Szegénykék!

Emlékszem, kisfiúként az édesapámmal autózva láttam olyan embereket az út mentén, akik nehéz körülmények között találták magukat, vagy akiknek segítségre volt szükségük. Apa mindig így sajnálkozott felettük: „Pobrecito”, ami annyit tesz: „Szegényke!”

Alkalmanként érdeklődéssel figyeltem, ahogy édesapám sokaknak segít közülük, különösen akkor, amikor Mexikóba utaztunk, hogy meglátogassuk a nagyszüleimet. Általában talált egy rászorulót, aztán négyszemközt felkereste, és gondoskodott a szükséges segítségről. Később megtudtam, hogy segített például iskolai beiratkozásban, élelmet vett, illetve valamilyen más módon biztosította a jóllétüket. Mindig annak a „szegénykének” szolgált, aki épp az útjába akadt. Mi több, nem emlékszem olyan időszakra a gyermekkoromból, amikor ne lakott volna velünk valaki, akinek szüksége volt egy helyre, míg önellátóvá vált. Ezen élmények figyelemmel kísérése könyörületes lelkületet ébresztett bennem az embertársaim és a szükséget szenvedők iránt.

A Prédikáljátok evangéliumomat! című kézikönyv ezt írja: „Emberek vesznek körül téged. Elhaladsz mellettük az utcán, találkozol velük otthonukban, és közöttük utazol. Ők mindannyian Isten gyermekei, a te testvéreid. […] Ezen emberek közül sokan keresik az élet célját. Aggódnak családjuk [és jövőjük] miatt” (Prédikáljátok evangéliumomat! Útmutató a misszionáriusi szolgálathoz [2018]. 1.).

Az egyházi szolgálattal töltött évek során mindig megpróbáltam felkutatni azokat, akiknek segítségre volt szükségük az életükben, akár fizikailag, akár lelkileg. Gyakorta a fülemben csengtek édesapám e szavai: „Pobrecito”, vagyis „Szegényke!”.

A Bibliában csodás példát találunk egy „szegénykéről” való gondoskodásra:

„Péter és János pedig együtt mennek vala fel a templomba az imádkozásnak órájára, kilenczre.

És hoznak vala egy embert, ki az ő anyjának méhétől fogva sánta vala, kit minden nap le szoktak tenni a templom kapujánál, melyet Ékesnek neveznek, hogy kérjen alamizsnát azoktól, a kik bemennek a templomba.

Ez mikor látta, hogy Péter és János a templomba akarnak bemenni, kére ő tőlük alamizsnát.

Péter pedig mikor szemeit reá vetette Jánossal egyben, monda: Nézz mi reánk!

Az annakokáért figyelmez vala reájok, remélvén, hogy valamit kap tőlük.

Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem a mim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!

És őt jobbkezénél fogva felemelé, és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái” (Apostolok cselekedetei 3:1–7, kiemelés hozzáadva).

Ezt a beszámolót olvasva eltűnődtem a szemeit reá vetette kifejezésen. Amikor az ember valamire vagy valakire veti a szemét, azzal felé fordítja a tekintetét vagy gondolatait, vagy alaposan megnézi. (Lásd “fasten,” Dictionary.com.) Amikor Péter erre az emberre tekintett, másképp látta őt, mint a többiek. Túltekintett a járásképtelenségén és a gyengeségein, és észrevette, miszerint a hite elegendő ahhoz, hogy meggyógyuljon és belépjen a templomba, ahol részesülhet a kívánt áldásokban.

Felfigyeltem arra, hogy a jobb kezénél fogva emelte fel őt. Miközben ily módon segített ennek a férfinak, az Úr csodálatos módon meggyógyította, és „megerősödének az ő lábai és bokái” (Apostolok cselekedetei 3:7). Az e férfi iránti szeretete és a segíteni akarása révén fokozódtak a gyengélkedő ember képességei és adottságai.

Területi hetvenesként szolgálva arra tartottam fenn a kedd estéimet, hogy szolgálattételi látogatásokat végezzünk a hozzám kijelölt terület cövekelnökeivel. Megkértem őket, beszéljenek meg találkozókat olyanokkal, akiknek szükségük volt Jézus Krisztus evangéliumának valamelyik szertartására, illetve akik éppen nem éltek a megkötött szövetségeik szerint. Következetes és célirányos szolgálattételünk során az Úr felmagasztalta erőfeszítéseinket, és sikerült felkeresnünk olyan személyeket és családokat, akik szükséget szenvedtek. Ők voltak a „szegénykék” azokban a cövekekben, ahol szolgáltunk.

Egy alkalommal Bill Whitworth elnököt, a Sandy Canyon View Cövek elnökét kísértem el szolgálattételi látogatásokra. Imádságos lélekkel igyekezett megtudni, kit látogassunk meg, Nefiéhez hasonló élményre törekedve, akit „a Lélek vezetett, nem tudván előre a dolgokat, amiket tenn[ie] kell” (1 Nefi 4:6). Ő jól példázta azt, hogy a szolgálattételünk során kinyilatkoztatásnak kell elvezetnie minket azokhoz, akiknek a legnagyobb szükségük van ránk, ahelyett, hogy csupán egy listán mennénk végig vagy módszeresen látogatnánk meg az egyéneket. A sugalmazás hatalmának kell vezetnie bennünket.

Emlékszem, amikor egy fiatal párt látogattunk meg, Jeffet és Heathert, valamint a kisfiukat, Kait. Jeff az egyház tevékeny tagjaként nőtt fel. Igen tehetséges sportoló volt, ígéretes pályafutással. Tizenévesen kezdett elsodródni az egyháztól. Később autóbalesetet szenvedett, ami aztán gyökeresen megváltoztatta az élete menetét. Amikor szóba elegyedtünk, Jeff megkérdezte, miért látogattunk el hozzájuk. Azt feleltük, hogy körülbelül 3000 egyháztag él a cövek határain belül, majd hozzátettem: „Jeff, mondd meg te, hogy az összes létező család közül miért éppen hozzátok küldött az Úr ma este.”

Erre Jeff elérzékenyült, és elkezdte megosztani velünk néhány aggodalmát és nehézségét, amellyel családként küszködtek. Mi megosztottuk Jézus Krisztus evangéliumának különféle tantételeit. Felkértük őket konkrét dolgok megtételére, amelyek eleinte talán kihívást jelentenek, de idővel nagy boldogságot és örömöt fognak hozni nekik. Azután Whitworth elnök papsági áldást adott Jeffnek, hogy segítsen neki felülkerekedni a kihívásain. Jeff és Heather beleegyezett, hogy megteszik, amire kértük őket.

Körülbelül egy évre rá kiváltságomban állt látni, amint Jeff megkereszteli a feleségét, Heathert, aki így Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagja lett. Most arra készülnek, hogy belépjenek a templomba, ahol családként egymáshoz pecsételik majd őket az időre és az egész örökkévalóságra. Látogatásunk mind fizikailag, mind lelkileg megváltoztatta az életük menetét.

Az Úr kijelentette:

„Legyél tehát hűséges; állj meg a hivatalban, amelyet kijelöltem neked; segítsd a gyengéket, emeld fel a lecsüggesztett kezeket, és erősítsd meg az ellankadt térdeket” (Tan és szövetségek 81:5).

„És e dolgok megtételével a legnagyobb jót teszed majd embertársaidnak, és annak dicsőségét segíted majd elő, aki a te Urad” (Tan és szövetségek 81:4).

Fivérek és nővérek! Pál apostol tanított a szolgálattételünk egyik kulcsfontosságú eleméről. Azt tanította, miszerint „a Krisztus teste [vagyunk], és tagjai rész szerint” (1 Korinthusbeliek 12:27), valamint hogy mindegyik testrészre szükség van a teljes test épülésének elősegítéséhez. Ezután egy olyan hathatós igazságot tanított, amely mélyen a szívembe hatolt, amikor olvastam. Így hangzik: „Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek: És a melyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk” (1 Korinthusbeliek 12:22–23, kiemelés hozzáadva).

Így tehát mindegyik egyházközségben és gyülekezetben mindenkire szükségünk van – azokra, akik erősek, és azokra, akik küszködnek. Mind elengedhetetlenek „Krisztus teste” egészének létfontosságú épüléséhez. Gyakorta eltűnődöm azon, hogy ki nincs jelen velünk a gyülekezeteinkben, aki megerősíthetne és egésszé tehetne minket.

D. Todd Christofferson elder ezt tanította: „Az egyházban nem csupán tanuljuk az isteni tant, hanem megtapasztaljuk annak alkalmazását is. Krisztus testeként az egyház tagjai a mindennapi élet valóságában szolgálják egymást. Mindannyian tökéletlenek vagyunk… Krisztus testében túl kell lépnünk az elméleteken és a magasztos szavakon, és valós, »kétkezi« tapasztalatokat kell szereznünk, miközben megtanuljuk, hogyan »élj[ünk] együtt szeretetben« [Tan és szövetségek 42:45]” (Minek az egyház? Liahóna, 2015. nov. 108–109.).

Kép

Brigham Young álma

1849-ben Brigham Youngnak volt egy álma, amelyben Joseph Smith prófétát látta, aki egy hatalmas juh- és kecskenyájat terelgetett. Az állatok némelyike nagy volt és szép, míg mások kicsik és koszosak. Brigham Young felidézte, ahogy Joseph Smith próféta szemébe néz és ezt mondja: „Joseph, neked van a legmeghökkentőbb nyájad, melyet életemben láttam; mihez fogsz kezdeni velük?” A Próféta, akit szemmel láthatóan nem aggasztott a rakoncátlan nyája, egyszerűen így felelt: „[Brigham!] Mind jó a maga helyén.”

Amikor Young elnök felébredt, megértette, hogy bár az egyház különféle „juhokat és kecskéket” fog egybegyűjteni, az ő felelőssége, hogy mindet egybeterelje és lehetővé tegye mindegyikük számára a teljes lehetőségeik kiaknázását, miközben elfoglalják helyüket az egyházban. (Átdolgozva ebből: Ronald W. Walker, „Brigham Young: Student of the Prophet,” Ensign, Feb. 1998, 56–57.)

Fivérek és nővérek! Beszédem alapgondolata akkor fogalmazódott meg bennem, amikor mélyen elgondolkodtam egyvalakiről, aki jelenleg nem tevékeny Jézus Krisztus egyházában. Egy pillanatra szeretnék mindegyik ilyen emberhez szólni. Neal A. Maxwell elder azt tanította, hogy „az ilyen egyének gyakorta közel maradnak az egyházhoz, ám nem vesznek benne részt teljes mértékben. Nem jönnek be a kápolnába, de nem lépnek ki a kapun sem. Ők azok, akiknek szükségük van az egyházra és akikre az egyháznak szüksége van, de akik – legalábbis részben – »Isten nélkül élnek a világban« [Móziás 27:31]” („Why Not Now?” Ensign, Nov. 1974, 12).

Szeretném visszahangozni szeretett Russell M. Nelson elnökünk akkori felhívását, amikor először szólt az egyház tagságához. Ezt mondta: „Most pedig az egyház minden egyes tagjához szólva ezt mondom: maradjatok meg a szövetség ösvényén! A Szabadító követése iránti elkötelezettségetek – azáltal, hogy szövetségeket köttök Vele, majd meg is tartjátok azokat a szövetségeket – minden olyan lelki áldás és kiváltság előtt megnyitja majd az ajtót, amely csak elérhető a férfiak, nők és gyermekek számára mindenhol.”

Majd így könyörgött: „Már most, ha letértetek az ösvényről, arra szeretnélek kérni benneteket, szívem minden reménységével, hogy gyertek vissza! Legyen bármilyen aggályotok, bármilyen kihívásotok, van hely számotokra itt, az Úr egyházában! Ti is és a még meg nem született nemzedékek is áldottak lesznek, ha most cselekedtek, és visszatértek a szövetség ösvényére (Amint közösen haladunk előre. Liahóna, 2018. ápr. 7., kiemelés hozzáadva).

Tanúságomat teszem Őróla, méghozzá Jézus Krisztusról, mindannyiunk szolgálattévő Mesteréről és Szabadítójáról. Mindannyiunkat felhívom arra, hogy keressük meg a köztünk lévő „pobrecitókat”, a „szegénykéket”, akik nélkülöznek. Ez az én reményem és imám Jézus Krisztus nevében, ámen.