Csupán elvittük őket istentiszteletre

Amikor hétéves voltam, az édesanyám és az édesapám összebarátkozott egy kevésbé tevékeny családdal az egyházközségünkből, amely egy egyedülálló édesanyából és az ő két fiából állt. A bátyám, John, és én egykorúak voltunk a két fiúval, Robinnal és Shannonnal, így helyénvalónak tűnt, hogy mi karoljuk fel őket.

A családnak nem volt autója, úgyhogy az édesapám felajánlotta, hogy minden vasárnap felveszi őket a közeli városban lévő otthonukból, és elviszi őket istentiszteletre, majd pedig onnan haza. Emlékszem azokra a napokra, amikor apa megkérte a fivéremet és engem, hogy kísérjük el őt, amikor elmegy értük. Nem szívesen mentem, de a panaszkodásom ellenére apa addig járt továbbra is értük, mígnem aktívan látogatták az egyházat, és saját autójuk lett. Robin és Shannon hamarosan megkeresztelkedtek és konfirmáltak, az édesanyjuk pedig elkezdett részt venni a Segítőegyletben. Akkor még nem ismertem fel, milyen pozitív következményei lesznek e szolgálatnak.

Néhány hónappal azelőtt, hogy megkezdtem volna a nyolcadik osztályt az iskolában, elhunyt az édesapám. A bánatomat még nehezítette, hogy bizonytalanná váltam a fizikai megjelenésem, illetve a kevés barátom miatt. Kezdtem teret engedni a kétségbeesésnek, az ebédidőt pedig azzal töltöttem, hogy elsétáltam a házunkig, majd vissza, mert nem bírtam elviselni, hogy egyedül kell ülnöm.

Ugyanabban az évben, az a család, akivel összebarátkoztunk, a mi iskolakerületünkbe költözött, és Shannon elkezdett az én iskolámba járni. Azonnal barátok lettünk. Éreztem, hogy elfogad, és többé már nem voltam annyira szomorú. Az a tudat, hogy valaki élvezte, hogy a barátom lehet, megerősítette az önbizalmamat és az önbecsülésemet. Többé nem kellett az ebédszünetet egyedül töltenem.

A barátságunk egyre erősebb lett a gimnáziumi évek alatt. Amikor a bátyáink elmentek egyetemre és misszióba, Shannon és én póttestvérek lettünk. A cserkészkitüntetésünket ugyanazon a díjkiosztón kaptuk meg, ugyanarra az egyetemre jártunk, ugyanazon a nyárom mentünk el misszióba, utána pedig szobatársak lettünk. Mindketten a Salt Lake templomban kötöttünk házasságot egy csodálatos nővel, az első gyermekünk pedig egymástól három hónap eltéréssel született.

Egy este, nem sokkal Shannon esküvője előtt, elkezdtünk beszélgetni a gyermekkorunkról. Elmondtam neki, milyen sokat segített nekem abban, hogy legyőzzem a bizonytalanságomat, és megküzdjek az édesapám halálával. Az ő barátsága volt az, tettem hozzá, ami segített nekem megváltoztatni az életemet. Shannon ekkor elmondta, hogy ha akkor az édesapám nem vitte volna őket el az egyházba, akkor nem járt volna a gyűlésekre, nem szolgált volna missziót, és nem pecsételték volna a családjához a templomban.

A Lélek erősen megérintett engem a beszélgetés során, amint felismertem, milyen áldásokat hozott az életünkbe csupán az, hogy elvittük őket istentiszteletre. Miközben elgondolkodtam Shannon barátságán, felismertem, hogy az édesapám nem csak Shannon családján segített, hanem felkészített egy barátot is, aki segített megmenteni az ő saját fiát.