hogy a gyermekeinkkel csak úgy magától megtörténjen a megtérés. Jézus Krisztus evangéliumának tantételei között nem szerepel a véletlen megtérés. A Szabadítónkhoz hasonlóvá válás nem fog véletlenszerűen történni. Tudatosnak lenni abban, ahogy szeretünk, tanítunk és bizonyságot teszünk, segíthet a gyermekeknek, hogy már fiatalon elkezdjék érezni a Szentlélek hatását. A Szentlélek nélkülözhetetlen a gyermekeink Jézus Krisztusról való bizonyságához és az Őhozzá való megtéréséhez; arra vágyunk, hogy „mindig emlékez[ze]nek őrá, hogy Lelke velük legyen”⁶.

Gondoljatok bele a Jézus Krisztus evangéliumáról folytatott családi beszélgetések értékébe: nélkülözhetetlen beszélgetések, melyek meghívhatják a Lelket. Amikor ilyen beszélgetéseket folytatunk a gyermekeinkkel, segítünk nekik megteremteni egy olyan alapot, „mely biztos alap – egy olyan alap, melyről nem bukhat le az ember, ha arra épít”⁷. Amikor megerősítünk egy gyermeket, akkor a családot erősítjük meg.

E létfontosságú beszélgetések a következőket eredményezhetik a gyermekeknél:

• Megértik a bűnbánat tanát.

• Hitük lesz Krisztusban, az élő Isten Fiában.

• Nyolcéves korukban a keresztelkedést és a Szentlélek ajándékát választják.⁸

• Valamint imádkoznak, és egyenes derékkal járnak az Úr előtt.⁹

A Szabadító így buzdított: „Parancsolatot adok tehát neked, hogy tanítsd ezeket a dolgokat nyíltan a gyermekeidnek”¹⁰. És mit szeretne, hogy ilyen nyíltan tanítsunk a gyermekeinknek?

1. Ádám bukását

2. Jézus Krisztus engesztelését

3. Az újjászületés fontosságát¹¹

D. Todd Christofferson elder ezt mondta: „Minden bizonnyal örül az ellenség, ha a szülők nem tanítják meg gyermekeiknek, hogy higgyenek Krisztusban és szülessenek újjá lelkileg.”¹²

Ezzel szemben a Szabadító azt szeretné, ha segítenénk a gyermekeknek „abba a Lélekbe [helyezni a bizalmukat], amely a jó megtételére vezet”¹³. Ennek érdekében segíthetünk a gyermekeknek felismerni, hogy mikor érzik a Lelket, és megítélni, hogy milyen cselekedetek hatására távozik el a Lélek. Így megtanulják, miként bánják meg bűneiket és térjenek vissza a fénybe Jézus Krisztus engesztelése által. Ez segít bátorítani a lelki ellenálló képességet.

Bármilyen életkorban kellemes időtöltés lehet segíteni a gyermekeinknek a lelki ellenálló képességük építésében. Ennek nem kell bonyolultnak vagy időigényesnek lennie. Az egyszerű, figyelmes beszélgetések rávezethetik a gyermekeket, hogy ne csupán azt tudják, miben hisznek, hanem ami a legfontosabb, hogy miért hiszik. A természetes módon és következetesen zajló figyelmes beszélgetések jobb megértéshez és válaszokhoz vezethetnek. Ne engedjük, hogy az elektronikus eszközök nyújtotta kényelem miatt ne tanítsuk a gyermekeinket, ne hallgassunk rájuk és ne nézzünk a szemükbe!

A szerepjátékok további lehetőségeket is kínálnak a nélkülözhetetlen beszélgetésekre. A családtagok eljátszhatnak olyan helyzeteket, amikor kísértést vagy nyomást éreznek arra, hogy rossz döntést hozzanak. Az ilyen gyakorlás megerősítheti a gyermekeket abban, hogy felkészültek legyenek egy emberpróbáló környezetben. Például eljátszhatunk valamit, majd átbeszélhetjük, miközben megkérdezzük a gyermekeket, hogy mit tennének:

• Ha kísértést éreznek a Bölcsesség szava megszegésére.

• Ha pornográfiával szembesülnek.

• Ha kísértést éreznek arra, hogy hazudjanak, lopjanak vagy csaljanak.

• Ha olyasmit hallanak egy barátjuktól vagy tanítójuktól az iskolában, ami megkérdőjelezi a hitelveiket vagy az értékrendjüket.

Miközben eljátsszák ezt, majd pedig átbeszélik, akkor ahelyett, hogy felkészületlenül érné őket valami a kortársaik valamely ellenséges közegében, e gyermekek maguk elé emelhetik „a hit pajzsát, amellyel a gonosz minden tüzes nyilát ki tudjá[k] majd oltani”¹⁴.

Egy közeli jó barátunk 18 évesen tanulta meg ezt a döntő fontosságú leckét. Az amerikai-vietnámi konfliktus idején állt be az Amerikai Egyesült Államok hadseregébe. A gyalogság kötelékében találta magát alapkiképzésen, hogy ott bakát faragjanak belőle. Elmondta, hogy a kiképzés megerőltető volt. A kiképzőtisztjét kegyetlenként és embertelenként jellemezte.

Az egyik nap a szakasza teljes menetfelszerelésben gyalogolt a tikkasztó hőségben. A kiképzőtiszt hirtelen elordította a parancsot, hogy mindenki feküdjön a földre és ne mozduljon. A legcsekélyebb mozgást is észrevette. Bármiféle megmoccanás később komoly következményekkel járt. A szakasz több mint két órán át szenvedett a hőségben, a vezetőjük iránti egyre növekvő haraggal és ellenérzéssel.

Sok hónappal később a barátunk Vietnám dzsungeleiben találta magát szakaszvezetőként. Ez már a valóság volt, nem valamiféle kiképzés. A környező fák közül elkezdték lőni őket a magasból. A teljes osztag azonnal földre vetette magát.

Mire figyelt az ellenség? Mozgásra. Bármilyen mozgásra azonnal tüzeltek. A barátom elmondta, hogy miközben verejtékezve és mozdulatlanul feküdt a dzsungel talaján, és hosszú órákon át várta, hogy besötétedjen, a gondolatai vissza-visszatértek az alapkiképzésre. Eszébe jutott, milyen nagyon ellenszenvesnek találta a kiképzőtisztjét. Ekkor már mély hálát érzett azért, amit akkor tanított neki, és ahogy felkészítette őt erre a válságos helyzetre. A kiképzőtiszt bölcsen felvértezte a barátunkat és a szakaszát annak képességével, hogy tudják, mit tegyenek a csata sűrűjében. Ezzel tulajdonképpen megmentette az életét.

Hogyan tehetjük ugyanezt a gyermekeinkkel lelki értelemben? Hogyan törekedhetünk még teljesebb mértékben arra, hogy tanítsuk, megerősítsük és felkészítsük őket, jóval azelőtt, hogy kilépnének az élet csatamezejére?¹⁵ Miként hívhatjuk őket arra, hogy „eléggé bent legyenek”? Vajon nem azt szeretnénk, hogy inkább az otthon biztonságos tanulási környezetében „izzadjanak”, mintsem hogy az élet csatamezőin vérezzenek?

Ahogy visszanézek, voltak olyan idők, amikor a férjemmel úgy éreztük, hogy kiképzőtisztek vagyunk, amint buzgón igyekszünk segíteni a gyermekeinknek Jézus Krisztus evangéliuma szerint élni. Úgy tűnik, Jákób próféta is ugyanezeket az érzéseket hangoztatta, amikor ezt mondta: „lelketek jólétére vágyom. Igen, nagy az aggodalmam irántatok; és ti magatok tudjátok, hogy ez mindig így volt.”¹⁶

Amint a gyermekek tanulnak és fejlődnek, lesznek, akik megkérdőjelezik majd a hitelveiket. Ha azonban megfelelően fel vannak vértezve, akkor növekedni tudnak hitben, bátorságban és magabiztosságban is, még az erős ellenállás közepette is.

Alma azt tanította nekünk, hogy készítsük elő a gyermekek elméjét.¹⁷ Arra készítjük fel a felnövekvő nemzedéket, hogy a hit jövőbeli védelmezői legyenek; hogy megértsék, miszerint, „szabadon cselekedhet[n]ek önmag[u]kért – hogy az örökké tartó halál útját vála[sszá]k, vagy az örök élet útját”¹⁸. A gyermekek megérdemlik, hogy megértsék ezt a nagy igazságot: az örökkévalósággal kapcsolatban jobb, ha nem tévedünk.

Azt kívánom, hogy a gyermekeinkkel folytatott nélkülözhetetlen, ám egyszerű beszélgetéseink segítsenek nekik „élvez[ni] az örök élet szavait” már most, hogy aztán „örök életet [élvezhessenek] az eljövendő világban, méghozzá halhatatlan dicsőséget”¹⁹.

Gyermekeink nevelése és felkészítése során teret adunk az önrendelkezésüknek, teljes szívünkből szeretjük őket, tanítjuk nekik Isten parancsolatait és a bűnbánat Tőle kapott ajándékát, és soha, de soha nem mondunk le róluk. Elvégre nem pont ezt teszi az Úr is mindegyikünkkel?

Törekedjünk hát előre „Krisztusba vetett állhatatossággal”, tudván, hogy szerető Szabadítónk által rendelkezhetünk „tökéletesen ragyogó reménységgel”²⁰.

Bizonyságomat teszem arról, hogy mindig Ő a válasz. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.