Utam indiai pionírként
A szerző az indiai Telanganából való.
Ha visszatekintek az életemre, ahogyan India egy elhagyatott vidékén élő „dzsungel kölyökből” eljutottam oda, ahol ma vagyok, akkor tudom, hogy az életem és a hitem valódi csodák.
A fiúról készült fényképes illusztráció Wendy Gibbs Keeler műve; Tadzs Mahal fényképe, kasmír háttér, postai bélyeg © iStock/Thinkstock, Hemera/Thinkstock
Egy, a Keleti-Ghátok hegyvonulata által körülölelt kicsiny dzsungelfaluban születtem Indiában. 18 hónaposan a Kolab-folyó partján fekvő Dangrapalli faluba költöztünk, ahová engem a szüleim egy kosárban cipeltek magukkal gyalogos utazásuk során. 20-25 család élt a faluban apró kunyhókban, áram nélkül. Nem volt iskola, kórház, sem buszmegálló. A folyómedret ástuk fel ivóvízért. Gyermekkoromat a dzsungelben vagy a földeken töltöttem, gólyalábon járva a mocsárban, vagy éppen a folyóban úszva.
Elődeim hindu templomi papok voltak a Bastar kerületi Jagdalpur maharadzsájának (király) szolgálatában. Amikor azonban a politikai helyzet veszélyessé vált, nagyapám a családjával Kotpadba menekült. Egy német lutheránus missziónál kaptak menedéket, ahol ő ápolóként és ájurvédikus gyógyítóként dolgozott. Nagyapám itt tért át a kereszténységre.
Édesapám is folytatta a keresztény hitet, amikor úgy döntött, hogy evangélista és guru (tanító) lesz. Születésemkor a Mangal Dan Dipty nevet kaptam (mely azt jelenti: „jó”, „ajándék” és „világosság”), és a keresztény hitet örököltem.
Gyermekként rendszeresen jártam a német lutheránus egyházba. Gyakran jártunk a hegyekbe is közös imádságokra. Egy esős napon az imacsoportban mindenki elázott, az egyik prédikátor pedig buzgó imát mondott, azért könyörögve az Úrnak, hogy állítsa el az esőt. Megdöbbenésünkre az eső elállt. Ezzel kezdődött az Istenbe és az imába vetett hitem.
Keresztény-e a mormonizmus?
Nyolcadik osztály után abbahagytam az iskolát, és egy hároméves teológiai szemináriumba mentem Kotpadon, majd evangélistának rendeltek, ahogyan édesapámat is. Miután néhány éven át gyűléseket vezettem Kotpadon és környékén, Észak-Indiába költöztem, ahol könyveket kezdtem árulni az Evangélikus Keresztény Irodalmi Társulat részére. Ekkor botlottam egy könyvbe, melynek címe: Keresztény-e a mormonizmus? Valami megfogott a könyvben, és úgy döntöttem, elolvasom.
Az írás igen kritikus volt a mormonokkal és hitelveikkel szemben, ennek ellenére a könyv számos része nagyon kíváncsivá tett, különösen az Istenségről való elképzelésük, a hódolatuk összetevői, valamint a többnejűség története. A legjobban mégis az érdekelt, hogy az egyházukat Jézus Krisztusról nevezték el. Nagyon kíváncsi lettem a részletekre.
Egy nap aztán imádkozás közben késztetést éreztem arra, hogy jobban utánanézzek a mormon egyháznak. Megtudtam, hogy a központja a utahi Salt Lake Cityben van. Úgy döntöttem, levelet írok, melyet úgy címeztem: „Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáért felelő férfiak részére, Salt Lake City, Utah, USA”.
Egy apostoltól tanulni
1959-ben Lamar Williams testvér az egyház Misszionáriusi Részlegéről egy Joseph Smith bizonysága füzetet, egy Hittételek kártyát, valamint egy Mormon könyvét küldött válaszként a levelemre. Mindet áttanulmányoztam, és meg voltam győződve arról, hogy igazak. Indiában azonban nem voltak sem misszionáriusok, sem egyháztagok, akik taníthattak volna.
1961 januárjában aztán Spencer W. Kimball elder (1895–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából Delhibe látogatott. Három napon át utaztam vele Agrába a Tádzs Mahalhoz, valamint Dharamszalába. Szivacsként szívtam magamba minden evangéliumi tanítást, amelyet csak mondott. Látogatásának utolsó napján készen álltam a keresztelkedésre. 1961. január 7-én Kimball elder megkeresztelt a Jamuna-folyóban; Kimball nőtestvér volt a hivatalos tanú, bár sok kíváncsi bámészkodó is odasereglett. Aznap este megtörtént a konfirmálásom is.
A három nap, mely során az Úr apostola megszakítás nélkül tanított, életem legjobb napjai közé tartozik. Nehéz volt az elválás, mert Ő az én különleges mormon barátom is lett.
Vágyakozás a szentek társasága után
Kimball elder távozása után elmondtam a megtérésem történetét a barátaimnak, akik kigúnyoltak. Én azonban tudtam, hogy az evangélium igaz, és ezt nem tagadhattam meg, így úgy döntöttem, hogy másik hivatást keresek. Ruhaüzletet nyitottam, ahogyan édesapám is. Fokozatosan azonban azt éreztem, hogy további képzés híján nem fejlődhetek. Húszas éveim közepén jártam, így az iskolapadba való visszatérés igen ijesztő gondolatnak tűnt, a következő kilenc évet mégis tanulással töltöttem. Napközben az üzletet vittem, este pedig tanultam. Minden keresetemet a képzésemre költöttem. Eltökélt voltam, és isteni segítségért imádkoztam. Baccalaureátusi fokozatot szereztem pszichológiából, szociológiából és művészetből az Agra Egyetemen, később pedig a Meerut Egyetemre jártam, ahol jogot tanultam.
E kilenc év első részében egyetlen utolsó napi szent család élt Delhiben, Shortlefték, akik az amerikai nagykövetségen dolgoztak. Delhibe szoktam utazni úrvacsorai gyűlésre az otthonukba. 1962-ben ellátogatott hozzánk Richard L. Evans elder (1906–1971) a Tizenkét Apostol Kvórumából, majd 1964-ben Gordon B. Hinckley elder, szintén a Tizenkét Apostol Kvórumából. Emlékszem, ahogyan virágfüzért akasztottam Hinckley elder nyakába, és átadtam neki a korsót, amelyben hosszú éveken át gyűjtöttem a tizedemet.
Sajnos a baráti támogatás e pillanatai – bár segítettek – rendszertelenek voltak, és amíg Indiában voltam, más szentek állandó barátságának hiányától szenvedtem. Ez igen elcsüggesztette a szívemet. Ahogy teltek az évek, a magány egyre inkább erőt vett rajtam, és nem láttam jövőt magam előtt Indiában. Nagyon vágytam a papságra, és arra, hogy a szentek között éljek.
Pionírrá válni
Amikor úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy közelebb legyek a szentekhez, abbahagytam a jogi tanulmányaimat, és Kanadába emigráltam. Ahogy leszállt a gépem az albertai Edmontonban, a legközelebbi egyházközségbe siettem. Találkoztam Harry Smith püspökkel, és azonnal éreztem, hogy oda tartozom, és az egyházközség tagjai barátjukká fogadtak. Ellátogattam az Albertai Cardston templomba is, bár még nem kaphattam meg a felruházásomat.
Szerettem volna ellátogatni Salt Lake Citybe is, és meglepni jó barátaimat: Kimball eldert és Lamar Williams testvért. Végül aztán 1969 tavaszán, nyolc évvel a keresztelkedésemet követően, ellátogattam Salt Lake Citybe, és találkoztam Kimball elderrel. El volt ragadtatva, és a nap hátralévő részét velem töltötte.
Salt Lake Cityben elmentem egy fodrászatba hajat vágatni. Elmondtam a bizonyságomat a borbélynak, aki maga is megtért volt. Az egyik várakozó úriember hallott bennünket, és beszámolt nekem indiai utazásairól. Kifizette a hajvágásomat, meghívott ebédre, és elvitt autóval a Brigham Young Egyetemre. Nagy hatással volt rám az egyetemi város. Megemlítettem, hogy milyen jó lenne itt folytatni a tanulmányaimat, de nem engedhetem meg magamnak, mire a férfi 1000 dollárt ajánlott a tandíjamra. Nagyon meglepődtem, és végtelenül hálás voltam.
Fent: Dipty testvér tanulóként Indiában. Lent: Dipty testvér (balra) Paul Trithuvadass-szal, egy másik indiai pionír egyháztaggal a Salt Lake Cityben található Templom téren. Balra: Spencer W. Kimball elnök fontos szerepet játszott Dipty testvér pionír utazásában.
A BYU-n a szociális munka szakot választottam. Miután itt 1972-ben lediplomáztam, Salt Lake Citybe költöztem, hogy a Utah Egyetemen szerezzek mesterdiplomát. Később Kaliforniába költöztem, ahol a klinikai pszichológia területén kaptam PhD fokozatot, különböző kurzusokat oktattam a családon belüli erőszak megállításáról, és még egy könyvet is írtam. Ma már nyugdíjas vagyok; feleségemmel, Wendyvel az Amerikai Egyesült Államokban, Nevada államban élünk.
Volt idő, amikor komoly személyes küzdelmeken, kihívásokon és nehézségeken mentem keresztül. Az, hogy az evangéliumot tartottam szem előtt – a templom áldásaival párosulva –, segített az élet számos kihívásának legyőzésében.
Az Ő tervei csodásak
Gyakran visszatekintek az életemre, ahogyan India egy elhagyatott vidékén élő „dzsungel kölyökből” eljutottam oda, ahol ma vagyok, s ilyenkor tudom, hogy az életem és a hitem valódi csodák. Az Úr szőttese az életemről gyönyörűbb lett, mint amire valaha is számítottam. Milyen csodás is volt, hogy az Úr felkent prófétája, Spencer W. Kimball okíthatott engem, és járhatott velem életem utazásának kulcsfontosságú időszakaiban.
Gyakran gondolok vissza a Kimball elnökkel eltöltött időre. Meghívott a családi kirándulásaikra, a piknikekre, illetve a hálaadási és karácsonyi vacsorákra. Már akkor is tudtam, hogy ő valóban az Úr Jézus Krisztus egyik apostola és prófétája.
Még utoljára találkoztam Kimball elnökkel, amikor már nagyon beteg volt, de akkor is mosolygott rám és megölelt engem. Ő volt az első utolsó napi szent, akit megismertem, és tudtam, hogy sohasem hagy el engem.
Hálás vagyok Istennek a prófétáinkért és a visszaállított evangéliumért. Egyházunk az az isteni modell, amelyre a világnak ma szüksége van. Az egyháznak köszönhetően képes voltam diplomát szerezni, és személyesen is növekedni. Hálás vagyok azért a napért, amikor megtudtam, hogy az ima valós, és hogy hajlandó voltam hallgatni a halk és szelíd hangra, majd pedig megkeresni az egyházat. Hálás vagyok azért, hogy engedtem az Úrnak, hogy alakítsa az életemet. Tudom, hogy ha az Ő királyságát keressük, akkor minden más megadatik nekünk (lásd Máté 6:33).