Oly gyönyörű a templom!

Kedves fivéreim és nővéreim! Hálás vagyok azért, hogy veletek lehetek az általános konferencia ezen első ülésén. A beszélők, a zene és az ima elhozták közénk a Lelket – valamint a világosság és a remény érzését.

Ez az érzés emlékezetembe idézte az első napot, amikor beléptem a Salt Lake templomba. Fiatal férfi voltam. Aznap csak a szüleim szegődtek társamul. Az épületben megálltak egy pillanatra, hogy egy templomszolga köszönthesse őket. Egy másodpercig egyedül mentem tovább.

Egy apró, fehér hajú hölgy köszöntött, aki gyönyörű fehér templomi ruhát viselt. Felnézett rám, mosolygott, és gyengéden azt mondta: „Üdvözöllek a templomban, Eyring fivér!” Egy pillanatig azt hittem, egy angyallal van dolgom, mert tudja a nevemet! Nem vettem észre, hogy egy kis kártyát helyeztek a zakóm hajtókájára a nevemmel.

Elléptem mellette, és megálltam. Feltekintettem a magas, fehér mennyezetre, amely olyan világosságot kölcsönzött a teremnek, mintha az nyitott lett volna az ég felé. És abban a pillanatban az elmémbe ötlött egy gondolat, ezekkel a világos szavakkal: „Már jártam ezen a világos helyen.” Ám aztán rögtön e szavak tolultak az elmémbe, nem a saját hangomon szólva: „Nem, korábban még nem jártál itt. Egy, a születésed előtti pillanatra emlékszel. Ehhez hasonló szent helyen voltál.”

A templomaink homlokzatára a Szentség az Úrnak szavakat véssük. Saját tapasztalatból tudom, hogy ezek a szavak igazak. A templom egy szent hely, ahol könnyen kaphatunk kinyilatkoztatást, amennyiben a szívünk nyitva áll előtte és érdemesek vagyunk rá.

Azon az első napon később újra éreztem ugyanazt a Lelket. A templomi szertartás tartalmaz néhány szót, amelyek égő érzést keltettek a szívemben, megerősítve, hogy az elém tárt dolgok igazak. Amit éreztem, személyes természetű volt számomra a jövőmet illetően, és 40 évvel később valósággá vált egy szolgálatra szólító elhívás által az Úrtól.

Ugyanezt az érzést tapasztaltam meg, amikor házasságot kötöttem a Utah-i Logan templomban. Spencer W. Kimball elnök végezte a pecsételést. Szűkszavú mondandója részeként ezt a tanácsot adta: „Hal és Kathy! Éljetek úgy, hogy amikor jön az elhívás, könnyen válthassatok!”

Amint kimondta ezt a néhány szót, az elmémben tisztán, színpompásan láttam egy meredek emelkedőt, és egy, a dombtetőre vezető utat. Az út bal oldalán fehér kerítés húzódott, amely egy fasorban tűnt el a domb tetején. A fákon keresztül átderengett egy fehér ház.

Egy évvel később felismertem a dombot, amikor az apósom autóval felvitt minket azon az úton. Hajszálpontosan ugyanaz volt, amelyet Kimball elnök templomban adott tanácsakor láttam.

Amikor felértünk a domb tetejére, az apósom megállt a fehér ház mellett. Elmondta, hogy a feleségével megveszik a birtokot, és szeretné, ha a lánya és én a vendégházban élnénk. Ők a főépületben laknak majd, pár lépéssel odébb. Így hát a tíz év alatt, amíg ebben a gyönyörű családi közegben éltünk, a feleségemmel szinte minden nap megemlítettük: „Élvezzük ki, mert nem leszünk itt sokáig.”

Aztán felhívott az egyház oktatási biztosa, Neal A. Maxwell. A Kimball elnöktől kapott figyelmeztetés, miszerint legyünk képesek könnyen váltani, valósággá vált. Arra szólító elhívás volt ez, hogy lépjünk ki egy családi közegből, melyet idillinek éreztünk, és teljesítsünk egy megbízást egy olyan helyen, amelyről semmit sem tudtunk. A családunk készen állt rá, hogy hátrahagyja azt az áldott időszakot és helyet, mivel egy próféta egy szent templomban – a kinyilatkoztatás helyén – látott egy jövőbeli eseményt, amelyre addigra aztán felkészültünk.

Tudom, hogy a Úr templomai szent helyek. A templomokról szólva az a célom a mai napon, hogy fokozzam az arra irányuló vágyatokat – és vágyamat –, hogy érdemesek és készek legyünk az egyre bővülő lehetőségekre, ami a ránk váró templomi élményeket illeti.

Számomra az jelenti a legnagyobb ösztönzést a templomi élményekre való érdemességre, amit az Úr mondott az Ő szent házairól:

„[A]mennyiben népem házat épít nekem, az Úr nevében, és semmi tisztátalan dolgot nem enged be oda, hogy meg ne rontasson, akkor dicsőségem nyugszik majd rajta;

Igen, és ott lesz jelenlétem, mert én eljövök oda, és mind a tisztaszívűek, akik eljönnek oda, látni fogják Istent.

De ha megrontatik, akkor én nem jövök oda, és dicsőségem nem lesz ott; mert szentségtelen templomokba nem jövök.”¹

Russell M. Nelson elnök világossá tette számunkra, hogy „láthatjuk” a Szabadítót a templomban, abban az értelemben, hogy Ő többé már nem lesz ismeretlen a számunkra. Nelson elnök ezt mondta: „Megértjük Őt. Felfogjuk az Ő munkáját és az Ő dicsőségét. És elkezdjük átérezni az Ő páratlan életének végtelen hatását.”²

Ha ti vagy én nem kellőképpen tisztán mennénk a templomba, nem lennénk képesek meglátni a Szentlélek hatalmán keresztül azt a lelki tanítást, amelyet a Szabadítóról a templomban kaphatunk.

Amikor érdemesek vagyunk az ilyen tanítás befogadására, a templomi élményünkön keresztül egész életünkön át egyre inkább gyarapodhat a remény, az öröm és a derűlátás. Ez a remény, öröm és derűlátás csak a szent templomokban végzett szertartások elfogadásán keresztül érhető el. A templomban nyerhetünk megerősítést a szeretetteljes családi kapcsolatokra, amelyek a halálon túl is folytatódnak és az örökkévalóságon át tartanak.

Évekkel ezelőtt, amikor püspökként szolgáltam, egy jóvágású fiatal férfi ellenállt a kérésemnek, hogy váljon érdemessé az Istennel, családokban élt örök életre. Harciasan mesélt nekem arról, hogy milyen jól szórakozik a barátaival. Hagytam, hadd beszéljen. Aztán felidézett egy olyan pillanatot egy buliból, amikor a hangzavar közepette hirtelen ráébredt, milyen magányosnak érzi magát. Megkérdeztem, mi történt. Elmondta, hogy visszaemlékezett egy alkalomra kisfiúkorából, amikor az édesanyja ölében ült, aki átölelte őt. Mialatt ezt mesélte, egy pillanatra könnyek szöktek a szemébe. Elmondtam neki, amiről tudom, hogy igaz: „Az egyetlen módja, hogy örökké veled legyen e családi ölelés érzése, az, ha magad is érdemessé válsz, és segítesz másoknak részesülni a templom pecsételő szertartásaiban.”

Nem ismerjük a családi kapcsolatok részleteit a lélekvilágban, vagy azt, hogy mi következik a feltámadásunk után. Azt azonban tudjuk, hogy Illés próféta az ígéret szerint eljött, hogy az atyák szívét a gyermekekhez és a gyermekek szívét az atyákhoz fordítsa.³ És tudjuk, hogy az örökkévaló boldogságunk azon múlik, megtesszük-e a tőlünk telhető legtöbbet, hogy annyi rokonunknak ajánljuk fel ugyanezt a tartós boldogságot, amennyinek csak tudjuk.

Ugyanígy szeretnék sikerrel járni, amikor arra kérek élő családtagokat, hogy vágyjanak érdemessé válni a templom pecsételő szertartásainak elnyerésére, majd pedig tartsák tiszteletben azokat. Ez részét képezi Izráel megígért egybegyűjtésének az utolsó napokban a fátyol mindkét oldalán.

Az egyik legnagyszerűbb lehetőségünk akkor adódik erre, amikor a családtagjaink még fiatalok. Krisztus világosságának ajándékával születnek meg, amely képessé teszi őket arra, hogy érzékeljék, mi jó és mi gonosz. Emiatt egy templom – vagy akár egy templomról készült kép – látványa fokozni képes a gyermekben lévő azon vágyat, hogy egy nap rendelkezzen az érdemességgel és a kiváltsággal az oda való belépésre.

Így eljöhet majd a nap, amikor fiatalként templomi ajánlást kap, hogy helyettes általi kereszteléseket végezzen a templomban. Ezen élmény során megnövekedhet benne az érzés, miszerint a templom szertartásai mindig a Szabadítóra és az Ő engesztelésére mutatnak. Amint átérzi, ahogy felkínálja egy, a lélekvilágban lévő személynek a bűntől való megtisztulás lehetőségét, növekedni fog az érzése, hogy a Szabadítónak segít a Mennyei Atyánk egyik gyermekét megáldó szent munkájában.

Láttam, amint ennek az élménynek a hatalma megváltoztatja egy fiatal életét. Évekkel ezelőtt egy késő délután a lányommal mentem a templomba. Ő volt az utolsó, aki helyettesként szolgált a kereszteldében. Megkérdezték a lányomat, tudna-e tovább maradni, hogy minden emberért elvégezze a szertartásokat, akinek a nevét előkészítették. Igent mondott.

Figyeltem, amint a kislányom belép a keresztelőmedencébe. Megkezdődtek a keresztelések. A kislányom arcán minden alkalommal végigcsorgott a víz, amikor kiemelték belőle. Újra és újra megkérdezték: „Vállalnál még többet is?” Minden alkalommal igennel felelt.

Aggódó apukaként kezdtem reménykedni benne, hogy talán eltekintenek a maradék elvégzésétől. De máig emlékszem a határozottságára, amikor megkérdezték, hogy vállalna-e még többet, és eltökélt, gyermeki hangján azt mondta: „Igen.” Addig maradt, amíg az aznapi listán szereplő utolsó személy is részesült a Jézus Krisztus nevében történő keresztelés áldásában.

Amikor aznap este kisétáltam vele a templomból, eltűnődtem azon, hogy minek is voltam tanúja. Egy gyermek a szemem előtt emeltetett fel és változott meg az Úr szolgálata által az Ő házában. Még mindig emlékszem a világosság és békesség érzésére, amint együtt elhagytuk a templomot.

Évek teltek el azóta. Még mindig igennel felel az Úr azon kérdésére, hogy hajlandó-e többet vállalni Őérte, amikor az nagyon nehéz. Erre képes a templomi szolgálat: hogy megváltoztasson és felemeljen minket. Ezért reménykedem abban számotokra és minden szeretett családtagotok számára, hogy növekedni fogtok az arra irányuló vágy és eltökéltség terén, hogy érdemesek legyetek az Úr házába való belépésre, amilyen gyakran csak a körülményeitek lehetővé teszik.

Ő szeretne benneteket ott üdvözölni. Imádkozom, hogy próbáljatok vágyat ébreszteni Mennyei Atya gyermekeinek szívében az oda való eljutásra, ahol közel érezhetik magukat Őhozzá, valamint felkérjétek az őseiteket is, hogy váljanak jogosulttá örökké Ővele és veletek lenni.

E szavak a sajátjaink lehetnek:

Ünnepélyes bizonyságot teszek arról, hogy egy szerető Mennyei Atya gyermekei vagyunk. Ő kiválasztotta a Szeretett Fiát, Jézus Krisztust, hogy a Szabadítónk és Megváltónk legyen. Az egyetlen módja annak, hogy visszatérjünk, és Velük, valamint a családunkkal éljünk, a szent templom szertartásaiban rejlik. Bizonyságomat teszem, hogy Russell M. Nelson elnök viseli és gyakorolja a papság minden kulcsát, amelyek lehetővé teszik az örök életet Isten minden gyermeke számára. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus szent nevében, ámen.