Ki fordította el a fejemet?

1972-ben, egy úrvacsoragyűlésen a perui Piurában, az egyik beszélő, aki a családtörténeti munka fontosságáról beszélt, folyamatosan engem nézett. A beszéde végeztével meglepett, amikor bejelentette: „Tudom, hogy Rosillo testvér végezni fogja ezt a munkát.”

Kevesebb mint egy éve voltam az egyház tagja, de már kitűztem célul, hogy hozzákezdek a családtörténetemhez – nem azért, mert a beszélő azt mondta, hanem mert vágytam rá. Beszereztem egy négynemzedékes családfa adatlapot, és azzal kezdtem, hogy kikérdeztem a szüleimet és a rokonaimat, hogy lássam, mennyit tudnak. Minden alkalommal, amikor a családtörténetemen dolgoztam, elmondtam egy imát, és az Úr segítségét kértem.

Az anyai dédszüleim halálozási dátumának megtalálásához elutaztam az észak-perui Zorritosba, ahol eltemették őket. A temető a város határában volt, és a legtöbb elhunyt sírhelyét íves sírbolt jelezte.

Beléptem a temetőbe, és elkezdtem keresgélni, de semmit sem találtam. Ezután bementem a városba, hogy megkérdezzem az egyik unokatestvéremet, hogy a dédszüleink biztosan itt vannak-e eltemetve. Amikor igennel felelt, ezt mondtam neki: „Akkor nem megyek el addig, amíg meg nem szerzem azokat az évszámokat.”

Visszamentem a temetőbe, és elkezdtem módszeresen keresni, végigsétálva minden egyes soron, és elolvasva minden egyes bevésést. Még mindig képtelen voltam megtalálni az ő sírhelyüket, így hát letérdeltem, és kértem az Urat, hogy segítsen nekem. Ezután ismét elkezdtem keresni – de az eredmény ugyanaz volt. Fáradt voltam, kezdett későre járni, nekem pedig tovább kellett mennem, hogy máshol is tudjak kutatásokat végezni, ahogyan terveztem.

– Nos, én megtettem az én részemet – gondoltam magamban. Úgy kell elmennem innen, hogy nem értem el a célomat.

Indulásra készen a bejárati kapu felé fordultam. De ahogy megtettem az első lépést, éreztem, hogy hátulról két kéz megfogja a fejemet, és egy bizonyos pont felé fordítja azt. A tekintetem egy kicsi, piszkos sírkőre szegeződött, amely vízszintesen feküdt el a földön. Hátranéztem, hogy lássam, ki fogta meg a fejemet, de senki nem volt ott.

Odasétáltam a sírkőhöz, amely a földön feküdt, majd lesöpörtem a koszt a bevésésről. Óriási hálával olvastam a keresett információt: Isidro Garcia Rosillo, elhunyt: 1934. augusztus 1. Francisca Espinoza Berrú, elhunyt: 1954. január 31.

Az őseim hosszas várakozása, hogy elnyerjék a szabadító szertartásokat, 1980-ban ért véget. Ekkor mentünk el a feleségemmel a Brazília São Paulo templomba, hogy részesüljünk a felruházásunkban. A templomban a feleségemhez pecsételtek, és megkeresztelkedtem az elhunyt szeretteimért.

Amikor beléptem a keresztelőmedencébe, eszembe jutott az a kicsi sírkő a temetőben. Úgy merültem alá a nyugodt keresztelővízben, hogy tudtam, az Úr irányította a lépteimet, amikor az őseim után kutattam.