2016
Megbirkózni a korai hazatéréssel
July 2016


Megbirkózni a korai hazatéréssel

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utahban él.

A misszióból való korai hazatérés – még ha egészségügyi okok miatt történik is – lesújtó élmény lehet. Nekem az volt. Lehetséges azonban, hogy ezt előrelépéssé tedd, és ne hagyd, hogy visszalépés legyen.

Kép
sister-missionary-returning-home

Fényképes illusztráció: Colin Ligertwood

Apa éppen üzleti úton volt, így anya volt az egyetlen, aki várt, amikor lebicegtem a missziómból hazatérő gépről. Átölelt és sírtunk.

Annyi orvosi vizsgálatot végeztek, amennyit csak lehetett, de képtelenek voltak megtalálni a gondot. Kilenc hónappal korábban levenni a misszionáriusi táblámat életem legnehezebb próbatételének bizonyult. Kudarcként éltem meg, hogy nem sikerült befejeznem a missziómat.

Született misszionárius

A misszionáriusi szolgálat mindig is a terveim között szerepelt. Amikor a bátyám misszióba indult, saját készítésű névtáblát viselve búcsúztam el tőle. Éppen akkor lettem 19 éves, amikor 2012-ben bejelentették a misszionáriusi korhatárok módosítását, és tudtam, hogy a bejelentés válasz volt az imáimra. Táncra perdültem a szobában, még aznap kitöltöttem a papírjaimat, egyeztettem időpontot az orvosokkal, és egy héten belül benyújtottam a jelentkezésemet. Két héttel később a Kaliforniai Anaheim Misszióba kaptam elhívást, és két hónapra rá jelentkeztem a misszionáriusképző központban.

A „zöldik” lázas lelkesedésével léptem a missziós területre, és nem is állt szándékomban lassítani. A tréneremmel szó szerint rohantunk egy-egy tanításra, mert annyira lelkesek voltunk! A teljes idejű misszionáriusi élet teljesen természetes volt számomra. Olykor zavarban voltam és küszködtem, mégis semmi sem volt a misszionáriusi életnél csodálatosabb számomra.

Nyolc hónapja lehettem a missziómban, amikor autóhiány miatt a társammal kerékpárokat kaptunk. Nagyon régen nem bicikliztem már, és nem voltam teljesen bizonyos afelől, hogy miként megy ez szoknyában, de azért nagyon örültem. Néhány héttel később azonban időnként fájni kezdett az oldalam. Nem foglalkoztam vele, csak dolgoztam tovább.

A fájdalom azonban egyre gyakrabban és egyre erősebben tért vissza, míg egyik este a társamnak a sürgősségire kellett vinnie. Rengeteg vizsgálatot végeztek, az orvosok mégsem tudták megállapítani a fájdalom okát.

Az elkövetkező hetek során azért imádkoztam Mennyei Atyához, hogy szüntesse meg a fájdalmat, és számos papsági áldást is kaptam, a helyzet mégis egyre romlott. Minden helyzetben fájt; állandósult a szenvedés. Mégis úgy döntöttem, hogy hozzá tudok szokni, így dolgoztam tovább.

Egyik nap aztán összeestem az utcán, és képtelen voltam megmozdulni. Kórházba vittek, ismét vizsgálatok során estem át – teljesen eredménytelenül. Megpróbáltam pihentetni egy kicsit, így buszmegállókban üldögéltünk a társammal, és a buszra várókat tanítottuk. A fájdalomtól fogcsikorgatva ültem végig a tanításokat. Végül megint túlterheltem magam, és ismét a kórházban kötöttem ki. Rájöttem, hogy végleges károsodást okozhatok, ha a missziómban maradok. Rengeteg imádkozást követően megkaptam a választ, hogy haza kell térnem rendbe tenni az egészségemet.

Előrelépés

Kép
young-adult-studying-scriptures-with-family

A felismerés, hogy végleg otthon ragadtam, nagyon feldúlt, mégis igyekeztem megtartani a hitemet és folytatni a szentírás-tanulmányozást. A családom jól kezelte ezt az egészet, de sokan körülöttem nem tudták, hogyan reagáljanak a helyzetemre. Állandóan kérdezgettek, és egy hajszálnyira voltam az összeomlástól. Egy férfi azonban váratlanul felhívott, és elmondta, hogy nagyon régen a fia is korábban jött haza a missziójáról. Elmondta, hogy ez a megpróbáltatás lerombolhatja a hitemet és a boldogságomat, valamint hogy ez meg is történt már sok korábban visszatért misszionáriussal. „Azt nem szabad elfelejtened – mondta –, hogy amíg a lehető legjobban igyekszel igazlelkű életet élni, az mindig előrelépés lesz, mindazon dolgoktól függetlenül, melyek felett nincs hatalmad.”

Ez lett a jelmondatom, és sokszor támaszkodtam rá a következő év során. Nyolc hónapon át alig tudtam járni, az emberek azonban még így is elítéltek, amikor megtudták, hogy korábban tértem haza. Azt mondták, hogy vannak, akik súlyosabb egészségi állapotban is befejezték a szolgálatukat. Nem értették, én miért nem voltam erre képes, az egészségügyi nehézségek ellenére is. Gyötrelmes volt ezt hallani, amikor annyira szerettem a missziómat, mégis hittem abban, hogy Mennyei Atyámnak célja van a megpróbáltatásommal, és végül előrelépés lesz ez is majd.

Ismét visszaültem az iskolapadba, és randevúzni kezdtem. Láttam, hogy haladok előre, mégis úgy éreztem, hogy mindig is némi keserűséggel tekintek majd a missziómra. Aztán az egyik barátom emlékeztetett arra, hogy a Szabadító engesztelése képes meggyógyítani minden fájdalmat és keserűséget. Az Ő segítségével boldogságot érezhetek, amikor a missziómra gondolok.

Letérdeltem, és Mennyei Atyámhoz imádkoztam. Beszámoltam neki a fájdalmamról, és a gyógyulásra és vigaszra tett erőfeszítéseimről. Arra kértem, hogy vegye el a keserűséget, amelyet éreztem. Az imám után az Úr felnyitotta a szememet, hogy az Ő szemszögéből láthassam a missziómat. A szolgálatom és a korai visszatérésem is része volt az Úr tervének, hogy segítsen azzá válnom, akivé Ő szeretné. Megláttam a csodákat, melyeket a hazatérésem óta tett. Nehéz út volt ez, most mégis békességgel tudok visszatekinteni az idő előtti hazatérésemre, tudva, hogy Isten szívén viseli a sorsomat.