Clarence a bajnok ellen
Clarence kifelé bámult az autó ablakán, miközben feltűnt a kikötő. Csónakok ringatóztak a vízen a színes házak és boltok előtt. A dániai Koppenhága gyönyörű város volt, teli palotákkal, villákkal és parkokkal. Egyáltalán nem hasonlított Utah állambeli otthonukra az Egyesült Államokban. Clarence maga elé képzelte a poros utcákat, ahol kisfiú korában versenyt futottak. Most már az Egyesült Államok futóválogatottjának tagja volt, és holnap szembe kerül a híres dán bajnokkal egy fontos versenyen.
Az autó egy apró kápolnánál állt meg, ahol az egyházi gyűlés már elkezdődött.
Amint Clarence a terem hátsó részébe surrant, az egyik misszionárius az emelvényen felismerte a másnapi versenyt taglaló egyik újságcikkből. A gyülekezeti elnök megkérte Clarence-t, hogy jöjjön előre, és mondjon néhány szót.
Miután Clarence elmondta, miért is van itt, egy fiú állt fel magasra nyújtott kézzel. „Szerinted meg tudod verni a dán bajnokot?” – kérdezte.
Clarence nem tudta, mit feleljen, a dán futónak ugyanis tényleg jobb körideje volt a szezonban nála.
„Persze, hogy meg tudja – vágott közbe az egyik misszionárius, mielőtt Clarence válaszolhatott volna –, mivel betartja a Bölcsesség szavát.” Kinyitotta a szentírását a Tan és a szövetségek 89-nél, és felolvasta az ígéretet, mely szerint azok, akik betartják a Bölcsesség szavát „futnak és nem lesznek fáradtak, és járnak és nem lankadnak el” (20. vers).
Mit mondhatott erre Clarence? Ő tudta, hogy a Bölcsesség szava igaz. Gyermekként ígéretet tett arra, hogy betartja. Ez önmagában azonban még nem jelentette, hogy képes megnyerni ezt a versenyt. A győzelemhez gyakorlás és ügyesség is szükséges. Amint Clarence elhagyta a gyülekezeti házat, azt gondolta: „Hát, úgysem lesz az egyházból senki ott a holnapi versenyen.”
Másnap este Clarence a versenyre melegített éppen, amikor feltekintve megpillantotta a két misszionáriust mintegy 17 másik fiúval. Hát mégis eljöttek!
Amikor közelebb értek hozzá, az egyik misszionárius odasúgta Clarence-nek: „Ma este aztán életed legjobb futását kell hoznod!” A fiúk közül sokan nem voltak az egyház tagjai, és azért jöttek el a barátaikkal, hogy megnézzék, tényleg igaz-e a Bölcsesség szava.
Clarence aggódott. Ezen a versenyen élete legjobbja sem biztos, hogy elég lesz. De aznap Jézus Krisztus evangéliumának egyik tantételéért futott. Muszáj volt nyernie. Eddig még sohasem imádkozott azért, hogy nyerjen, most viszont keresett egy üres helyiséget, ahol imádkozhatott.
Így fohászkodott: „Mennyei Atyám, tudom, hogy a Bölcsesség szava igaz, és soha nem szegtem azt meg. Áldj meg engem győzelemmel ezen a versenyen.” Ahogyan odalépett a startvonalhoz, tudta, hogy Mennyei Atyánk meghallgatta az imáját. Bízott Mennyei Atya akaratában.
Esős, sáros idő volt aznap este. Ahogy Clarence megkezdte a futamot, úgy tűnt, minden nagyon hasonló a korábbi egymérföldes versenyeihez. Gyors volt a tempó, a dán bajnok pedig vezetett. Amikor azonban Clarence a harmadik kör végére ért, hirtelen elmúlt a fáradtsága. Gyorsított, és nem érzett fájdalmat. Még egy kicsit rákapcsolt, és még mindig nem érzett fájdalmat. Lehagyta a dán bajnokot, és még feljebb kapcsolt.
Ahogy Clarence a kanyarhoz közeledett, az edzője azt kiabálta: „Lassíts! Így nem bírod végig!” Clarence azonban tudta, hogy képes tovább futni. Amikor befutott a célba, majdnem 50 méterrel volt a dán futó előtt. Tudta, hogy azért nyert, mert Mennyei Atyánk megválaszolta az imáját, és mert a Bölcsesség szava igaz.