Kitartani a kezdetekig

Kik a tanárok? – kérdeztem a barátomat, miközben egy szombat reggel sétáltunk az utcán 2000 februárjában. Tizennégy évesek voltunk akkor.

– Ők a barátaim, és valami misszió félén vannak itt – mondta. Annak ellenére, hogy legjobb barátok voltunk, soha nem beszéltünk vallásról azelőtt. Elmondta nekem, hogy angolórára fogunk járni, amit a barátai tartanak ingyenesen. Tudta, hogy érdekelni fog, mert angol nyelvű gimnáziumba jártam.

Amikor beléptünk az épületbe, a szemem azonnal megakadt a falon lógó képeken. Ez valóban egy egyházi épület? Nem úgy nézett ki, mint egy bolgár ortodox templom, az egyetlen templom, amelyben korábban már jártam. A legtöbb ember minden más egyházat szektának tart. Ezenfelül, amíg Bulgáriában kommunizmus volt 1989-ig, elítélték a vallási meggyőződéseket, így sokan még mindig helytelen dologként tekintenek a vallásra.

A barátom megkérdezte, hogy szeretnék-e másnap elmenni vele istentiszteletre. Igennel feleltem, inkább kíváncsiságból, mint vallásosságból. Tudtam, hogy ha ő oda jár, akkor semmi rossz nem történhet ott.

Elkezdtem rendszeresen járni az egyházba. Szerettem volna többet tudni a tanításairól. Szerettem volna tudni, hogy ezek a névtáblás fiatalemberek miért hagyták el az országukat, hogy Bulgáriába jöjjenek, és belevessék magukat az itteni ellenséges vallási légkörbe. Bár nem voltam vallásos abban az időben, valami mégis arra indított, hogy járjak el továbbra is az egyházi tevékenységekre. Szerettem a misszionáriusok barátságos természetét, és az egyháztagok szívélyes mosolyát.

Összebarátkoztam a gyülekezetben lévő fiatal nőkkel. Lenyűgözött a hitük, és azon vágyuk, hogy szolgáljanak másokat. Emlékszem, amikor először mondtam imát a Fiatal Nők óráján. Soha nem imádkoztam még azelőtt, és nem tudtam, milyen erőteljes tud lenni egy ima. Nem éreztem még azt az erős kapcsolatot Mennyei Atyámmal, amit egy ima eredményezhet. Nem tudtam, hogy én az Ő lánya vagyok. Attól fogva soha nem szűntem meg imádkozni. Minden alkalommal, amikor le kellett küzdenem egy nehézséget, tudtam, hogy kérhetek Mennyei Atyámtól útmutatást. Azon imák során gyakran könnyek szöktek a szemembe, de éreztem a Szentlélek megerősítését arról, hogy Isten szeret engem. Kezdtem bízni az Úrban.

Amikor elérkeztek a tinédzser évek kísértései, még mindig szilárd hitem volt Jézus Krisztusban, ami erőt adott nekem ahhoz, hogy legyőzzem a kísértéseket. Láttam, sátán hogyan kísérti meg világi dolgokkal a velem egykorú társaimat, és hogy az apró kompromisszumok miként vezettek még nagyobbakhoz. Nehéz volt kiállni a tantételeim mellett, de a Mennyei Atyámmal való kapcsolatom az imán keresztül segített nekem távol maradni a kísértésektől. Elhatároztam, hogy a szabadulás tervének tantételei szerint fogok élni. Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy egy nap meg leszek áldva érte.

Sajnos akkor még nem tudtam csatlakozni az egyházhoz. A szüleim erősen ellenezték, különösen az édesapám. De megértettem őt. A szülei soha nem vitték őt templomba; a kommunista uralom alatt nevelkedett. Ennek ellenére tudtam, hogy az Úr előkészített egy utat számomra, hogy egy nap csatlakozhassak az egyházhoz. Azt már tudtam, hogy nagyon nehéz lesz. Megtanultam azonban a szentírásokból, hogy a megpróbáltatások a javunkra válhatnak.

Eljártam ifjúsági hitoktatásra, később pedig felsőfokú hitoktatásra, részt vettem az egyházi tevékenységeken, és még a saját Egyéni Fejlődésemhez is hozzákezdtem. Alig vártam, hogy elmehessek a Fiatal Nők tevékenységekre. Soha nem felejtem el, mennyi órát töltöttünk főzéssel, képeslap vagy könyvjelző készítéssel, az osztálytermünk díszítésével vagy játékkal, valamint a csodálatos barátságot, ami köztünk szövődött. Minden tevékenység segített megértenem az isteni természetemet és az életben betöltött szerepemet.

Az egyik legnehezebb Egyéni Fejlődés feladat „Az élő Krisztus”¹ című kiadvány memorizálása volt. Amikor ránéztem a szövegre, azt gondoltam, hogy óriási kihívás lesz megtanulni azt. Néhány héttel később rájöttem, miért volt ez a feladat a Hit értéktapasztalatok között. Ez a hit és türelem próbája volt, egy próba, amely nagy jutalmakkal is járt. Az apostolok bizonysága segített nekem megerősíteni a hitemet és a bizonyságomat. Azáltal, hogy emlékeztem a Krisztus isteni életéről és szolgálatáról szóló sugalmazott szavakra, bátorságot nyertem ahhoz, hogy én magam is bizonyságot tegyek róla.

Amikor körülbelül 16 éves voltam, tartottunk egy tevékenységet a teljes idejű misszionáriusi szolgálatról. Párokra osztottak bennünket, és egy hétig úgy éltünk, mint a misszionáriusok. Ekkor tanultam meg először, milyen fontos megosztani a bizonyságunkat másokkal. A tevékenység nem csak azt segített felismernem, hogy milyen nehéz szolgálni az Urat, hanem azt az örömet is, ami az evangélium megosztásából származik, valamint abból, hogy látjuk, Krisztus tanításai hogyan változtatják meg valakinek az életét. Segített megértenem, mit jelent „Isten tanújaként állni mindig és mindenben, és minden helyen” (Móziás 18:9).

„Aktív nem egyháztagként” – ahogyan mindenki szólított – megtanultam türelmesnek lenni és bizakodni abban, hogy egy nap én is az egyház tagjává válhatok. Tudtam, hogy ez a hitem és a türelmem próbája. Elgondolkodtam, vajon mennyi időbe telik még, mire megtisztulhatok, és új életet kezdhetek.

A nagy nap mintegy hét évvel azután érkezett el, hogy a barátom elvitt engem istentiszteletre 2000 februárjának ama hideg reggelén. 21 évesen keresztelkedtem meg a misszióházban, Szófiában. A keresztelő napja volt életem egyik legboldogabb napja. Abban a pillanatban éreztem Mennyei Atyám irántam érzett nagyszerű megváltó szeretetét. Még erősebben éreztem azt, amikor másnap vettem az úrvacsorából. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. A bennem lángoló Lélek tudatta velem, hogy megérte várni. Végre érezhettem a Szentlélek ajándékát és a többi, egyháztagságból származó áldást.

Hálás vagyok azért, hogy megáldattam a visszaállított evangéliumról való ismerettel. Tudom, hogy hit és türelem által le tudjuk győzni az élet megpróbáltatásait. Nem létezik nagyszerűbb és nagyobb jutalommal járó kiváltság annál, mint tagja lenni az egyetlen igaz egyháznak a földön. Semmi nem hoz nagyobb boldogságot annál a tudásnál, hogy érdemes egyháztagokként egy nap újra együtt élhetünk Istennel.