Remény Krisztusban

Fivérek és nővérek! Most, húsvétkor, Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus dicső feltámadására összpontosítunk. Eszünkbe jut szerető hívása: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”¹

A Szabadító hívása, miszerint jöjjünk Őhozzá, nem csupán arra szólít mindenkit, hogy jöjjenek Őhozzá, hanem arra is, hogy tartozzanak az Ő egyházához.

E szeretetteljes meghívást megelőző versben Jézus megtanítja, hogyan tesszük meg ezt azáltal, hogy igyekszünk követni Őt. Kijelentette, hogy „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és a kinek a Fiú akarja megjelenteni”².

Jézus azt akarja, hogy tudjuk: Isten szeretetteljes Mennyei Atya.

Annak tudata, hogy Mennyei Atyánk szeret bennünket, segíteni fog nekünk tudni, hogy kik vagyunk, valamint azt is, hogy az Ő hatalmas örökkévaló családjához tartozunk.

A Mayo Klinika nemrégiben megállapította: „Nagyon fontos éreznünk azt, hogy tartozunk valahova. […] Életünk szinte minden területe a valahova tartozás köré szerveződik.” Aztán a jelentés hozzáteszi: „A fizikai és a mentális egészségünktől nem választhatjuk el annak az érzésnek a fontosságát, hogy tartozunk valahova”³ – én pedig még a lelki egészséget is idesorolnám.

A Szabadító a Gecsemánéban átélt szenvedése és a kereszthalála előtti estén összegyűlt a tanítványaival az utolsó vacsorára, ahol ezt mondta nekik: „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én [le]győztem a világot.”⁴ Másnap még napnyugta előtt Jézus Krisztus szenvedett és „meghalt [a kereszten] a mi bűneinkért”⁵.

Eltűnődöm, mennyire magányosnak érezhették magukat az Őt követő hithű nők és férfiak Jeruzsálemben, amikor lement a nap, és körbevette őket a sötétség és a félelem.⁶

Ezekhez a majdnem 2000 évvel ezelőtti ősi tanítványokhoz hasonlóan sokan közületek időről időre szintén magányosnak érezhetitek magatokat. Drága feleségem, Barbara bő két és fél évvel ezelőtti halála óta én magam is megtapasztaltam ezt a magányt. Tudom, milyen az, amikor körülveszik az embert a családtagok, barátok és ismerősök, és mégis magányosnak érzi magát – mert nincs többé mellettem az életem szerelme.

Sokak számára a Covid19-világjárvány felerősítette az elszigeteltség és a magány érzését. Mindazonáltal az életben minket érő kihívások ellenére – úgy, mint azon az első húsvéti reggelen – mi is új életre ébredhetünk Krisztusban, új és csodálatos lehetőségekkel, és új valóságokkal, midőn az Úrhoz fordulunk reményért és a valahova tartozás érzéséért.

Én magam személyesen átérzem azok fájdalmát, akik úgy érzik, hogy sehova sem tartoznak. A nagyvilág híreit nézve úgy látom, mintha sokan megtapasztalnák ezt a magányt. Úgy vélem, sokak esetében ez azért van, mert talán nem tudják, hogy Mennyei Atya szereti őket, és mi mindannyian az Ő örökkévaló családjához tartozunk. Vigaszt és megnyugvást ad az, ha hisszük, hogy Isten szeret bennünket, és mi az Ő gyermekei vagyunk.

Mivel Isten lélekgyermekei vagyunk, mindenki isteni származással, természettel és lehetőségekkel rendelkezik. Mindegyikünk „mennyei szülők szeretett lélekfia vagy lélekleánya”⁷. Ez a mi személyazonosságunk! Ezek vagyunk mi valójában!

A lelki személyazonosságunkat kiteljesíti a sokféle halandóságbeli személyazonosságunk megértése – ideértve az etnikai, kulturális, illetve nemzeti örökségünket.

A lelki és kulturális személyazonosságunk, a szeretet és a valahova tartozás ezen érzése reményt és Jézus Krisztus iránti szeretetet ébreszthet.

A Krisztusba vetett reményről nem puszta vágyálomként beszélek. Inkább egy jövőben valóra váló várakozásként szólok a reményről. Ilyen reményre van szükség ahhoz, hogy felülkerekedjünk a viszontagságokon, lelki ellenálló képességet és erőt fejlesszünk ki, továbbá ráébredjünk arra, hogy a mi Örökkévaló Atyánk szeret bennünket, illetve hogy az Ő gyermekei vagyunk, akik az Ő családjához tartoznak.

Amikor megvan bennünk a Krisztusba vetett reménység, akkor ráébredünk arra, hogy szent szövetségeket kötve és azokat betartva beteljesedhetnek Őáltala a leghőbb vágyaink és álmaink.

A Tizenkét Apostol Kvóruma imádságos lélekkel közösen tanácskozva szerette volna megérteni, hogyan segítsen mindazoknak, akik egyedül érzik magukat, vagy azt érzik, hogy nem tartoznak sehova. Segíteni szeretnénk mindenkinek, akiben ilyen érzések élnek. Hadd említsem meg különösen azokat, akik jelenleg egyedülállóak.

Fivérek és nővérek! Ma az egyházban a felnőtteknek több mint a fele özvegy, elvált vagy még nem kötött házasságot. Némelyekben felmerül, hogy milyen lehetőségeik és helyük van Isten tervében és az egyházban. Meg kell értenünk, hogy az örök élet nem egyszerűen a jelenlegi családi állapotunktól függ, hanem a tanítványságunktól és attól, hogy hősiesek vagyunk-e „Jézus tanúbizonyságában”⁸. Az egyedülállóak reménysége ugyanaz, mint mindenki másé az Úr visszaállított egyházában – hogy hozzáférjenek Krisztus kegyelméhez azáltal, hogy „engedelmeskednek az Evangélium törvényeinek és szertartásainak”⁹.

Úgy vélem, van néhány fontos tantétel, amelyet meg kell értenünk.

Először is, a szentírások és az utolsó napi próféták is megerősítik, hogy mindenkinek, aki hűen betartja az evangéliumi szövetségeket, lehetősége lesz a felmagasztosulásra. Russell M. Nelson elnök ezt tanította: „…az Úr módján és idejében egyetlen áldás sem lesz visszatartva az Ő hithű szentjeitől. Az Úr mindenkit a szíve vágya, valamint a cselekedetei szerint fog megítélni és megjutalmazni.”¹⁰

Másodszor, bár nem lett teljes mértékben kinyilatkoztatva annak pontos ideje és módja, hogy miként adatnak majd meg a felmagasztosulás áldásai, mindazonáltal ezek felől bizonyosság adatott.¹¹ Dallin H. Oaks elnök kifejtette, hogy a halandóság némely körülménye „helyre lesz hozva a millenniumban, amikor is Atyánk minden arra érdemes gyermeke számára beteljesedik mindaz, ami még nem volt teljes a boldogság nagyszerű tervében”¹².

Ez nem jelenti azt, hogy minden áldás el lesz halasztva a millenniumig; némelyeket már megkaptunk, másokat pedig folyamatosan fogunk megkapni addig a napig.¹³

Harmadszor, az Úrra várni folyamatos engedelmességet és Őfelé vezető lelki fejlődést jelent. Az Úrra várni nem tétlen várakozást jelent. Soha ne érezzük úgy, mintha váróteremben lennénk.

Az Úrra várni cselekekvést jelent. Az évek során megtanultam, hogy mások szolgálata révén fokozódik a Krisztusba vetett reménységünk. Amikor úgy szolgálunk, ahogyan azt Jézus tette, azzal természetes módon fokozzuk a Belé vetett reményünket.

Mindegyikünkre vonatkozó tervének felbecsülhetetlen, szent eleme az a személyes fejlődés, amelyben már most részünk lehet, miközben az Úrra és az Ő ígéreteire várunk. Nagy szükség van mindarra, amivel éppen most hozzá tudunk járulni Izráel egybegyűjtéséhez és az egyház felépítéséhez a földön. A családi állapotnak semmi köze ahhoz, hogy valaki képes-e szolgálatot nyújtani. Az Úr megbecsüli azokat, akik türelmesen és hittel szolgálják és várják Őt.¹⁴

Negyedszer, Isten az Ő összes gyermekének örök életet kínál. Mindazok, akik elfogadják a Szabadító nagylelkű bűnbánat-ajándékát és betartják az Ő parancsolatait, örök életet fognak kapni, még akkor is, ha a halandóságban nem tesznek szert annak minden jellemvonására és tökéletességére. Akik bűnbánatot tartanak, azok megtapasztalják, mennyire készségesen bocsát meg az Úr, ahogy azt meg is ígérte: „Igen, és amilyen gyakran népem bűnbánatot tart, én meg fogom nekik bocsátani az ellenem elkövetett vétkeiket.”¹⁵

Végső soron csak az Úr tudja megítélni, hogy egy egyénnek milyen képességei, vágyai és lehetőségei vannak az önrendelkezés és a választás terén, illetve hogy jogosult-e az örökkévaló áldásokra.

Ötödször, az ezen megerősítésekbe vetett bizodalmunk a Jézus Krisztusban való hitünkben gyökerezik, akinek a kegyelme által a halandóságot illető minden dolog rendbe lesz téve.¹⁶ Minden megígért áldás Őrajta keresztül lehetséges, aki az engesztelése által „mindenek alá… ereszkedett”¹⁷ és „legyőzte a világot”¹⁸. „[L]eült Isten jobb keze felől, hogy igényt tartson az Atyánál jogaira az irgalom tekintetében, amelyekkel az emberek gyermekei felett rendelkezik…; szót emel tehát az emberek gyermekeinek ügyében”¹⁹. Végül „a szentek eltelnek az ő dicsőségével, és megkapják örökségüket”²⁰ mint „örököstársai… Krisztusnak”²¹.

Bárcsak ezek a tantételek mindenkinek segítenének még inkább reménykedni Krisztusban, és érezni a valahova tartozást!

Soha ne feledjétek, hogy Isten, a mi Örökkévaló Atyánk gyermekei vagytok, most és mindörökké! Ő szeret benneteket, az egyház pedig akar titeket és szüksége van rátok. Bizony, szükségünk van rátok! Szükségünk van a hangotokra, a tehetségeitekre, a képességeitekre, a jóságotokra és az igazlelkűségetekre.

Sok éven keresztül fiatal egyedülálló felnőttekről, egyedülálló felnőttekről és felnőttekről beszéltünk. Bár ezek a megnevezések időnként hasznosak lehetnek az igazgatásban, de akaratlanul is megváltoztathatják azt, ahogyan másokra tekintünk.

El tudjuk kerülni az arra való emberi hajlamot, hogy elválasszuk magunkat egymástól?

Nelson elnök arra kért minket, hogy utaljunk magunkra Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként. Ez úgy tűnik, mindannyiunkat lefed, nemde?

Jézus Krisztus evangéliumának hatalmában áll az, hogy egységbe vonjon minket. Végső soron több köztünk a hasonlóság, mint a különbség. Isten családjának tagjaiként valóban fivérek és nővérek vagyunk. Pál azt mondta, hogy Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén”²².

Tőletek, cövekelnökök, püspökök, valamint a kvórumok és a nővérek vezetői, azt kérem, hogy tekintsetek a cöveketek, egyházközségetek, kvórumotok vagy szervezetetek minden egyes tagjára olyan tagként, aki hozzá tud járulni a szervezethez, szolgálhat elhívásokban, és sokféleképpen közreműködhet.

A kvórumaink, szervezeteink, egyházközségeink és cövekeink minden egyes tagjának vannak olyan Istentől kapott ajándékai és tehetségei, amelyek segíthetnek most felépíteni az Ő királyságát.

Kérjük fel az egyedülálló tagjainkat arra, hogy szolgáljanak, felemeljenek és tanítsanak. Vessétek el azokat a régi elképzeléseket, amelyek időnként akaratlanul is hozzájárultak ahhoz, hogy magányosnak érezzék magukat, vagy úgy gondolják, hogy nem tartoznak ide vagy nem tudnak szolgálni.

Ezen a húsvéti hétvégén tanúbizonyságomat teszem a mi Szabadítónkról, Jézus Krisztusról, és arról az örök reményről, amelyet nekem és mindazoknak ad, akik hisznek az Ő nevében. Erről teszem bizonyságomat alázattal, az Ő, méghozzá Jézus Krisztus szent nevében, ámen.